A Moog-szintetizátor (kiejtése „móg”, „moug”) egy moduláris szintetizátor, melyet Robert Moog amerikai mérnök fejlesztett ki. Moog 1964-ben mutatta be először és cége, az R. A. Moog Co. (később Moog Music) számos különféle egyedi, valamint előre összeállított modellt gyártott belőle 1965 és 1981 között, majd 2014-től napjainkig. Ez volt az első kereskedelmi forgalomba hozott szintetizátor. A mai értelemben vett analóg szintetizátor, valamint általánosságban véve a szintetizátorok fejlődésének egyik legfontosabb állomása.
A Moog-szintetizátor több különálló modulból áll, amelyek nem csak hangokat hoznak létre, hanem azokat formálják is. Ezeket a modulokat kábelekkel lehet összekötni, ezáltal a szintetizátor használata némileg egy telefonközpontra emlékeztet. A hangszeren többféle kontrollerrel is lehet játszani, ami általában egy billentyűzet, de például ezen kívül szekvenszerekkel is vezérelhető. A Moog-szintetizátor oszcillátorai különféle hullámformákat és ezáltal hangszíneket generálnak. Ezekből, az oszcillátorokból kijövő hangokból különféle frekvenciákat lehet kiszűrni, kivonni (szubtraktív szintézis), valamint más modulokkal is lehet változtatni (modulálni) a hangokat. Ezen funkciók összességével lehet létrehozni a kívánt hangzásokat.
Robert Moog az egyszerűbben használható és könnyebben megfizethető elektronikus zenei eszközök iránti igényre reagálva kezdte el fejleszteni a Moog-szintetizátort, zeneszerzők – többek között Herb Deutsch, Richard Teitelbaum, Vlagyimir Uszacsevszkij és Wendy Carlos – javaslatai és kérései alapján. Moog fő újítása az volt, hogy létrehozta az 1 volt/oktáv szabványt. Ez lehetővé teszi többek között, hogy feszültséget használva a hangmagasság szabályozható egy egységes és átlátható keretrendszerben feszültségvezérelt oszcillátorokkal. Ezen kívül olyan, ma már alapvető szintetizátorokkal kapcsolatos fogalmakat is bevezetett, mint például a modularitás és a burkológörbe-generátorok.
A Moog-szintetizátort a köztudatba az 1968-as Switched-On Bach című album váratlan sikere hozta be, melyen Bach műveinek Wendy Carlos által Moog-szintetizátoron játszott átdolgozásai hallhatóak. Az 1960-as évek vége felé rock és pop együttesek is elkezdték használni a hangszert, többek között olyan előadók, mint a Doors, a Grateful Dead, a Rolling Stones, és a Beatles. A Moog-szintetizátor a népszerűsége csúcsán az 1970-es évekbeli progresszív rock elengedhetetlen részévé vált. Olyan együttesek játszottak rajta, mint a Tangerine Dream, vagy Emerson, Lake & Palmer. Mivel a hangszer arra is alkalmas volt, hogy olyan akusztikus hangszereket utánozzon több-kevesebb sikerrel, mint a vonósok, vagy rézfúvósok, a session zenészek veszélyben érezték az állásukat. Ennek következtében még egy időben a Moog-szintetizátor kereskedelmi célú stúdiókban való használatát is tiltották. 1970-ben a Moog Music kiadta a hordozható, normalizált szintetizátorát, a Minimoog-ot, amely technikailag a Moog moduláris szintetizátoron alapult.
Kifejlesztése alt=|bélyegkép|247x247px| Herb Deutsch zeneszerző, aki Moogot segítette a szintetizátor finomításában. (2011-es fotó)
Háttér A hatvanas évek elején az elektronikus zenei technológia még nem volt kiforrott. Főként a kortárs kísérleti komolyzenében tevékenykedő zeneszerzők használták fel a kompozícióik megvalósítására, amelyek a nagyközönséget kevéssé vonzották. Robert Moog amerikai mérnök, aki a Cornell Egyetem doktorandusza volt és saját tereminjeinek tervezésével, valamint árusításával foglalkozott, 1963-ban találkozott Herb Deutsch zeneszerzővel a New York Állami Zeneiskolai Szövetség (New York State School Music Association, NYSSMA) egy vásárán. Deutsch egy teremin, egy szalagos magnó és egy fix hangmagasságú oszcillátor segítségével elektronikus zenét komponált, ami időigényes folyamat volt, mert a kívánt hatások eléréshez mágnesszalagokat kellett vágnia és összeillesztenie. Felismerve a praktikusabb és kifinomultabb eszközök szükségességét, Moog és Deutsch felvetették egy „hordozható elektronikus zenei stúdió” elképzelését.
