A Quinisext zsinat, más néven II. trullói zsinat, trullói zsinat vagy trulloszi zsinat 691/692-ben Konstantinápolyban tartott egyházi zsinat volt, amely 102, főként egyházfegyelmi és egyházjogi kánont fogadott el. A latin Quinisextum és a görög Πενθέκτη Σύνοδος (Penthékté szünodosz) jelentése „ötödik-hatodik zsinat”; az elnevezés arra utal, hogy a zsinatot az 553-as második konstantinápolyi zsinat és a 680–681-es harmadik konstantinápolyi zsinat fegyelmi-kánonjogi kiegészítésének tekintették.
A zsinatot a konstantinápolyi császári palota kupolás termében, a görögül trullosznak nevezett helyiségben tartották. A magyar „trullói zsinat” elnevezés ezért önmagában félreérthető lehet, mert a 680–681-es harmadik konstantinápolyi zsinatot is ugyanebben a palotateremben tartották. Ez a szócikk nem a 680–681-es dogmatikai zsinatról, hanem a 691/692-es kánonjogi zsinatról szól.
A keleti ortodox hagyomány a Quinisextumot az ötödik és hatodik egyetemes zsinat fegyelmi folytatásaként tartja számon, és kánonjait a bizánci–ortodox kánonjog egyik alapvető forrásának tekinti. A római katolikus hagyományban a zsinat nem szerepel önálló egyetemes zsinatként, mivel kánonjait Róma kezdetben nem erősítette meg, és több rendelkezése ütközött a latin egyház fegyelmi, liturgikus és primátustörténeti felfogásával. Ugyanakkor a nyugati recepció nem írható le teljes és változatlan elutasításként: egyes kánonokat később ismerték, idézték vagy feltételesen elfogadták.
A zsinat kánonjai nem dogmatikai hitmeghatározások voltak, hanem egyházfegyelmi és jogi szabályok. A kánon ebben az összefüggésben egyházi fegyelmi vagy jogi rendelkezést jelent; nem azonos a hitvallással vagy dogmatikai definícióval. A recepció azt jelenti, hogy valamely zsinati döntést egy egyházi hagyomány később elfogadott, alkalmazott és saját jogi-liturgikus gyakorlatába beépített.
Elnevezése
A zsinat több elnevezése ugyanarra az eseményre utal. A Quinisext vagy Quinisextum név a görög Πενθέκτη latin megfelelője, jelentése „ötödik-hatodik”. Az elnevezés abból ered, hogy az ötödik és a hatodik egyetemes zsinat dogmatikai kérdésekkel foglalkozott, de nem alkotott átfogó fegyelmi kánonokat. A Quinisext zsinat ezek kánonjogi kiegészítésének szándékával ült össze.
A trullói vagy trulloszi név a helyszínre utal. A trullosz a konstantinápolyi császári palota kupolás vagy boltozatos termét jelölte. A II. trullói zsinat elnevezés azért használatos, mert az ugyanott ülésező 680–681-es harmadik konstantinápolyi zsinatot olykor első trullói zsinatként is említik. A szorosabb történeti és kánonjogi szakirodalomban azonban a „trullói zsinat” megnevezés rendszerint a 691/692-es Quinisextumra vonatkozik.
Történeti háttér
Az ötödik és hatodik egyetemes zsinat után
Az 553-as második konstantinápolyi zsinat és a 680–681-es harmadik konstantinápolyi zsinat elsősorban dogmatikai kérdésekkel foglalkozott. Az előbbi a nesztorianizmushoz, monofizitizmushoz és az úgynevezett három fejezet vitájához kapcsolódó kérdésekben hozott döntéseket; az utóbbi a monothelétizmus elítélésével zárta le a Krisztus két akaratáról folyó vitát. Egyik zsinat sem alkotott olyan fegyelmi kánongyűjteményt, amilyen például az első nikaiai zsinat, a khalkédóni zsinat vagy több korábbi helyi zsinat után rendelkezésre állt.
A Quinisext zsinat ebből a hiányból indult ki. A keleti egyházvezetés és a császári hatalom szempontjából a dogmatikai egység helyreállítása után szükség volt az egyházi fegyelem, a liturgikus gyakorlat, a klérus életmódja, a szerzetesség és a keresztény társadalmi magatartás részletesebb szabályozására. A zsinat ezért nem új hitvallást alkotott, hanem a korábbi zsinatok és egyházatyák tekintélyére támaszkodva kánonjogi kodifikációt végzett.
