Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Romanisztikai Intézet az egyetem egyik intézete.
Története 1950-es években megalakult a spanyol szakcsoport az Olasz Tanszék keretein belül.
Az 1960-as évek végén önállósodott a Spanyol Nyelv és Irodalom Tanszék. Az első tanszékvezető Horányi Mátyás (1928-1995) volt. Az alapító oktatók közé Csép Attila, Kulin Katalin, Maróthy Jánosné tartoztak. A Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszéken végzett diákok közül Faluba Kálmán, Scholz László, Gerse Károlyné és Morvay Károly is bekapcsolódtak az egyre több hallgatót vonzó spanyol szakos képzésbe.
1970-ben megalakult a Germanisztika-Romanisztikai tanszékcsoport az Általános Germanisztikai Tanszéki Szakcsoport és az Újlatin Összehasonlító Nyelvtudományi Csoport összevonásával. A tanszékcsoport első vezetője Manherz Károly volt.
A Francia Tanszék Története A kezdetektől 1867-ig
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjét 1635-ben a jezsuiták alapították Nagyszombatban. Magyarországon nem ez volt az első egyetem, a pécsit több mint 600 éve alapították, de megszűnt, amikor a török hódoltsággal az ország elveszítette függetlenségét. 1773-ban, miután Mária Terézia feloszlatta a jezsuita rendet, az egyetem jelentősége megnőtt. Székhelye 1777-ben átkerült Budára, majd 1783-ban Pestre. 1769 decemberében a királynő összeállította a Bölcsészeti Kar tanárainak és ún. magisztereinek névsorát a német és a francia nyelv, valamint a tánc és a vívás oktatására, amit 1775. április 10-én az egyetemre delegált királyi biztosok rendeletben hirdettek ki. Nem tudni, hogy a franciaoktatás ténylegesen elkezdődött-e ezen a napon, de ha elkezdődött is, hamar vége szakadt, mivel II. József felvilágosult abszolutizmusa idején csak a német nyelvet lehetett tanítani. Az uralkodó halála után és a francia forradalmat követően néhány megye nemesi küldöttei követelték, hogy az egyetemen indítsák újra a francia, az angol és az olasz nyelv oktatását. A franciát fakultatívan valójában már 1791-től tanította Louis Bouchard, míg a többi nyelv oktatása csak néhány évvel később kezdődött el, többnyire francia születésű oktatók (Séhêts, Lemouton) részvételével. Bouchard utóda, a belga származású Joseph Lepage 1793 és 1803 között tanított, abban az időben, amikor több professzornak távoznia kellett a magyar jakobinusok iránti szimpátiája miatt. Az első kinevezett magiszter egy francia pap, François Roussel volt, aki 1803-tól haláláig, 1819-ig tanított. Francia nyelvkönyvét latinul adta ki. Utóda, a több nyelven beszélő Jean-Baptiste Lemouton (1832-1849) igen aktív oktatói tevékenységet fejtett ki, számos francia, angol, olasz és német nyelvtankönyvet publikált magyarul és latinul. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején szolidaritást vállalt a magyar fiatalokkal, és még a harcok alatt is folytatta munkáját. Leánya, Émilie, magyarra fordította Shakespeare színműveit. Ez a kötődés természetes volt, mivel a Reformkorban a magyaroknak Franciaország a szabadságot, a haladást és a forradalmat szimbolizálta. Mint ahogy később Jókai, a „márciusi ifjak” egyike fogalmazott, „mindannyian franciák voltunk, csak Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blanc-t, Sue-t, Victor Hugót, Béranger-t olvastunk”. A forradalom bukása után minden francia eszme veszélyessé vált. Ebben az időben az elnémetesített egyetemen Mutschenbacher Alajos tanította a franciát.
