Afrika az első világháborúban mellékhadszíntér volt, főképp az afrikai német gyarmatok megszerzéséért folyt a harc. Az antant hatalmak és a német csapatok fegyveres konfliktusokat vívtak Kamerunban, Togóban, Német Délnyugat-Afrikában és Német Kelet-Afrikában. Kisebb jelentőségű felkelések is kitörtek a világháború idején az antant gyarmatain, ahol a központi hatalmak támogatásában részesülő helyi milíciák küzdöttek a függetlenség kivívásáért.
Előzmények
1914. július 28-án kitört az első világháború. A nagyhatalmak gyarmati érdekeltsége miatt Afrika sem tudott kimaradni a harcból, hiszen a gyarmatok kérdése szervesen hozzátartozott ahhoz a problémakörhöz, mely a háborút kirobbantotta.
Az antant hadvezetése három okból tartotta fontosnak a német gyarmatok megszállását. Biztosítani akarta saját szomszédos gyarmatainak épségét mindenféle károkozás ellen, mely vélhetőleg a háború folyamán érné, ki akarta iktatni a német tengerhajózás ellátóbázisait és kikötőit és a gyarmatokat a majdani béketárgyalásnál alkupozíciója erősítésére akarta felhasználni.
A Német Császárság nem tudott gyarmatai védelméről gondoskodni, mert az Antant tengeri blokádot állított fel az Északi-tengeren, s ezzel nagymértékben korlátozta flottája mozgását. Ilyen körülmények között reális német hadicél csak az lehetett, hogy a gyenge gyarmati haderők kitartsanak, míg Európában a küzdelem eldől. A tervekben szereplőnél sokkal hosszabbra nyúló háború azonban kilátástalanná tette a gyarmatok helyzetét.
A Török Birodalom kezdeti afrikai hadicélja Egyiptom visszahódítása volt a britektől. Ez magában foglalta a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés megszerzését. 1915-ben Olaszország hadba lépésével elméletileg lehetőség nyílhatott további észak-afrikai területek visszahódítására is, de mivel az Egyiptom elleni műveletek nem hoztak sikert, a realizáláshoz nem kerültek közelebb.
Észak-Afrika A Szenusszi-lázadás
Az 1911-12-es olasz–török háború lezárulása után a délkelet-líbiai Szenusszi szekta továbbra is ellenállt a térségbe küldött olasz csapatoknak, s ezzel megakadályozta, hogy az olaszok konszolidálni tudják hódításukat. A török kormány folyamatosan támogatta az Ahmed Sarif esz-Szenusszi vezette lázadókat és a világháború alatt is kisebb fegyverszállítmányokkal segítette őket. 1916-ban William Peyton tábornok vezetésével brit expedíciós erő vonult fel ellenük, miután már Sidi Baranit és Sollumot is elfoglalták átmenetileg. A Fezzan törzsterületű lázadást tulajdonképpen sosem sikerült teljesen elnyomni, és mikor Líbia 1951-ben független állam lett, a szenusszita vezető I. Idrísz néven lépett trónra.
Egyiptom és a Sínai-félsziget
Az oszmán hadsereg hadba lépését a Szuezi-csatorna elfoglalásával akarta bevezetni, de a stratégiai helyzet megkövetelte, hogy az orosz fronton lépjenek fel támadólag, a Monarchia bajain enyhítendő. Az első Szuez elleni rohamot ezért csak 1915. február 2-án indították meg. A támadáshoz először át kellett kelniük a kopár és száraz Sínai-félszigeten. Bár igyekeztek a feltűnést kerülni, a brit felderítők észrevették a török sereget, így a meglepetés elmaradt. A török rohamot könnyedén visszaverték, de ezt követően a britek megnövelték a csatorna védelmét ellátó erőiket, melyek nem küzdhettek emiatt Gallipolinál.
Másodjára 1916. augusztus 3-án csaptak össze a felek. Ezúttal is a török hadsereg kezdeményezett, hogy elég közel jusson a csatorna ágyúkkal való lövetéséhez. A majdnem 40 km-re levő Romaniig jutottak, ahol azonban súlyos vereséget szenvedtek. A brit hadvezetés végképp eliminálni akarta a csatornára leselkedő török veszélyt, ezért októberben ellentámadást indított és elfoglalta a Sínai-félszigeten létrehozott két apró török helyőrséget. Ezután hónapokig vesztegeltek, mert vasutat kellett építeni az utánpótlás megfelelő szállításához. 1917 márciusában a gázai ütközetekkel a harc színtere véglegesen eltávolodott Afrikától (szigorúan véve a Sínai-félszigeten zajló harcok sem Afrika területén zajlottak).
