A lengyelországi zsidók története legalább 1000 éves múltra tekint vissza. Évszázadokig Lengyelország adott otthont a világ legnagyobb és legjelentősebb zsidó közösségének. Lengyelország a zsidó kultúra fő központja volt, a törvényileg biztosított vallási tolerancia és a társadalmi autonómia hosszú időszaka alatt, amely Lengyelország 18. századi felosztása után ért véget. A második világháború alatt a náci Németország és csatlósai csaknem teljes népirtást hajtottak végre a lengyel zsidó közösségben. A kommunizmus lengyelországi bukása óta megújult az érdeklődés a zsidó kultúra iránt, ideértve az évente megrendezésre kerülő Zsidó Kulturális Fesztivált, az új tanulmányi programokat a lengyel középiskolákban és egyetemeken, valamint a varsói Lengyel Zsidóság Történetének Múzeuma megnyitását.
A Lengyel Királyság 1025-es megalapításától az 1569-ben létrehozott Lengyel–Litván Nemzetközösség kezdetéig Lengyelország volt a legtoleránsabb ország Európában. A történészek a paradisus iudaeorum (latinul a „zsidók paradicsoma”) jelzővel illették.Engel, David. Lengyelország menedékhelyévé vált az európai országokban üldözött és kiutasított zsidóknak, és a világ akkori legnagyobb zsidó közösségének otthona lett. Egyes források szerint a világ zsidóinak mintegy háromnegyede élt Lengyelországban a 16. század közepén. A Nemzetközösség gyengülésével és az egyre növekvő vallási viszályokkal (reformáció és a katolikus ellenreformáció miatt) Lengyelország hagyományos toleranciája a 17. századtól meggyengült. Az ország 1795-ös felosztása és Lengyelország mint szuverén állam pusztulása után a lengyel zsidókra a felosztó hatalmak, köztük az egyre antiszemitábbá váló Orosz Birodalom, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia és Porosz Királyság törvényei vonatkoztak (később a Német Császárság egy része). Ennek ellenére, amikor Lengyelország visszanyerte függetlenségét az első világháború után, az európai zsidóság központja volt, ahol a világ egyik legnagyobb zsidó közössége élt, több mint 3 millió fővel. Az antiszemitizmus ezekben az években egyre nagyobb problémát jelentett Európa-szerte, mind a politikai berendezkedés, mind a lakosság körében. A két világháború közötti időszakban Lengyelország támogatta a zsidó emigrációt Lengyelországból, és a nemzetközi színtéren egy zsidó állam létrehozását Palesztinában. A lengyel állam olyan zsidó félkatonai csoportokat is támogatott, mint a Hágáná, a Bétár és az Irgun, fegyverekkel és kiképzéssel ellátva őket."In 1937, the Polish Ministry of Foreign Affairs viewed the League of Nations as the right place for manifesting its support for the cause of developing a Jewish state in Palestine."Rydz Smigły agreed to support Irgun, The Zionists' military arm, for the fight in Palestine.
1939-ben, a második világháború kezdetekor Lengyelországot felosztotta a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió (lásd Molotov–Ribbentrop-paktum). A lengyel lakosság ötöde elpusztult a második világháború során; a holokausztban meggyilkolt 3 000 000 lengyel zsidó a lengyel zsidóság 90%-át, s a háborúban megölt lengyelek felét tették ki. Noha a holokauszt nagyrészt a németek által megszállt Lengyelországban történt, állampolgárai csak alig működtek együtt a nácikkal. A lengyelek együttműködése kisebb volt, mint más megszállt országok polgárainak. A náci rémtettekhez való lengyel hozzáállás példái széles skálán mozogtak, a zsidó életek megmentése érdekében a halál kockáztatásátólThe Path of the Righteous: Gentile Rescuers of Jews During the Holocaust, Mordecai Paldiel, KTAV Publishing House, pages 176-236 és a feljelentés passzív megtagadásától a közömbösségig, zsarolásig, szélsőséges esetekben pedig a pogromokban, például a jedwabnei pogromban való részvételig.