Moog 16 000 dolláros támogatást kapott a New York Állami Kisvállalkozói Szövetségtől (New York State Small Business Association), és a Cornell kampuszától nem messze lévő New York állambeli Trumansburgban kezdte meg a munkáját. Abban az időben a szintetizátorszerű hangszerek egész helységeket töltöttek be. Moog remélte, hogy egy kompaktabb hangszert tud építeni, amely felkelti a zenészek érdeklődését. Egy megfizethetetlenül drága gitárerősítő építéséből szerzett tapasztalatai alapján úgy határozott, hogy a használhatóság és a megfizethetőség lesznek a legfontosabb szempontok új hangszerének tervezésekor.
A korábbi szintetizátorok, mint amilyen például az RCA Mark II, jellemzően elektroncsövek százaival állítottak elő hangokat. Ehelyett Moog az akkor még újdonságnak számító szilícium tranzisztorok használata mellett döntött – pontosabban olyan tranzisztorokat választott, amelyeknek exponenciális kapcsolatuk van a bemeneti feszültség és a kimeneti áram között. Ezzel létrehozta a feszültségvezérelt-oszcillátort, amely olyan hullámformákat generál, amelyek hangmagasságát a feszültség megváltoztatásával lehet beállítani. Moog a szintetizátorához kidolgozta az 1 volt/oktáv alapú feszültségvezérlést. A Moog-szintetizátor hasonlóképpen feszültséget használ a hangerő szabályozására feszültségvezérelt-erősítőkkel.
Moog kifejlesztett egy prototípust két oszcillátorral és egy erősítővel. Mivel az oszcillátorok saját maguk is vezérlőfeszültségeket adnak ki, így az egyik modul felhasználható egy másik kimenetének modulálására, ezáltal olyan zenei effektusokat létrehozva, mint a vibrato és a tremolo. Moog elmondása szerint, Deutsch „magán kívül volt”, amikor ezt megmutatta neki. Azonnal játszani kezdett a prototípuson, felkeltve a környéken járók figyelmét: „Ott álltak, hallgatóztak és rázták a fejüket... Mi ez a furcsa borzalom, ami az alagsorból hallatszik?” bélyegkép|Az első eladott Moog-szintetizátor a New York-i Alwin Nikolais Dance Theater számára 1964-ből. Jelenleg a University of Michigan Stearns-gyűjteményében látható. 1964-ben Moog és Deutsch bemutatták a szintetizátort a Torontói Egyetem elektronikus zenei stúdiójában. Miután az előadás lenyűgözte a zeneszerzőket, a Hangmérnökök Társasága (Audio Engineering Society, AES) felkérte Moogot, hogy az év októberében mutassa be a hangszerét az éves konferenciájukon New Yorkban. Bár előre nem tervezte, hogy ott szintetizátorokat fog eladni, néhány vásárló megrendelést adott le a konferencián. Alwin Nikolais koreográfus lett az első ember, aki megvásárolt egy kereskedelmi célra gyártott Moog szintetizátort.
Moog megrendelésre gyártott szintetizátorokat. Az első, teljes, nagyméretű Moog-szintetizátorra leadott megrendelés, amelyhez Moognak billentyűzetet és szekrényt is kellett terveznie, Eric Siday zeneszerzőtől érkezett. Mivel akkoriban Moog még nem adott használati utasításokat a hangszerhez és lehetőség sincsen a beállítások mentésére vagy megosztására, a korai felhasználóknak nagyrészt saját maguknak kellett kitapasztalniuk a szintetizátor használatának mikéntjét próba-szerencse alapon. Ezen kívül jobbára a Moog felhasználók között szájról-szájra terjedő információkkal, valamint a Moog és Deutsch által tartott szemináriumokon volt mód elsajátítani a szintetizátor használatát.
Moog fejlesztette, finomította a szintetizátort, válaszul a zenészek és zeneszerzők javaslataira, kéréseire. Például, miután Deutsch azt javasolta Moognak, hogy találjon módot a hangok fokozatos felhangosítására és elhalkítására, Moog feltalált egy burokológörbe-generátor modult, amelynek prototípusához egy ajtócsengő gombját használta. Gustav Ciamaga zeneszerző javaslatára Moog kifejlesztett egy szűrő modult, amellyel az oszcillátorok által generált jelek frekvenciatartományainak különböző részeit lehet kivonni. A modul első változata a wah-wah pedálhoz hasonló hangzást hozott létre. Később kifejlesztette a jellegzetes, úgynevezett „létraszűrőt”, amely az egyetlen eleme Moog-szintetizátornak, amelyet Moog szabadalmaztatott. A szabadalom engedélyezését 1969. október 28-án kapta meg. A további fejlesztések olyan zenészek javaslatai alapján valósultak meg, mint Richard Teitelbaum, Vlagyimir Uszacsevszkij, és Wendy Carlos. Carlos volt az, aki javasolta a portamento vezérlést és a fixfrekvenciás sávszűrőket, amelyek a Moog-szintetizátor alapvető funkcióivá váltak, valamint az első érintésérzékeny billentyűzetet.
