Shefqet Vërlaci bég, albánul Shefqet Bej Vërlaci (nevének ejtése ; Elbasan, 1877. december 15. – Zürich, 1946. július 21.) albán politikus, nagybirtokos, Albánia kétszeres miniszterelnöke (1924, 1939–1941).
1920-tól a feudális társadalmi rend és birtokszerkezet védelmezőit tömörítő konzervatív nemzetgyűlési frakció vezéralakja, 1922-től Amet Zogu egyik legfőbb politikai szövetségese, egyúttal reménybeli apósa volt. Zogu bizalmasaként 1924. március 3-ától Albánia miniszterelnökeként irányította az ország politikai életét, de első kormánya sem a gazdasági krízissel, sem a zogista politikával szemben egyre határozottabban megnyilvánuló elégedetlenséggel nem tudott megbirkózni. Májusban a kormány céljaival szembehelyezkedők Fan Noli vezetésével fegyveres felkelést robbantottak ki, amely a Vërlaci-kabinet feloszlásához, majd június 10-én a júniusi forradalom győzelméhez vezetett. Zogu, Vërlaci és politikai szövetségeseik önkéntes száműzetésbe vonultak. Zogu hatalmának 1924. decemberi restaurációját követően Vërlaci is visszatért Albániába, és a köztársasági parlament felsőházának tagja lett. A politika élvonalából azonban fokozatosan kiszorult, miután pedig a királlyá koronázott Zogu 1928 végén felbontotta rangon alulinak vélt jegyességét Vërlaci leányával, becsületében megsértve az uralkodó egyik legádázabb politikai ellenfele lett. Ideje nagy részét Olaszországban töltötte, ahol politikai kapcsolatait építette ki az ország fasiszta politikusaival. Neve felmerült az 1935-ös fieri felkelés, majd az 1939-es mirditai Zogu-ellenes lázadás szervezői és pénzelői között.
Miután 1939. április 7-én a fasiszta Olasz Királyság lerohanta Albániát, április 12-én Vërlacit kérték fel a kormányalakításra. Április 21-én felállt második kabinetje a két ország perszonáluniójához, az albán függetlenség elvesztéséhez vezető intézkedések végrehajtója, az olasz politikai és gazdasági hegemónia készséges kiszolgálója volt. Bár kormányának mozgásterét szűkre szabta a III. Viktor Emánuel hatalmát képviselő Francesco Jacomoni főkormányzó kézi vezérlése, Vërlaci támogatta a fasiszta Olaszország albániai politikai és katonai céljait. Az olasz megszállókkal és az akaratukat végrehajtó Vërlaci-kormánnyal szembeni ellenérzés nyomán 1940-től országszerte fokozódott a nacionalista Nemzeti Fronthoz köthető gerilla-hadviselés, 1941-től pedig a kommunista partizánok is megjelentek az albániai ellenállás hadszínterén. Bár a Wehrmacht támogatásával Olaszország a Görögország ellen vívott háborúban meg tudta őrizni Albánia területi integritását, sőt, 1941 nyarán jugoszláviai területek annektálásával megszületett Nagy-Albánia is, ezeket az eredményeket még nacionalista körökben sem tudták a fasiszta államrend széles körű támogatásává fordítani. Az egyre gyakoribb fegyveres rajtaütésekkel, ipari szabotázsakciókkal, utcai tiltakozásokkal szemben kormánya tehetetlennek bizonyult, a Vërlaci-kabinetet az ország urai 1941. december 3-án feloszlatták.
A háttérbe húzódott Vërlaci ezt követően egyre kevésbé támogatta az olasz megszállást, majd lelkesen üdvözölte Albánia 1943. szeptemberi német megszállását. A kommunista hatalomátvétel elől 1944-ben külföldre szökött, 1946 júliusában egy zürichi műtőasztalon érte a halál.