A háború utáni időszakban a körülbelül 200 000 zsidó túlélő közül sokan a Lengyel Zsidók Központi Bizottságánál vagy a CKŻP-nél regisztráltak (közülük 136 000 érkezett a Szovjetunióból), majd elhagyták a Lengyel Népköztársaságot a megalakuló Izrael, Észak-Amerika vagy Dél-Amerika felé. Távozásukat egyrészt a zsidó intézmények elpusztítása, a háború utáni erőszak, valamint a kommunista párt vallás- és magánvállalkozás-ellenessége is gyorsította, másrészt pedig az, hogy 1946–1947-ben Lengyelország volt az egyetlen ország a keleti blokkban, amely vízum és kiutazási engedély nélkül engedélyezte a zsidók szabad alijázását Izraelbe. A megmaradt zsidók többsége 1968 végén hagyta el Lengyelországot az „anticionista” kampány eredményeként.Dariusz Stola. A kommunista rendszer 1989-es bukása után a lengyel zsidók helyzete normalizálódott, és akik a második világháború előtt lengyel állampolgárok voltak, megújíthatták a lengyel állampolgárságukat. Becslések szerint jelenleg a lengyel zsidó közösség létszáma 10 000 és 20 000 fő közé tehető. Bármilyen zsidó örökséggel rendelkező emberek száma ennek többszöröse lehet.
A korai történelem az aranykorig: 966–1572
Korai történelem: 966–1385 bélyegkép| A zsidók befogadása (Lengyelországban, 1096), Jan Matejko, 1889 Az első zsidók, akik lengyel területre érkeztek, kereskedők voltak, s míg a keresztes háborúk idején megkezdődött az állandó letelepedésük.Kalina Gawlas, kuratorka galerii Pierwsze Spotkania w MHŻP, historia.wp.pl. A Kijev és Buhara felé vezető kereskedelmi útvonalakon haladva a radhanitáknak nevezett zsidó kereskedők átkeltek Szilézián. Egyikük, a spanyol Andaluszban élő és Tortosa városból származó mór diplomata és kereskedő volt, akit arab nevén, Ibrahim ibn Yaqub néven ismertek. Ő volt az első krónikás, aki megemlítette az I. Mieszko lengyel fejedelem által irányított lengyel államot. 965 vagy 966 nyarán Jaqub kereskedelmi és diplomáciai utat tett a muzulmán Spanyolországban található Toledótól a Német-római Birodalomig, majd a szláv országokba. A zsidók első tényleges említése a lengyel krónikákban a 11. században fordult elő, amelyből úgy tűnik, hogy a zsidók akkoriban Gnieznóban éltek, amely akkoriban a Piast-dinasztia lengyel királyságának fővárosa volt. Az első zsidók közül, akik 1097-ben vagy 1098-ban érkeztek Lengyelországba, ott voltak a Prágából száműzöttek is. Az első állandó zsidó közösségről 1085-ben egy zsidó tudós, Jehuda ha-Kohen tett említést Przemyśl városából.
Csakúgy, mint Közép- és Kelet-Európában, a középkori Lengyelországban is a zsidók fő tevékenysége a kereskedelem volt, ideértve az olyan áruk exportját és behozatalát, mint a szövet, len, szőrme, bőr, viasz, fémtárgyak és rabszolgák. balra|bélyegkép| Kora-középkori lengyel érmék héber felirattal Az első nagyarányú zsidó vándorlás Nyugat-Európából Lengyelországba az első keresztes hadjárat idején, 1098-ban történt. III. Boleszláv (1102–1139) alatt a zsidók, akiket az uralkodó toleráns rendszere bátorított, egész Lengyelországban letelepedtek, beleértve a határon túli litván területeket is, egészen Kijevig. III. Boleszláv felismerte a zsidók hasznát országa kereskedelmi érdekeinek fejlesztésében. A zsidók alkották a lengyel gazdaság gerincét. III. Mieszko a pénzverdéjében zsidókat alkalmazott vésőként és műszaki felügyelőként, és az ebben az időszakban vert érméken még héber jeleket is találtak. Más korabeli lengyel fejedelmek, többek között II. Kázmér, I. Boleszláv és III. Ulászló pénzverdéiben is dolgoztak zsidók. A zsidók zavartalan békét és jólétet élveztek a fejedelemségekben, amelyekre az ország akkoriban fel volt osztva; egy olyan országban alkották a középosztályt, ahol az általános népesség földesurakból (szlachta, amiből a lengyel nemesség kialakult) és parasztokból állt, és fontos szerepet játszottak az ország kereskedelmi érdekeinek előmozdításában.