Viták folytak a billentyűzet szintetizátorokban betöltött szerepéről is. Néhányan, mint például Vlagyimir Uszacsevszkij és Moog versenytársa, Don Buchla, úgy érezték, hogy a billentyűzetek bekorlátozzák a szintetizátor lehetőségeit. Moog azonban felismerte, hogy a legtöbb ügyfél billentyűzetre vágyik és úgy vélte, hogy így a zenészek könnyebben megértenék hangszere működését. Ezért a Moog cég marketing anyagaiban található fotókon jellemzően billentyűzetekkel látható a szintetizátor, így a potenciális felhasználók számára egyértelművé válhatott, hogy a szintetizátor zenélésre való eszköz.
A „szintetizálni” szó hagyományosan egy egész dolognak különféle darabokból való összeállítását jelenti. Moog eleinte kerülte a szintetizátor szót, mivel a kifejezés akkoriban elsősorban az RCA szintetizátorhoz kapcsolódott. Ehelyett „elektronikus zenei modulok rendszerének” nevezte találmányát. Később hosszas viták és beszélgetések után Moog végül a következőt mondta Reynold Weidenaar zeneszerzőnek: „Ez egy szintetizátor, mert ez azt csinálja és jobb híján így is fogjuk nevezni.” Moog 1966-ban használta először nyomtatásban a szintetizátor szót. Az 1970-es évekre a „szintetizátor” kifejezés az ilyen hangszerek standard, megszokott elnevezésévé vált.bélyegkép|1972-es Moog IIIP szintetizátor (balra, 3 egységből álló szintetizátor) a Sequencer Complement B hordozható változatával (jobbra, a különálló egység. A legtöbb Moog modul az 1960-as évek végére érte el a végleges formáját és többnyire változatlanok maradtak, egész végig, amíg a Moog Music cég az 1980-as években megszűnt. Moog a szintetizátorának fejlesztését hobbinak tekintette; hangsúlyozta, hogy nem üzletember, ugyanis azt sem tudta, hogy mit jelent az, hogy számviteli mérleg. A helyzetet a vidámparki szórakozáshoz hasonlította: „Tudod, hogy nem fogsz nagyon megsérülni, mert ezt senki nem engedi meg neked, de nem te irányítasz valójában.”
Komponensek bélyegkép|Modulok balról jobbra: 907A fixfrekvenciás-sávszűrő, 904B felüláteresztő-szűrő, 904A aluláteresztő-szűrő (a híres „létraszűrő”) és kettő darab 902 feszültségvezérelt-erősítő. A Moog-szintetizátor különféle modulokból áll – mint például feszültségvezérelt oszcillátorok, erősítők, szűrők, burkológörbe-generátorok, zajgenerátorok, ring modulátorok, indító impulzusok (trigger) és keverők – amelyeket patchkábelekkel, jelen esetben 6,3 mm-es jack kábelekkel, valamint Cinch-Jones csatlakozókkal ellátott kábelekkel lehet összekötni. A modulok egymást is tudják vezérelni. A Moog egészen addig nem fog megszólalni, amíg ehhez egy adott módon létre nem lettek hozva az összeköttetések.
Az oszcillátorok különböző hullámformákat generálnak melyeknek különféle hangszínük van, mivel mindegyik más felhang tartalommal rendelkezik. Ezek a hullámformák a „világos, telt, rézfúvós-szerű” fűrészjel, a „vékonyabb, furulya-szerű” háromszögjel, „nazális, fafúvós-szerű” impulzusjel és a „fütyülés-szerű” szinuszjel. Az oszcillátorok hangolása rendkívül instabil volt, például apró hőmérsékleti ingadozások miatt akár pillanatok alatt is jelentősen elhangolódhattak. Mivel Moog korai ügyfeleit inkább a kísérleti zene érdekelte a hagyományos, kromatikus skálákon játszott dallamok helyett, ezért Moog az első oszcillátorok megtervezésekor nem tartotta fontosnak, hogy a hangolásuk kimondottan stabil legyen.