X. Leó pápa

X. Leó pápa (), eredeti nevén Giovanni di Lorenzo de’ Medici (Firenze, 1475. december 11. – Róma, 1521. december 1.) 1513. március 11-én választották pápává; haláláig Róma püspöke és a katolikus egyház feje volt. A Szentszék hivatalos listája a 217. pápaként tartja számon.A vatikáni lista kezdő dátumként „11,19.III.1513” formát ad meg, vagyis megkülönbözteti a megválasztás és a pápai koronázás dátumát.

A Medici-család tagja, Lorenzo de’ Medici és Clarice Orsini második fia volt. Gyermekkorától egyházi pályára szánták. VIII. Ince pápa 1489. március 9-én titokban bíboros-diakónussá kreálta, de fiatal kora miatt a bíborosi jelvényeket csak 1492-ben vehette fel nyilvánosan. Humanista neveltetése, firenzei kulturális háttere, Medici-dinasztikus kapcsolatrendszere és az itáliai háborúkban szerzett politikai tapasztalata meghatározta pápaságát.

Pontifikátusa a reneszánsz pápaság történetének egyik legtöbbet vitatott, ugyanakkor kulturálisan kiemelkedő időszaka. Leó Rómát a humanista tudományosság és a reneszánsz művészet egyik fontos központjává tette, támogatta a Vatikáni Könyvtárat, a római egyetemet, a görög és keleti nyelvi tanulmányokat, valamint olyan művészeket és építészeket, mint Raffaello, Michelangelo és Antonio da Sangallo. Pápasága ugyanakkor pénzügyi nehézségekkel, a Medici-házat előnyben részesítő dinasztikus politikával, az egyházi reformok korlátozott végrehajtásával és a reformáció kezdeti kibontakozásával is összekapcsolódott.

Pápasága alatt zárult le az ötödik lateráni zsinat, folytatódott a Szent Péter-bazilika újjáépítése, és Luther Márton fellépésével megkezdődött a nyugati kereszténység tartós felekezeti megoszlásához vezető folyamat. A pápa művészeti és humanista programja a reneszánsz Róma fénykorához kapcsolódott, miközben a pápai pénzügyi gyakorlatok, a búcsúhirdetés körüli konfliktusok és a német birodalmi politika feszültségei a reformáció kibontakozásának közvetlen hátterévé váltak. Leó 1520. június 15-én az Exsurge Domine bullával elítélte Luther 41 tételét, majd 1521. január 3-án a Decet Romanum Pontificem bullával Luthert és követőit kiközösítette.

Származása, neveltetése és korai egyházi pályája

Giovanni di Lorenzo de’ Medici 1475. december 11-én született Firenzében. Apja, Lorenzo de’ Medici, a Firenzei Köztársaság tényleges vezetője és a reneszánsz kultúra egyik jelentős mecénása volt; anyja, Clarice Orsini, római nemesi családból származott. Giovanni a Medici-udvar humanista környezetében nevelkedett, ahol a politika, a diplomácia, a klasszikus műveltség, a művészetpártolás és az egyházi karrier szorosan összekapcsolódott.

Tanítói között volt Angelo Poliziano, Marsilio Ficino, Demetriosz Khalkokondülész, Gregorio da Spoleto és Bernardo Dovizi, a későbbi Bibbiena bíboros. A firenzei humanista környezet hatása egész életében megmaradt: kedvelte a latin és görög irodalmat, a zenét, a színházat, a könyveket, a régiségeket és a tudós társaságot. Vallásosságát részben humanista műveltsége formálta: inkább művelt, intellektuális és mérsékelt, semmint aszketikus vagy misztikus jellegű jámborság jellemezte.

1483. június 1-jén megkapta a tonzúrát, majd nyolcévesen kisebb rendeket és protonotáriusi méltóságot is kapott. Rövidesen több javadalom birtokosa lett: a francia Font-Douce apátság, a toszkán Passignano és Coltibuono, a milánói Morimondo, valamint Montecassino is javadalmi körébe került. Ezek a kinevezések a Medici-ház politikai és diplomáciai kapcsolatait tükrözték, de egyben a késő középkori egyházi javadalmi rendszer vitatható gyakorlatát is.

A tizenhárom éves Giovanni bíborosi kreációját 1489. március 9-én határozták el. A Treccani szerint a pápai udvarban életkorát tizenhat évnek tüntették fel, de tényleges fiatalsága miatt VIII. Ince elrendelte, hogy előléptetése három évig maradjon titokban. A Santa Maria in Domnica címzetes bíboros-diakónusaként csak 1492-ben vehette fel nyilvánosan a bíborosi jelvényeket, és ekkor foglalhatta el helyét a bíborosi kollégiumban.