A bizánci birodalmi és egyházi helyzet
A 7. század végén a Bizánci Birodalom súlyos politikai, katonai és társadalmi nyomás alatt állt. Az arab–muszlim hódítások következtében a birodalom elveszítette több keleti tartományát, köztük Szíria, Palesztina és Egyiptom nagy részét. A régi keleti patriarchátusok, különösen Alexandria és Antiochia helyzete meggyengült, miközben Konstantinápoly, a császárváros egyházi és politikai súlya megnőtt. A Balkánon a szláv és bolgár jelenlét szintén hozzájárult a birodalmi hatalom átalakulásához.
Ebben a környezetben II. Iusztinianosz bizánci császár a zsinatot a birodalmi és egyházi rend megerősítésének eszközeként is kezelte. A zsinat kánonjai olyan korszakban születtek, amikor a bizánci egyházvezetés a hitbeli egység után az egyházi fegyelem és a liturgikus gyakorlat egységesítését is fontosnak tartotta. Ez nemcsak a latin, hanem az örmény, helyi keleti, zsidó és pogány eredetűnek tartott gyakorlatok szabályozását is jelentette.
A zsinat összehívásakor Konstantinápoly pátriárkája III. Pál volt. A tanácskozás így egyszerre illeszkedett a császári egyházpolitika, a konstantinápolyi patriarchátus és a bizánci kánonjogi hagyomány keretébe.
Összehívása és résztvevői
A zsinatot II. Iusztinianosz bizánci császár hívta össze Konstantinápolyba. A pontos időpontot a források eltérően adják meg: gyakran 692-ként, illetve 691/692-ként szerepel. Több keleti hagyomány és modern feldolgozás szerint a zsinat a bizánci évszámítás szerinti 6200. évben, vagyis 691. szeptember 1. és 692. augusztus 31. között ülésezett.
A résztvevők számát a források nem teljesen azonosan közlik. A régebbi szakirodalomban 215 püspök szerepel, míg a modern kutatásban és több keleti hagyományban 227 körüli szám is előfordul. A résztvevők túlnyomó többsége a keleti patriarchátusokból, különösen a konstantinápolyi patriarchátus területéről érkezett. A zsinaton Alexandriához, Antiochiához, Jeruzsálemhez és Illíriához kapcsolódó résztvevők is megjelentek, de a nyugati képviselet kérdése vitatott maradt.
A római pápa személyesen nem vett részt. A résztvevői listán helyet hagytak Róma püspökének aláírása számára, de ez az aláírás nem került oda. A krétai Gortüna püspöke, Baszileiosz a forrásokban olykor pápai képviselőként szerepel, de e képviselet jogi és történeti értékelése vitatott. A római Szentszék később nem fogadta el úgy a zsinati kánonokat, mint hiteles pápai jóváhagyással ellátott, az egész egyházra kötelező fegyelmi törvényeket.
A zsinat nem hagyott hátra olyan részletes dogmatikai jegyzőkönyveket, mint több korábbi egyetemes zsinat. A fennmaradt hagyomány középpontjában a bevezető szövegek, az aláírási lista és a 102 kánon áll. Ez összhangban van azzal, hogy a zsinat nem hitviták eldöntésére, hanem fegyelmi-kánonjogi rendezésre ült össze.
Kánonjogi programja
A Quinisextum első kánonja megerősítette az addigi hat egyetemes zsinat hitbeli döntéseit. Ezzel a zsinat jelezte, hogy nem kíván új dogmatikai definíciót adni, hanem az addigi hitbeli döntések alapján kíván fegyelmi rendet teremteni.
A második kánon kánonjogi szempontból különösen fontos volt. Elfogadta és megerősítette az úgynevezett apostoli kánonokat, több korábbi zsinat rendelkezéseit és egyes egyházatyák kánoni tekintélyűnek tartott szabályait. Az apostoli kánonok nem az apostolok saját kezű írásai, hanem késő ókori egyházfegyelmi gyűjtemény, amely az apostoli hagyomány tekintélyére hivatkozott.
A zsinat elfogadta többek között az Ankürai zsinat, a Neocaesareai zsinat, a Gangrai zsinat, az Antiochiai zsinat, a Laodiceai zsinat, a Szerdikai zsinat, a Karthágói zsinat, valamint korábbi egyetemes zsinatok kánonjait. A felsorolt egyházi szerzők között szerepelt több alexandriai, kappadókiai és konstantinápolyi egyházatya, köztük Nagy Szent Vazul, Alexandriai Szent Atanáz, Nüsszai Szent Gergely, Nazianzi Szent Gergely és Alexandriai Kürillosz.
A Quinisextum ezzel nem pusztán új szabályokat alkotott, hanem a bizánci kánonjogi hagyomány egyik nagy összegző és rendszerező állomása lett. Hátterében a korábbi kánongyűjtemények, köztük a tizennégy címbe rendezett bizánci egyházjogi gyűjtemény, a Syntagma XIV titulorum is állt.