thumb|left|Togo elfoglalása
Togo
Togo fontosságát a Kaminában felépített nagyerejű Kaminai rádióállomás jelentette. 1911-től 1914 júniusáig a Deutsche Post finanszírozta a Telefunken kísérleti rádióadásait. A kaminai adó volt a világ első transzkontinentális rádióadásra képes állomása. A kísérletek élénk titkosszolgálati érdeklődést vontak magukra. A rádiótechnológia fejlődésével 1914 júniusára a Telefunken állomása képes lett az 5500 km távolságban levő naueni német rádióadóval rendszeres, hibamentes és világosan érthető kapcsolatot teremteni. A háború kitörésétől számítva csak egy hónapot üzemelt a rádió, ám ezalatt 200 üzenetet továbbított, mely hozzájárult, hogy értékes szállítmányok kerülhessék ki a brit tengeri blokádot.
Az apró Togóban nem állomásozott német gyarmati hadsereg, csak kb. 200 fős rendfenntartó erő. Ennek megfelelően Togo augusztus 27-re teljes mértékben a mai Beninből és Ghánából támadó francia és brit csapatok kezére került. Az adót a város megadása előtt a helyi elöljáró megsemmisíttette. Jellemző momentuma a togói harcoknak, hogy kizárólag bennszülöttek estek áldozatul a szórványos lövöldözésnek, fehérbőrű ember egy sem.
Kamerun thumb|right|A kameruni hadjárat 1915 augusztusában Műveletek a háború korai szakaszában Kamerunt északon-keleten Brit Nigéria, délen-nyugaton Francia Kongó határolta. Kb. félmillió km²-es területén két és félmillió bantu és szudáni élt, akiket 1900 német kormányzott. A háború kitörését követően hamarosan brit felderítők hatoltak be a német gyarmat területére, egyelőre tájékozódás céljából, majd augusztus 25-én aztán megkezdődött a brit offenzíva. A nigériai Yolából kiindulva a 600 fős különítmény átlépte a határt, és Tebénél félórás ütközet után bevette a várost. Augusztus 29-én délebbre, Garua városánál éjszakai rajtaütést indítottak a német sáncok ellen és el is foglalták azokat. Mielőtt azonban meghajnalodott volna, a németek heves géppuskatűzzel támogatva ellentámadásba lendültek és megfutamították a bennszülött katonákat. Az egység parancsnokát, Maclear ezredest, számos tisztjét és létszámának majdnem felét elveszítve menekült vissza Nigériába. Ezzel szemben a partvidéket a brit flotta ellenőrzés alá vonta és partra szállva elfoglalta a gyarmat akkori közigazgatási központját, Doualát 1914. szeptember 27-én. Douala elestével brit kézre került a kameruni német rádióállomás.
Garua második ostroma Az északi győzelem 1915 áprilisáig adott időt a németeknek a felkészülésre. Ezalatt von Cranzelheim százados 2000 bennszülöttel erődítési- és földmunkálatokat végzett, melyek eredményéről állítólag az európai hadszíntér utászai is elismerően nyilatkoztak volna. 1915. május 31-én egy erősebb brit-francia különítmény Cunliffe dandártábornok és Brisset alezredes vezetése alatt újra megtámadta Garuát. Küzdelmes útjuk volt Nigériából, mert a tűzerő fokozása céljából a HMS Challenger ágyúját hajózták föl a Benue-folyón Yoláig, összesen kb. 1000 km-et nyomulva előre a szakadékokkal szabdalt dzsungelterepen, míg Gaurához értek.
