A Bretton Woods-i rendszer a Bretton Woods-i konferencia után létrehozott világgazdasági rendszer. Lényege az volt, hogy szabályozta a világ legerősebb ipari hatalmainak kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatait. A rendszer volt az első példa a történelemben arra, hogy tárgyalásokkal hoztak létre egy monetáris rendszert, amely független államok közti pénzügyi kapcsolatokat szabályoz.
44 szövetséges állam 730 küldötte tárgyalt a Mount Washington Hotelben az Egyesült Nemzetek Monetáris és Finanszírozási Konferenciáján. 1944 júliusának első három hetében a küldöttek megegyezésre jutottak, és aláírták a Bretton Woods-i Egyezményeket.
A konferencián – mivel még tartott a háború – a tengelyhatalmak államai nem vettek részt. A Szövetséges hatalmak részéről a legjelentősebbek az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és Kína volt. A szovjet delegáció ugyan aláírta az alapokmányt, de 1945 végén nem csatlakoztak az alakuló szervezethez. Különbző okokból négy másik ország (Ausztrália, Haiti, Libéria és Új-Zéland) is elutasította az alapító tagságot, Az eredeti tagság így 40 országból állt.
Az egyezmény keretén belül létrehozták a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (IBRD, amely ma a Világbank-csoport öt szervezetének egyike) és a Nemzetközi Valutaalapot (IMF). Olyan szabályrendszert, intézményeket állítottak föl, valamint olyan eljárásokat vezettek be, amik a nemzetközi pénzügyi rendszert voltak hivatottak szabályozni. Ez említett intézmények 1946 után léptek működésbe, miután elégséges számú tagállam ratifikálta létrehozásukat.
Az Egyesült Államok vállalta a dollár igény szerinti rögzített árfolyamon aranyra történő átválthatóságát más országok központi bankjai számára. Az egyes országok valutáinak árfolyamait a dolláréhoz kötötték, a dollár árfolyamát pedig az aranyhoz. Az arany unciánként 35 dolláros értéken került rögzítésre, ami azt jelentette, hogy 1 dollár 0,888571 gramm arany értékével volt egyenlő.
A Bretton Woods-i rendszerben minden ország kötelessége volt a monetáris politika elfogadása, ami meghatározta valutájának (rögzített) átváltási arányát az aranyhoz mérve (±1 százalékpontos eltérés volt lehetséges). A jegybankok az árfolyamot amerikai dollár vételével, vagy eladásával tartották fenn. Az IMF dolga volt többek között a fizetésimérleg-hiányok ideiglenes befoltozása is.
1958-ban a Bretton Woods-i rendszerben résztvevő országok valutái konvertibilissé váltak.
1945-ben az Egyesült Államok a világ aranytartalékainak még több mint 70%-át birtokolta. Azonban az 1960-as évek végére az amerikai aranytartalékok már nem volt elegendő a forgalomban lévő dollár fedezésére. Az 1945-ben meglévő 20016 tonnányi amerikai aranytartalék 1970-re 9838 tonnára csökkent. Ez azt eredményezte, hogy nem tudták garantálni a dollárnak az aranyra történő korlátlan átváltását.
1971-ben a rendszer összeomlott, miután az Egyesült Államok akkori elnöke, Richard Nixon a vietnámi háború elvesztése után felfüggesztette a dollár aranyhoz rögzített árfolyamát.
Egyúttal megszűnt a dollár aranyra való átválthatósága is. A dollárt leértékelték. Ezután a valuták átváltási árfolyama már nem volt fix. A Bretton Woods-i rendszer hivatalosan 1973-ban szűnt meg.
Eredete A Bretton Woods-i rendszer politikai alapját több kulcsfontosságú föltétel egybeesése képezte: a nagy gazdasági világválság közös tapasztalatai, a hatalom összpontosulása néhány állam kezében, és egy domináns nagyhatalom jelenléte, amely hajlandó és képes elvállalni a vezető szerepet a világ pénzügyi rendszerében.