1867-től a II. világháborúig
Az első professzort csak az 1867-es kiegyezés után nevezte ki az akkori kultuszminiszter, Eötvös József, a fizikus Eötvös Loránd apja, franciás műveltségű író, aki ezzel megszüntette a magiszteri státuszt és létrehozta a francia tanszéket. Az első kinevezett oktató, Rákosy (Rakits) Sándor (1869-1889) francia nyelvet és irodalmat is tanított. Nyelvtankönyve mellett kiadta a gallicizmusok és szinonimák gyűjteményét. 1893-ban egy fribourg-i vendégprofesszor érkezett, Philippe-Auguste Becker, a középkori irodalom ismerője, majd egy rövid átmeneti időre Lucien Bézard lett a tanszék vezetője. Őt követte Haraszti Gyula, a pozitivizmus talaján álló termékeny és fáradhatatlan kutató, aki 1909 és 1923 között – megszakítással – irányította a tanszéket. A legalaposabb tényszerűségre törekvő kutatásait elsősorban a 17. századi klasszikus irodalom területén végezte. Molière és Corneille mellett a naturalista regényről és Edmond Rostand-ról írt jól dokumentált monográfiákat. Az első világháború után az egyetem is radikalizálódott. Magyarországon 1918-ban kikiáltották a köztársaságot, 1919 márciusában megalakult a Tanácsköztársaság. Ez utóbbi alatt nevezik ki professzornak és tanszékvezetőnek a francia tanszékre Benedek Marcellt és Laczkó Gézát. Benedek Marcell figyelemreméltó monográfiát írt Victor Hugóról. Laczkó Géza a Nyugat című folyóirat állandó munkatársa volt. A Tanácsköztársaság bukása után el kellett hagyniuk az egyetemet, és mindketten könyvkiadóknál találtak munkát. Benedek Marcell Zoláról, valamint a 19. századi francia regényről írt könyvet, fordított Romain Rolland-t és Martin du Gard-t, később közreműködött Aurélien Sauvageot Magyar-francia és Francia-magyar nagy kéziszótárának szerkesztésében, míg Laczkó Géza tanulmányokat közölt Rabelais-ról, Baudelaire-ről és Anatole France-ról. Haraszti Gyula halála után Eckhardt Sándort bízták meg a tanszék vezetésével, aki 1923 és 1958 között látta el ezt a feladatot. Ő vezette be a francia nyelvű előadásokat, azelőtt ugyanis a diákok csak magyar nyelvű előadásokat hallgathattak. Eckhardt Sándor munkatársai közé tartozott a nyelvész Carlo Tagliavini (az Egyetem tiszteletbeli doktora), később Tamás Lajos, majd Bárczi Géza és Gáldi László. Az irodalomtörténeti stúdiumokra francia vendégprofesszorokat is hívtak, Jean Carrère-t és Georges Deshusses-t. A társadalmi munkában dolgozó könyvtárosok és tanársegédek között volt Lelkes István, Köpeczi Béla és Németh Margit. A két világháború közötti időszak oktatási színvonala a kor követelményeinek megfelelően igen magas szinten állt. A képzés néhány előadásra szorítkozott, amelyen minden hallgató részt vett, gyakorlati foglalkozások, szemináriumok nemigen voltak. Az oktatást és a kutatást a pozitivista filológiai szemléletmód, valamint Baldensperger, illetve Paul van Tieghem összehasonlító irodalomtörténete által képviselt tényszerűségre törekvés jellemezte. Eckhardt Sándor kutatói munkássága igen változatos. Doktori értekezését Rémy Belleau-nak, a francia reneszánsz egyik költőjének szentelte, előadásokat tartott a középkor, a 17. század és a romantika irodalmából, könyvet írt a francia forradalom eszméinek magyarországi hatásáról. Legtöbb tanulmánya a francia-magyar kapcsolatok történetéről szól, ez utóbbiakból állította össze gyűjteményes kötetét, De Sicambria à Sans-Souci címmel. 