A magaslaton fekvő városkát cement és téglaerősítésű földfalakból emelt erődök felügyelték. Az erődök alatt ágyúzásbiztos óvóhelyet alakítottak ki a helyőrség számára. Az erőd melletti várost mélyen körbeárkolták, melynek aljába karócsapdák ezreit állították föl. Az árkon kívül egy négy és fél méter széles szögesdrótakadály következett, azon kívül szúrós akácágakat halmoztak föl. Ezek elé három méter mély, álcázott gödörcsapdákat ástak, így a sík és kissé mocsaras terepen felvonuló antant csapatok nehézségekkel néztek szembe. Tíznapos tüzérségi és kézifegyveres lövetés után egy lövedék a kettes számú erőd belsejében robbant föl, megölve húsz ott tartózkodót. Ezután, június 9-én éjjel a védők kitörést kíséreltek meg déli irányban, melyet a jól elhelyezett brit gyalogság meghiúsított. Másodszorra a Benue-folyón átkelve próbáltak menekülni, de az áradó vízbe sokan belefulladtak, így ez is meghiúsult. Június 10-én a németek fegyverszünetet kértek és szabad elvonulás fejében felkínálták az erőd átadását. Ezt a brit parancsnok elutasította, mire két óra múlva von Cranzelheim feltétel nélkül kapitulált. A hadizsákmány 11 géppuska, 6 löveg és nagy mennyiségű lőszer volt. Az antant katonái az ostromban egyetlen embert sem vesztettek. thumb|right|200px|Kamerun területi változásai a XX. században További harcok Június 27-én Ngaoundere erődje is megadta magát, majd október 24-én a németek feladták Banyo erődjét és Yaoundé, a mai főváros felé visszavonultak. Ezzel párhuzamosan egy belga-francia erő elfoglalta a partvidéki Doualát, mely akkoriban a német közigazgatási központ szerepét töltötte be. 1915 decemberére az antant csapatoknak sikerült a teljes partvidéket ellenőrzés alá vonni. 1916. január 9-én Yaoundé elesett, védői, 900 fehér és bennszülött katona és szállító Spanyol-Guinea területére vonult át, ahol internálták őket. Más források szerint nagyjából 7000 katona és 7000 civil vonult át.Strachan, 2001, 538-539. o. A francia fogságba esett németeket a togóiakhoz hasonlóan Dahomeybe szállították és ott tartották fogva. 1916. február 18-án utolsóként von Raben százados tette le a fegyvert Mora helyőrségében, a Logone-folyótól nyugatra, mivel kifogytak a munícióból, így Kamerun területén megszűntek a harcok és teljes mértékben antant kézre került.
Kamerun későbbi sorsa 1916-ban a gyarmat területét Brit és Francia Kamerunra osztották ketté (20-80%). Előbbit Nigériából kormányozták és közigazgatásilag 1954-ben Nigéria autonóm területévé tették. A terület déli felét viszont 1961-ben az egy évvel korábban Kameruni Köztársaság néven függetlenné vált Francia Kamerunhoz csatolták, így jött létre a Kameruni Szövetségi Köztársaság, egy brit és egy francia nyelvű közigazgatási területtel.
Német Délnyugat-Afrika (DSWA) és Dél-Afrika
220px|thumb|A délnyugat-afrikai hadjárat A feladat delegálása Német Délnyugat-Afrika gyarmatának elfoglalását a britek a Dél-Afrikai Unióra akarták bízni, hiszen ez a domínium volt a legközelebb hozzá. Mikor London aziránt érdeklődött, hogy visszavonhatja-e a Dél-Afrikában állomásozó egységeit, hogy részt vegyenek a Németország elleni háborúban, illetve, hogy a dél-afrikai kormány hajlandó-e Német Délnyugat-Afrikát megtámadni, Louis Botha miniszterelnök igen feleletet adott. A döntés azonban beforratlan sebeket szaggatott fel. A Német Császárság évtizedek óta támogatta a búrok függetlenségét, fegyverekkel, elismeréssel és egyéb eszközökkel. Ezzel szemben a Brit Birodalom a búroknak mást sem okozott, mint háborúságot, alávetést, hazájuk többszöri elvételét (Fokföld, Natal). A gondolat, hogy német gyarmatokat támadjanak meg azoknak az angoloknak az érdekében, akik az 1899-1902-es angol-búr háborúban kegyetlen mészárlásokat rendeztek a búrok soraiban, koncentrációs táborba hurcolták családjaikat, és a búr függetlenséget megsemmisítették, felháborodást keltett.
Dél-Afrika belpolitikai helyzete A Dél-Afrikai Unió az első világháború kitörésekor instabil politikai állapotban leledzett. A Lord Gladstone főkormányzó által kinevezett Louis Botha és kormánya politikája maga ellen fordította a szakszervezeteket, a keményvonalas búr függetlenségpártiakat és a Munkáspártot egyaránt. A közvélemény szemében Jan Christian Smuts miniszteri tevékenysége szálka volt, mivel konok, harcias és autokratikus személyisége irritálta a társadalom széles rétegeit, emellett egyidőben több olyan tárca felügyeletét látta el, melyhez nem értett. A kormány a Dél-Afrikai Unió négyéves fennállása alatt kétszer hirdetett statáriumot, mivel országos zavargások folytak. A munkások bérköveteléseinek hangot adó sztrájkot ugyanis Smuts erőszakos fellépése utcai zavargássá eszkalálta. A búr politikai elit megosztott volt aszerint, hogy képviselői a transvaali, vagy az oranjei befolyási körhöz tartoztak.
A namíbiai hadműveletek kezdete