A bánáti svábok vagy bánsági svábok német népcsoport Közép- és Délkelet-Európában. A 18. században emigráltak az akkori Habsburg Birodalomhoz, utóbb a Magyar Királysághoz tartozó Temesi Bánságba, amely elnéptelenedett a török háborúk következtében. Az első világháború végén, 1918-ban a sváb kisebbség azon volt, hogy egy többnemzetiségű, független Bánáti Köztársaságot alakítsanak, a régiót azonban az 1919-es versailles-i békeszerződés illetve az 1920-as trianoni békeszerződés kettévágta. A nagyobbik részt Románia annektálta, a kisebbik részt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak (1929-től Jugoszlávia) jutott, és egy Szeged körüli kis rész maradt Magyarországnak.
A második világháború után a legtöbb bánáti svábot a Szovjetunióba deportálták. 1990 után, a Szovjetunió felbomlását követően az itt maradtak közül is számosan távoztak gazdasági és érzelmi okokból.
Bánáti és dunai svábok A bánsági telepeseket gyakran a régió más német nyelvű népcsoportjaival együtt dunai svábok néven említik. A Bánság mellett a közeli Bácskában, Sváb-Törökországban, Szlavóniában és Szatmárban telepedtek le, mindannyian osztrák fennhatóság alatt. A betelepítés célja az volt, hogy a törököktől visszahódított, elnéptelenedett területeket újra benépesítsék, és a mezőgazdaságot újjáélesszék.
Történelem Származásuk, vallásuk, toborzásuk bélyegkép|„Ulmi dereglye” Eleinte a bécsi udvar politikájának megfelelően kizárólag római katolikus hitűeket engedtek a Bánságba települni. A vallásra vonatkozó korlátozást csak II. József alatt törölték el. A telepesek többsége Frankföldről, Bajorországból, Ausztriából, Elzászból, Lotaringiából, Luxemburgból, Badenből és Pfalzból érkezett. Kisebb csoportok Közép-Németországból és Sauerlandból is kimutathatóak. Csak kisebb részük származott az egykori Elő-Ausztria sváb régióiból. Nem tisztázott, hogy a telepeseket miért hívták ennek ellenére svábnak. Az egyik magyarázat szerint azért, mert többségük a svábföldi Ulmban szállt hajóra. Úgynevezett „ulmi dereglyéken” szállították őket le a Dunán egészen Apatinig, ahonnan gyalog mentek tovább új hazájukba.
A legtöbb telepes szegény parasztcsaládok második vagy harmadik szülötte volt, akik saját föld és tőke nélkül otthon nehezen boldogultak volna. Mária Terézia idején jelentős pénzügyi támogatásban és hosszútávú adókedvezményben részesültek. A kedvezmény a házasemberek számára lényegesen magasabb volt, hogy korlátozzák a férfiak túlsúlyát. Szintén támogatták a kézművesek, tanítók, orvosok stb. letelepedését. Sok telepescsoportot lelkészek és borbély-orvosok kísértek. A kedvezményekért cserébe a telepesek kötelesek voltak hadba szállni egy esetleges török támadás esetén.
Az új telepesek toborzása nem korlátozódott a német nyelvterületre, így érkeztek például a sokkal kisebb létszámú bánáti csehek, de franciák, spanyolok és olaszok is voltak közöttük.
Letelepedés bélyegkép|A Temesi Bánság 1718-ban 1692 és 1786 között mintegy fő telepedett le Temesvár környékén. A szervezett letelepedés a Bánságban 1718 után kezdődött, amikor a pozsareváci béke alapján Ausztria megkapta az Oszmán Birodalomtól a Bánságot (is). Azzal a céllal, hogy az újonnan megszerzett, a több évig tartó háború miatt elnéptelenedett tartományt hasznosítsák és gazdaságilag fejlesszék, a német és szerb telepesek toborzása már III. Károly idején elkezdődött. Az első csoport 1718-ban érkezett: 300 kőműves, ács, téglaégető azzal a feladattal, hogy az új katonai közigazgatás számára kaszárnyákat, raktárakat, hivatali épületeket építsenek vagy újítsanak fel. A tömeges betelepítés 1722-ben kezdődött el, több hullámban zajlott, és több mint száz évig tartott. A szervező az osztrák közigazgatás volt, amely módszeres népesedési és településrendezési politikát gyakorolt.