1489 és 1491 között a pisai egyetemen teológiát és kánonjogot tanult.A kánonjog az egyház jogrendszere, amely az egyházi szervezet, a szentségek, a fegyelmi eljárások és az egyházi hivatalok szabályait tartalmazza. Tanulmányai nem szakították el a firenzei humanista műveltségtől, de jogi és teológiai képzése későbbi egyházi szerepéhez is alapot adott. 1492. március 9-én Fiesoléban vehette fel a bíborosi jelvényeket, majd március 22-én Rómába érkezett, és másnap a bíborosi kollégium előtt is bemutatkozott. Apja tanácsokkal látta el fiát, amelyekben erkölcsös, mértéktartó és méltóságteljes bíborosi életre intette.

Száműzetése és a Medici-hatalom visszaállítása

Lorenzo de’ Medici 1492. április 8-án meghalt. Ugyanabban az évben VIII. Ince halála után Giovanni részt vett a konklávén, amelyen Rodrigo Borgia VI. Sándor pápa néven lett pápa. A Borgia-pápaság és a Medici-ház viszonya nem volt egyszerű, ezért Giovanni hosszabb időre visszatért Firenzébe, ahol bátyja, Piero de’ Medici mellett vett részt a családi politika alakításában.

1494-ben VIII. Károly francia király itáliai hadjárata, Firenze politikai megrendülése és Girolamo Savonarola befolyásának növekedése a Medici-uralom bukásához vezetett. A Medicieket elűzték Firenzéből, Giovanni pedig menekülni kényszerült. A források szerint több városban is megfordult, köztük Bolognában, Urbinóban és Velencében, majd hosszabb időn át utazott Franciaországban, Németalföldön és német területeken.

E száműzetés évei nem jelentettek teljes politikai passzivitást. Giovanni továbbra is kereste a lehetőséget a Medici-ház firenzei visszatérésére, de közben irodalmi, művészeti és humanista érdeklődését is ápolta. 1500 körül ismét Rómába tért vissza. VI. Sándor halála, majd II. Gyula megválasztása kedvezőbb politikai környezetet teremtett számára.

1503-ban bátyja, Piero meghalt, így Giovanni lett a Medici-ház egyik vezető alakja. A család firenzei hatalmának visszaállítása ezután központi céljává vált. II. Gyula pápa, aki Franciaország itáliai befolyását igyekezett visszaszorítani, hasznos szövetségest látott benne. 1511-ben Giovannit Bologna és Romagna pápai legátusává nevezte ki, majd szerepet adott neki a franciaellenes hadjáratokban is.

1512. április 11-én a ravennai csatában a francia hadak győzelmet arattak, Giovanni pedig fogságba esett. A francia győzelem azonban súlyos veszteségekkel járt, és az itáliai helyzet hamarosan megfordult. Giovanni megszökött, és még ugyanabban az évben visszatérhetett Firenzébe. A Medici-család hatalma 1512 szeptemberében helyreállt; formailag öccse, Giuliano de’ Medici került előtérbe, de a családi politika alakításában Giovanni bíborosnak meghatározó szerepe maradt.

Megválasztása

II. Gyula 1513. február 21-én halt meg. A bíborosi kollégium olyan pápát keresett, aki a harcos, hadvezéri alkatú Gyula után békésebb, diplomatikusabb és a különböző frakciók számára elfogadhatóbb lehet. A konklávé 1513. március 4-én nyílt meg; 25 bíboros vett részt rajta.

A magyar Bakócz Tamás esztergomi érsek és bíboros jelentős jelöltnek számított, és jelenléte a konklávén a magyar egyháztörténet egyik fontos epizódja. Megválasztása ugyanakkor a bíborosi kollégium itáliai többsége, a francia befolyástól való félelem és a Medici-kapcsolatrendszer miatt kevésbé volt valószínű, mint azt a későbbi magyar emlékezet olykor feltételezte, noha Bakócz a pápaválasztás előtt és alatt is jelentős anyagi és politikai erőforrásokat mozgatott meg Rómában.

Az itáliai bíborosok és a fiatalabb kardinálisok számára Giovanni de’ Medici kompromisszumos jelöltnek bizonyult: fiatal volt, művelt, nagy családi háttérrel rendelkezett, de nem tűnt olyan katonai-politikai alkatnak, mint elődje. Egyes bíborosok gyenge egészsége miatt rövid pontifikátust is reméltek tőle.