A zsidók Lengyelországba való bevándorlásának másik tényezője a Magdeburgi jogok (vagy a Magdeburgi Törvény) volt, egy többek között a zsidóknak adott charta, amely konkrétan meghatározta a zsidók Lengyelországban fennálló jogait és kiváltságait. Például meghatározhatták szomszédságukat és gazdasági versenytársaikat, és monopóliumokat hozhattak létre. Ez nagyon vonzóvá tette a zsidó közösségek számára, hogy felkerekedjenek és Lengyelországba költözzenek.
A zsidó telepesek első említése Płockból 1237-ből származik, Kaliszban 1287-ből, Krakkóban pedig egy Żydowska (zsidó) utcából 1304-ben.
A toleráns helyzetet egyrészt a római katolikus egyház, másrészt a szomszédos német államok fokozatosan megváltoztatták. Az uralkodó fejedelmek között azonban akadtak a zsidó lakosok elszánt védelmezői, akik utóbbiak jelenlétét kívánatosnak tartották az ország gazdasági fejlődése szempontjából. Az ilyen uralkodók közül kiemelkedő volt kaliszi Jámbor Boleszláv, Nagy-Lengyelország fejedelme. A rendek képviselőinek és felsőbb tisztviselőinek beleegyezésével 1264-ben kiadta a Zsidó Szabadságok Általános Chartáját (közismert nevén a kaliszi statútumot, amely minden zsidó számára megadta az istentisztelet, a kereskedelem és az utazás szabadságát. Hasonló kiváltságokat adtak a sziléziai zsidóknak a helyi fejedelmek is, mint Probus Henrik wrocławi fejedelem 1273–90-ben, glogowi Henrik 1274-ben és 1299-ben, legnicai Henrik 1290–95-ben, valamint Bolko legnica és wrocławi fejedelem 1295-ben. A kaliszi statútum 31. cikke megpróbálta visszaszorítani a katolikus egyházat a zsidók elleni vérvád terjesztésétől azáltal, hogy kimondta: „A zsidókat keresztény vérivással vádolni kifejezetten tilos. Ha ennek ellenére egy zsidót keresztény gyermek meggyilkolásával vádolnának, az ilyen vádat három keresztény és három zsidó tanúvallomásával kell alátámasztani.”
A következő száz évben az egyház a zsidók üldözését szorgalmazta, míg Lengyelország uralkodói általában megvédték őket. A wrocławi (1267), budai (1279) és łęczycai (1285) zsinatok mindegyike elkülönítette a zsidókat, különleges jelvény viselésére kötelezte őket, megtiltotta nekik, hogy olyan tisztségeket töltsenek be, ahol a keresztények alárendeltek lennének, és megtiltotta nekik, hogy egynél több imaházat építsenek egy-egy városban. Ezeknek az egyházi rendeleteknek a végrehajtáshoz azonban a lengyel fejedelmek együttműködésére volt szükség, ami általában nem következett be, a zsidók gazdasági tevékenysége által a fejedelmeknek nyújtott haszon miatt. bélyegkép| Nagy Kázmér és a zsidók, Wojciech Gerson, 1874 1332-ben III. Nagy Kázmér (1303–1370) a Wiślicki-statútummal kibővítette és kiegészítette Bolesław régi statútumát. Az ő uralkodása alatt zsidó bevándorlók áradata indult kelet felé Lengyelországba, és a zsidó településeket először Lvovban (1356), Sandomierzben (1367) és a Krakkó melletti Kazimierzben (1386) említik. Kázmér, akinek egy legenda szerint volt egy Eszterke nevű zsidó ágyasa, különösen barátságos volt a zsidókkal szemben, és uralkodását a lengyel zsidóság nagy virágzásának korszakának tekintik, kortársai pedig „a jobbágyok és zsidók királyának” hívták. Halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a zsidó gyermekek elrablását a keresztelés kikényszerítése céljából. A zsidó temetők meggyalázása miatt súlyos büntetést szabott ki. Mindazonáltal, míg Kázmér uralkodásának nagy részében a lengyel zsidók nyugalmat élveztek, annak vége felé azonban üldöztetésnek vetették alá őket a fekete halál miatt. 1348-ban jegyezték fel az első vérvádat Lengyelországban a zsidók ellen, 1367-ben pedig Poznańban került sor az első pogromra. Hittársaik nyugat-európai könyörtelen pusztításához képest nem jártak rosszul; német zsidó tömegek pedig a vendégszeretőbb lengyelországi városokba menekültek.
A korai Jagelló-korszak: 1385–1505