1726-ig huszonháromezer német telepes érkezett Ausztriából, Baden-Württembergből, Hessenből, Vesztfáliából, a Frankföldről, Elzász és Lotaringia területéről. Mária Terézia korában összesen vándorolt be nyugatról (frankok, svábok, babenbergiek, felső- és alsó-rajnavidékiek, pfalziak, felsőausztriaiak, mainziak, luxemburgiak, bádeniek, kölniek, hesseniek, nassauiak, lotharingiaiak, vallonok, elzásziak, piemontiak, franciák és spanyolok). II. József uralkodása idején a beletelepítés folytatódott; 1782 és 1787 között mintegy tizenötezer fő érkezett. Mária Terézia és II. József alatt az osztrák közigazgatás 7 millió aranyat adott ki a telepesek számára.
A 19. századi és 20. század eleji német nyelvű szakirodalom gyakran az osztrák hatóságok következetes és sikeres projektjeként írta le a Bánát betelepítését. A kormányzati körökben azonban megkérdőjelezték a betelepítés hasznát, és számos probléma merült fel. Az anyagi támogatás olyanokat is áttelepülésre csábított, akik kevésbé voltak hajlandók dolgozni, úgyhogy 1764-ben felügyelőket neveztek ki, akiknek a telepesek magatartását kellett figyelniük.
1744 és 1768 között a betelepítésnek a kényszerű változata is létezett, az úgynevezett „Temeswarer Wasserschub”: évente kétszer eltávolították szülőföldjükről, és erkölcsi megtisztulás céljából a Bánátba telepítették le a „kicsapongó asszonyszemélyeket,” orvvadászokat, csempészeket és engedetlen parasztokat. Az intézkedésnek rossz visszhangja volt, és megnehezítette a telepesek toborzását.
bélyegkép|Charlottenburg Francesco Griselini által készített tervrajza 1780-ból bélyegkép|Charlottenburg látképe 1768-ban a Bánátban tett utazása során II. József számos hiányosságot és szabálytalanságot jegyzett fel, amelyért a tartományi közigazgatás felelt. A korrupció mellett kitért a települések helyének rossz kiválasztására és a részben túlméretezett falvakra, a víz- és fahiányra valamint számos ház megrongálódására. Ennek következtében Mária Terézia 1772-ben rendeleteket bocsátott ki, amelyek számos tekintetben szabályozták a betelepedést, például a falvak kialakítását, a kiosztható földek nagyságát, a tanítók és polgármesterek javadalmazását. A falvakat, városokat és utcákat rajztáblán tervezték, és szimmetrikus elrendezésükben az abszolutizmus építési kultúráját tükrözték.
A telepesek a Bánátban majdnem teljesen néptelen, erdőkkel átszőtt mocsaras tájat találtak. (A népsűrűség a 18. század elején nem érte el az 5 fő / négyzetkilométert.) Járványok, lázas betegségek és éhínség kísérték a telepeseket az első években. Két-három generáción belül azonban sikerült a térség mezőgazdaságának újjáélesztése, egy olyan teljesítmény, amely számos áldozattal járt. Ezzel kapcsolatban maradt fenn a „Den Ersten der Tod, den Zweiten die Not, den Dritten das Brot“ ('Az elsőnek a halál, a másodiknak a szükség, a harmadiknak a kenyér') szólásmondás. A siker döntő tényezője a mocsarak lecsapolása volt. Az így megnyert szántóföldek különösen jó minőségűek voltak, és a 19. századra megalapozták a bánáti svábok jólétét. A régió az Osztrák–Magyar Monarchia magtárává vált, Temesvár pedig virágzó várossá és a bánáti svábok kulturális központjává fejlődött. A 19. század végén a vasút kiépítésével megindult az iparosodás.
A jólét azonban nem egyenletesen oszlott el; különbség volt a gazdag és szegény parasztok, a kézművesek és a szolgák között, de sokan a „kutyánál rosszabbul” éltek. A 20. század elején egyre több bánáti sváb állt össze Raiffeisen modellje szerinti szövetkezetekbe az erdélyi szászok pénzügyi támogatásával. Temesváron a német polgárság mellett kialakult a német proletariátus is, amely gyárakban vagy építkezéseken dolgozott.