Giovanni de’ Medicit 1513. március 11-én választották pápává. Mivel ekkor még nem volt pappá és püspökké szentelve, gyors egymásutánban megkapta a szükséges rendeket: március 15-én pappá, március 17-én püspökké szentelték, majd március 19-én pápává koronázták. A lateráni bazilika ünnepélyes birtokbavétele 1513. április 11-én történt; ez a dátum nem azonos a felszenteléssel. Mivel megválasztásakor még nem volt pappá szentelve, X. Leó a késő középkori pápaválasztási gyakorlat egyik utolsó ilyen esete volt; a modern összefoglalók gyakran az utolsó nem papként megválasztott pápaként említik.

Pápai névként a Leó nevet választotta. A Leó név a pápaság történetében különösen tekintélyes előzményekkel rendelkezett, mindenekelőtt Nagy Szent Leó személye miatt, aki a pápai tekintély teológiai megerősítésében kiemelkedő szerepet játszott. Hogy Giovanni de’ Medici tudatosan erre utalt-e, a források alapján nem dönthető el egyértelműen; a korabeli reprezentációs kultúrában azonban a névválasztás rendszerint nem volt pusztán formális gesztus.

Egyházi reform és az ötödik lateráni zsinat

Katolikus reformigény Leó korában

Leó kora nem egyszerűen „reform nélküli” egyház volt. A katolikus világban is erős reformvárakozások éltek: humanista, szerzetesi, püspöki és zsinati körök egyaránt sürgették a klérus erkölcsi megújulását, a javadalmi visszaélések korlátozását, a lelkipásztori feladatok komolyabb vételét és a kúriai adminisztráció rendezését. A „reform a főben és tagokban” középkori igénye a 15. századi zsinati mozgalom, a szerzetesi obszervancia, a humanista teológia és a helyi egyházi reformmozgalmak nyomán Leó pontifikátusa idején is jelen volt.

E reformigények nem a protestáns reformáció egyszerű előzményei voltak, hanem katolikus kereten belüli törekvések. A pápaság, a püspökök, a szerzetesrendek, a humanista körök és a világi uralkodók eltérő reformelképzelései azonban nem álltak össze kellően hatékony intézményi programmá. Leó pontifikátusának egyik történeti feszültsége abban állt, hogy a reform szükségessége ismert volt, de megvalósítását a politikai háborúk, a pénzügyi kényszerek, a kúria érdekei és a pápa személyes prioritásai jelentősen korlátozták.

A zsinat folytatása és lezárása

Az ötödik lateráni zsinatot még II. Gyula hívta össze 1512-ben, részben a francia támogatású pisai ellenzsinat ellensúlyozására. Leó pápaként folytatta és 1517. március 16-án zárta le a zsinatot. A zsinat céljai közé tartozott a keresztény uralkodók közötti béke előmozdítása, az egyházi reform, a hit védelme és az oszmánellenes hadjárat előkészítése.

A zsinat a pisai ellenzsinatot elítélte és felszámolta, foglalkozott a francia Pragmatica Sanctióval, szabályozta a könyvnyomtatás egyházi ellenőrzését, megerősítette a montes pietatis nevű, szegényeket segítő hitelintézmények megengedhetőségét, valamint több fegyelmi és kuriális reformdekrétumot fogadott el.A montes pietatis jótékonysági hitelintézmény volt: kis összegű kölcsönt nyújtott a szegényeknek mérsékelt kezelési költség mellett, elvben nyerészkedés nélkül. Nelson H. Minnich kutatásai szerint a zsinat dekrétumait nem szabad pusztán hatástalan formalitásként kezelni: több rendelkezés lassan, helyi zsinatokon és későbbi katolikus reformprogramokban is továbbélt, bár közvetlen végrehajtásuk sokszor korlátozott maradt.

Kiemelkedő tanítóhivatali jelentőségű volt az 1513. december 19-i Apostolici regiminis bulla, amely elítélte az emberi lélek halandóságáról és az egyetlen közös emberi lélekről szóló nézeteket, továbbá elutasította azt az értelmezési módot, amely a filozófiai igazságot a hit igazságával szemben állíthatónak tekintette.A bulla a pápai okiratok ünnepélyes formája, amelynek hitelességét hagyományosan ólompecsét igazolta. A rövidebb, kevésbé ünnepélyes pápai okiratot brevének nevezik.A Denzinger–Hünermann-kiadásban az Apostolici regiminis főbb tételei DH 1440–1441 alatt szerepelnek. E döntés a paduai arisztotelianizmus és az averroista jellegű viták összefüggésében értelmezhető.