A nagy gazdasági világválság A legerősebb nemzetek közötti nagymértékű egyetértés a nemzetközi gazdaság céljait és módszereit illetően igencsak megkönnyítette a döntéshozatalt a Bretton Woods-i konferencián. Az egyezmény alapja a kapitalizmusba vetett hit volt. A fejlett országok különböztek a tekintetben, hogy a kapitalizmus milyen formáját tartják saját nemzetük számára követendő útnak (például Franciaország előtérbe helyezte az állami beavatkozást és a gazdasági tervezést, míg az USA amellett tett hitet, hogy az állam a lehető legkevésbé avatkozzon be a gazdaság ügyeibe). Ennek ellenére mindannyian hitet tettek a piac és a magántulajdon mellett.
Ekképp inkább a hasonlóságok, semmint a különbségek feltűnőek. A részt vevő felek egyetértettek abban, hogy a háború alatti pénzügyi zűrzavar számos tanulsággal szolgál.
A gazdasági világválság tapasztalatai (amikor a valutakereskedelem korlátozásai és a kereskedelem útjába állított akadályok gazdasági katasztrófához vezettek) még élénken éltek a döntéshozók emlékezetében. A tervezők el akartak kerülni egy hasonló összeomlást, mint amilyen 1930-as években bekövetkezett, amikor a valutaátváltások korlátozása a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlását eredményezte. Az "inkább a szomszédod legyen koldus" címszó alatt zajló politikák – például a valutaleértékelés használata az exportcikkek versenyképessé tételére, hogy ezáltal billentsék helyre a deficites fizetési mérleget – a nemzeti deflációs spirál erősödéséhez vezettek, ami a nemzeti bevétel csökkenéséhez, tömeges munkanélküliséghez, a kereslet és a világkereskedelem volumenének csökkenéséhez vezetett. A kereskedelem a harmincas években többnyire a "valutablokkok" (currency blocks) területére korlátozódtak, ahol egy országcsoport egyenértékű valutát használt. Ilyen volt a Brit Birodalom "Sterling Övezete" (Sterling Area). Ezek az akadályok csökkentették a nemzetközi tőkeáramlást és a külföldi befektetési lehetőségeket. S noha az alkalmazott stratégiák rövid távon növelték az állami bevételeket, jelentősen rontotta a kilátásokat közép- és hosszú távon.
Az amerikai hegemónia növekedése A nemzetközi gazdasági rendszer vezetése a domináns hatalomra, az Amerikai Egyesült Államokra hárult. A hatalom összpontosultsága megkönnyítette a döntéshozatalt, mivel korlátozta azon államok számát, akik beleszólhattak a dolgok menetébe.
A második világháborúból az USA került ki a legerősebb gazdasági és katonai hatalomként. Az ipari növekedés és a tőkefölhalmozás fölgyorsult az országban. Az USA-t elkerülték a háborús pusztítások, míg a háború alatt jelentős gyáripart épített ki, és a fegyvereladásokból és a háborúzó országoknak nyújtott kölcsönökből jelentős bevételekre tett szert. Jól mutatja a fejlettségi szintet, hogy Amerika 1945-ös ipari termelésének mértéke kétszerese volt a háború előtti időszak (1935–1939) évi adatának. Ezzel szemben ott hevert Európa és Ázsia (gazdasági és katonai értelemben is) romokban.
A konferencia összehívásakor az USA fölénye vitathatatlan volt. Tőle származott a legtöbb tőkebefektetés, ipari termelés és export. 1945-ben az Egyesült Államok adta a világ széntermelésének felét, kőolajtermelésének kétharmadát, és a megtermelt villanyáramnak majdnem a felét. Képes volt többek közt hajók, repülőgépek, járművek, fegyverek, mindenféle gépezetek és vegyszerek tömeges gyártására. Kezdeti előnyét (és a kapitalista világban meglévő megkérdőjelezhetetlen fölényét is) megerősítette, hogy az USA a világ aranykészleteinek 80%-át tartotta birtokában, és nem csupán ütőképes hadsereggel, hanem már atombombával is rendelkezett.
Magyarország Magyarország a Bretton Woods-i konferenciára nem kapott meghívást. Később pedig a szovjet befolyás miatt sokáig nem csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz sem, aminek végül csak 1982-ben lett a tagja.
Szerkezet Informális szervezetek Formális szervezetek A Bretton Woods-i rendszer újrahangolása
A kései Bretton Woods-i rendszer
Jegyzetek
Kapcsolódó szócikk Aranystandard
Kategória:ENSZ Kategória:20. századi gazdaságtörténet Kategória:Közgazdaságtan