Magyarosítás Az osztrák-magyar kiegyezést követően, de még inkább az 1879. és az 1907. évi oktatási törvények folytán indult meg a Magyarországon élő nemzetiségek magyarosítását célzó folyamat. 1906-ban a bánáti német parasztok védekezésképpen megalapították Versecen a kezdetben illegális Magyarországi Német Néppártot (Ungarländische Deutsche Volkspartei). Követeléseik között volt többek között az anyanyelvi oktatás, az anyanyelv használata a községi és járási hivatalokban valamint az egyházi életben. Rudolf Brandsch erdélyi szász politikus, 1910 óta országgyűlési képviselő támogatta a bánáti svábokat az elmagyarosítás elleni küzdelmükben. Együtt dolgozott Adam Müller-Guttenbrunnal, aki szintén a magyarosítás ellenzője volt.
Brandsch különösképpen kiállt az összes német kisebbségi politikus együttműködéséért. A hangadó erdélyi szász politikusok („feketeszászok”) azonban támogatták a mindenkori magyar kormányzatot cserébe a magyarosítási nyomás csökkentéséért az erdélyi szászok által lakott területeken, és elég szkeptikusan tekintettek a többi német kisebbséggel való együttműködésre.
A politikai és gazdasági körülmények hatására 1885 és 1910 között sok bánáti sváb Amerikába és Kanadába vándorolt ki.
A két világháború között bélyegkép|A Sváb Nemzeti Tanács 1918-ban Az első világháború után a bánáti svábok lényegében három politikai frakcióra oszlottak: Reinhold Heegn verseci mérnök követői, akik a Bánát és a Jugoszláv Királyság egyesülését óhajtották; A Kaspar Muth és Blaskovits Ferenc vezette Sváb Autonómiapárt, akik egy független Bánáti Köztársaságot képzeltek el Magyarország részeként vagy magyar-francia protektorátus alatt, ezen belül a bánáti svábok autonómiáját; az ő irányításukkal alakult meg 1918. október 31-én a Sváb Nemzeti Tanács. A Német-Sváb Néppárt, akinek a vezéregyéniségei Viktor Orendi-Hommenau, Franz Xaver Kappus, Andreas Dammang, Johann Tengler, Josef Gabriel, Johann Röser és Otto Alscher voltak; egy radikális frakció, amely Bánát és a Román Királyság egyesüléséért állt ki.
1918. november 1-jén Otto Roth, az új népbiztos, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja a temesvári városháza erkélyéről kikiáltotta a Bánáti Köztársaságot. A közigazgatás élére Bartha Albert kormánybiztost szánták. A többnemzetiségű köztársaságra tett kísérlet megpróbálta megelőzni a Bánát felosztását, de igen rövid életű volt: november 15-én a szerb hadsereg bevonulásával megszűnt.
A bánáti svábok küldöttsége 1919. augusztus 10-én állást foglalt a nem felosztott Bánát és a Román Királyság egyesülése mellett. A határozatot augusztus 12-én a nagyszebeni román kormányzótanácshoz juttatták el; ezt aztán a román küldöttség felhasználta a versailles-i békekonferencián. 1920. április 16-án a bánsági svábok viszont írtak egy levelet a békekonferenciának, amelyben visszatértek a Bánsági Köztársaság gondolatához, amelyet svájci mintára terveztek kialakítani.
bélyegkép|A Bánság felosztása 1919–1924 A trianoni békeszerződés következtében a Bánságot felosztották; nagyobb része Romániához került. 1920. augusztus 8-án Kaspar Muth, a román parlament képviselője hűséget esküdött új hazájának.
A Bánát Romániához csatolása kulturálisan pozitív hatással volt a bánáti svábokra, mivel a magyar fennhatóság végével vége lett a magyarosításnak is. 1867 óta először vált lehetségessé a német nyelvű oktatás, így például a Banatia vagy Nikolaus Lenau gimnáziumokban. Ismét lett német nyelvű színház Temesváron, és Romániában több német nyelvű újság is megjelent.
A bánáti sváboknak szükségük volt egy cselekvőképes saját politikai szervezetre. Sorsközösséget éreztek a többi romániai német nyelvű népcsoporttal, elsősorban az erdélyi szászokkal, a bukovinai németekkel és a szatmári svábokkal. 1919-ben a romániai német közösségek új politikai és kulturális szervezetet alapítottak Romániai Németek Egyesülete néven. 1921-ben a bánáti svábok megalapították a katolikus-konzervatív irányultságú Német-Sváb Népközösséget, amelynek a Bánát keleti felében és az északabbra fekvő Szatmár megyében kellett a németek pártoktól független érdekvédelmét ellátnia. Mivel a Népközösségnek csak korlátozott lehetőségei voltak, a németek kulturális életében fontos szerephez jutott a római katolikus egyház Augustin Pacha (1870–1954) temesvári püspök vezetésével.