Fontosabb kánonok
A klérus és az egyházi tisztségek
A kánonok jelentős része a klérus életével, az egyházi rendekkel és a püspöki igazgatással foglalkozott. A zsinat elítélte a szimóniát, vagyis az egyházi hivatalok, méltóságok vagy szentségek anyagi javakért való adásvételét. Szabályozta a felszentelés feltételeit, a püspökök, papok, diakónusok és alsóbb klerikusok magatartását, valamint a papi méltósággal összeegyeztethetetlennek tartott nyilvános szórakozásoktól való tartózkodást.
A 6. kánon megtiltotta, hogy az alszerpapi, diakónusi vagy papi rend felvétele után valaki házasságot kössön. A 12. kánon a püspökök számára külön szigorú szabályt írt elő: a püspökök nem élhettek házaséletet feleségükkel. A 13. kánon ugyanakkor megengedte, hogy a felszentelés előtt törvényes házasságban élő papok és diakónusok ne legyenek kötelesek feleségüket elbocsátani.
Ez a rendelkezés nem jelentette azt, hogy felszentelt papok vagy diakónusok a szentelés után házasságot köthettek volna. A zsinat a szentelés előtt kötött törvényes házasság fennmaradását engedte meg, miközben a szolgálati időszakokhoz kötött megtartóztatást is fenntartotta. A kérdés megértéséhez fontos különbséget tenni a kontinencia és a cölibátus között: a kontinencia házas állapotban vállalt szexuális önmegtartóztatást jelent, míg a cölibátus nőtlenséget. A Quinisextum elsősorban az előbbi kötelező, általános alkalmazását utasította el a papok és diakónusok esetében, miközben a püspöki rendnél a házasélettől való tartózkodást fenntartotta.
Liturgia és eucharisztikus fegyelem
Több kánon a liturgia és az eucharisztia rendjével foglalkozott. A 31. kánon előírta, hogy házi kápolnákban vagy magánoratóriumokban csak püspöki engedéllyel lehessen szent liturgiát végezni. A 32. kánon az eucharisztikus bor vízzel való vegyítését írta elő, és főként olyan örmény gyakorlatokkal szemben fogalmazott meg szabályt, amelyek nem alkalmazták ezt a vegyítést.
A 28. és 57. kánon az oltárra vitt adományok rendjét és az eucharisztikus anyag fegyelmét érintette. A zsinat hangsúlyozta, hogy az eucharisztikus áldozathoz kenyér és bor tartozik, és különbséget tett az eucharisztikus áldozat anyaga és más templomi adományok között.
Az 52. kánon a nagyböjti liturgikus gyakorlatot szabályozta, és a nagyböjt hétköznapjaira az előreszentelt adományok liturgiáját írta elő, kivéve bizonyos ünnepi alkalmakat. Az előreszentelt adományok liturgiája olyan szertartás, amelyben a hívek a korábban megszentelt eucharisztikus kenyérből áldoznak, nem pedig az adott napon bemutatott teljes eucharisztikus liturgia keretében.
Az 55. kánon a böjti fegyelem egyik legismertebb vitapontja lett. A zsinat elítélte a római egyházban szokásos nagyböjti szombati böjtöt. A keleti gyakorlat a szombatot és a vasárnapot rendszerint nem tekintette a szigorú böjt napjainak, míg Rómában a nagyböjti szombati böjtnek saját liturgikus és aszketikus hagyománya volt. Ez a kánon ezért nem pusztán eltérő böjti rendet rögzített, hanem egy latin szokást is kifejezetten bírálat tárgyává tett.
Konstantinápoly rangja
A 36. kánon megerősítette Konstantinápoly, az „Új Róma” rangját. A rendelkezés a korábbi konstantinápolyi és khalkédóni kánoni hagyományra támaszkodott, és Konstantinápolyt Róma után helyezte el a patriarchális rangsorban, ugyanakkor Rómával analóg kiváltságokat tulajdonított neki. A keleti értelmezés ezt a császárváros politikai és egyházi jelentőségével indokolta.
A nyugati értelmezés szempontjából ez a kánon különösen érzékeny volt. A khalkédóni zsinat 28. kánonja már 451-ben hasonló elvet fogalmazott meg, de I. Leó pápa azt nem erősítette meg, mert Róma elsőbbségét nem a birodalmi fővárosi rangból, hanem Péter apostol örökségéből vezette le. A Quinisextum 36. kánonja ezért a római recepcióban nem egyszerű rangsorolási kérdésként, hanem a római primátus és a konstantinápolyi „Új Róma”-elv közötti különbség egyik kánonjogi megjelenéseként értelmeződött.