1942-ben, Le Génie français című munkában kísérletet tett a francia szellem meghatározására. Kiadta a mai francia nyelv leíró nyelvtanát (Mai francia nyelvtan), amelyben – Herman József szerint – elsőként alkalmazta az alapvetően saussure-i általános nyelvészeti alapelveket, továbbá elkészítette első magyar-francia szótárát. Ez az időszak a nagy tehetségű magyar romanisták kibontakozásának időszaka is egyben. Bárczi Géza, Tamás Lajos és Gáldi László jelentős kutatásokat végzett a francia és egyéb újlatin nyelvek történetének területén. Az Eckhardt professzor vezetése alatt készült doktori disszertációk legtöbbje a francia-magyar történelmi és irodalmi kapcsolatokról szólt. (Sipos Lajos, A magyar szabadságharc visszhangja a francia irodalomban, 1929; Lelkes István, A magyar-francia barátság aranykora, 1933.) A párizsi École Normale Supérieure mintájára 1895-ben alapított Eötvös Kollégium másfajta oktatási módszert képviselt. Ott inkább kisebb szemináriumi csoportokban folyt a munka Tamás Lajos, Aurélien Sauvageot, Gyergyai Albert, majd Kenéz Ernő irányítása alatt. Aurélien Sauvageot Benedek Marcell közreműködésével kiadta az első francia-magyar/magyar-francia nagyszótárt. Miután hazatért Franciaországba, a finnugor nyelveket oktatta a párizsi Keleti Nyelvek Intézetében, és több, magyar és francia nyelvészeti témájú könyvet publikált. A budapesti egyetem tiszteletbeli doktorává választotta. Gyergyai Albert a kortárs francia irodalom ismerője volt. Kurzusai szerencsésen egészítették ki az egyetemen folyó hagyományos irodalomtörténeti oktatást. Tanítványai körében Sainte-Beuve és Thibaudet kritikai módszerei alapján nagyfokú irodalmi érzékenységet és széleskörű humanista kultúrát terjesztett el. A Nyugat-ban megjelent, Flaubert-ról, Proustról, Mauriacról, Malraux-ról szóló gondolatébresztő esszéi megismertették a magyar közönséget az új, a Nouvelle Revue Française című folyóirat köréhez tartozó francia irodalommal. Gyergyai fordítói munkássága is igen jelentős: többek között lefordította az Érzelmek iskoláját és Az eltűnt idő nyomában első három kötetét. Az ELTE őt is díszdoktorává választotta.
A II. világháború után
A háború után a franciaoktatás is nagy fejlődésen ment át. 1947-ben megalakult a magyarországi Francia Intézet, amely az Alliance Française-zel együtt sokat tett a francia-magyar kulturális kapcsolatok fejlesztéséért. A kapcsolatok szorosabbra fűzésének jele volt például Paul Eluard, Pierre Emmanuel és Victor-Lucien Tapié történész magyarországi látogatása, valamint Gyergyai Albert és Kodály Zoltán franciaországi útja. Az első franciaországi ösztöndíjasok között találjuk Köpeczi Bélát, Herman Józsefet, Mészáros Vilmát. 1948-tól érzékelhető változások történtek az egyetemi oktatásban is: a nagyszámú szemináriumi csoport beindításához a státusszal rendelkező oktatók mellé újabb tanárokat vettek fel, az egyetemi tanszékek munkacsoportokká alakultak át. Győry János, akinek 1936-ban Párizsban jelent meg a Roland-énekről szóló figyelemre méltó műve, és akit 1949-ben egyetemi docenssé neveztek ki, a 17. és a 19. század irodalmát tanulmányozta. Ekkor került az egyetemre fiatal tanársegédként Süpek Ottó és Lóránt Endre. Gyergyai Albert és Benedek Marcell újra oktathattak, Kelemen Jolán megkezdte rendszeres nyelvészeti és leíró nyelvtani kurzusait, és időlegesen Köpeczi Béla és Bene Ede is tanított. A francia szakos hallgatók számának csökkenése ellenére ez egy mozgalmas, kutatásokban gazdag időszak volt. Az akkori idők jelentős munkája az Eckhardt Sándor szerkesztésében, Gáldi László, Herman József, Köpeczi Béla, Fónagy Iván és mások közreműködésével megírt Francia leíró nyelvtan egyetemi hallgatók és haladottak számára (1952). Megjelentek továbbá Eckhardt Sándor szótárai, és kiadták Gyergyai Albertnek a felvilágosodásról szóló fontos tanulmányát és antológiáját. A nagyközönség részére is számos, nagy és gazdag esszét írt Balzacról, Flaubert-ról és Aragonról. Győry János Victor Hugóról jelentetett meg monográfiát. Az 1956-os forradalom leverését követő időszakban a tanszék hallgatóinak jelentős százaléka nyugatra távozott. A forradalom utáni évek a tanszék életében az egyenletes növekedés időszakát hozták. Egyre többen tanultak francia nyelvet a gimnáziumokban, így szükségessé vált a folyamatos tanárképzés, amely nemcsak Budapesten, hanem a szegedi és a debreceni egyetemeken is elkezdődött. A francia szakos hallgatók száma tehát egyre nőtt.
1958-tól 1990-ig