Életútja Vërlaci Elbasanban született tehetős muszlim család sarjaként, Ismail és Maitap Vërlaci gyermekeként. Apai felmenői az Oszmán Birodalom közigazgatásában vállaltak köztisztviselői feladatokat, ezzel közép-albániai szűkebb pátriájukban kiterjedt birtokokra tettek szert és a nagybirtokoscsaládok közé kerültek. Az 1840-es években a Vërlaci-földek 7500 hektáron terültek el. Albánia 1912-es függetlenné válását követően Shefqet Vërlaci 3700 hektárnyi birtok fölött rendelkezett. Szülei az ifjú Vërlacit alapiskolái elvégzése után Konstantinápolyba küldték, ahol a családi hagyományt folytatva közigazgatási diplomát szerzett.
Felesége Semiramis Vrioni volt, frigyükből négy gyermek, egy fiú és három leány született: Ismail, illetve Behije, Ferzilet és Maitap.
Politikai pályafutásának kezdete Vërlaci aktívan nem vett részt az önálló Albánia 1912-es kikiáltásához vezető függetlenségi harcokban, neve csak az ezt követő években tűnik fel az eseménytörténeti összefoglalásokban. 1914. február 21-én tagja volt annak az Esat Toptani vezette küldöttségnek, amely Neuwiedban felajánlotta a koronát a nagyhatalmak által kijelölt albán fejedelemnek, Vilmosnak. 1918 decemberében részt vett az Olaszország támogatásával megrendezett durrësi nemzetgyűlésen, amely Turhan Përmeti vezetésével ideiglenes kormányt hozott létre. 1920 januárjában megakadályozta, hogy szülővárosa, Elbasan képviselőket küldjön a világháborúban széthulló Albánia közjogi alapjait újrateremtő 1920-as lushnjai kongresszusra. Ennek oka mindössze az volt, hogy földije és régi riválisa, a szintén földbirtokos Aqif Elbasani volt a kongresszus szervezőinek egyike.
A kongresszus után Vërlaci tagja lett az 1920 márciusában megalakult Nemzeti Tanácsnak. Az ország történetének első nemzetgyűlési választását követően, 1921 áprilisától a parlament konzervatív frakciójának – a köznyelvben Bégek Pártjának (Partia e Bejlerëve) vagy paradox módon Haladó Pártnak (Partia Përparimtare) nevezett formáció – vezéralakja lett, és különböző kormányfeladatokat is elvállalt. A frakció konzervatív politikai gondolkodását az oszmán hódoltság idejéből megörökölt félfeudális társadalmi modell és birtokszerkezet fenntartásának igénye, az alávetett társadalmi csoportok érdekképviseletének teljes mellőzése jellemezte. Tagjai jellemzően a földreformot ellenző földbirtokos bégek és a privilégiumaikat féltő északi törzsfők közül kerültek ki. 1922 februárjában az addig a nemzetgyűlési ellenfél soraiban politizáló Amet Zogolli (a későbbi I. Zogu király) is csatlakozott a Bégek Pártjához, és a Vërlaci holdudvarához tartozó nagybirtokosokra támaszkodva megkezdte politikai hatalma kiépítését. Szívélyes kapcsolatot alakított ki Vërlacival, egyúttal le is kötelezte, amikor 1922 folyamán eljegyezte az elbasani politikus tizennyolc éves leányát, Behijét.
Első kormánya (1924)
bélyeg|jobbra|180px|Amet Zogu
1922 decemberétől Zogu vezette kormány alakította az ország életét, az 1924. januári nemzetgyűlési választás azonban a két fő szembenálló pártszövetség kiegyenlített erőviszonyait eredményezte. Bár az ellenzék vezéralakja, Fan Noli javaslatokat tett a koalíciós kormányzásra, Zogu az Iliaz Vrioni vezette függetlenségiek megnyerésével ismét maga alakított kormányt. 1924. február 23-án Zogu egy merényletben megsebesült, és két nappal később lábadozására hivatkozva bejelentette kormánya feloszlását. Lépésével nem kívánta a hatalmat átadni, csupán úgy vélte, helyesebb, ha a háttérből irányítja a dolgokat. Ennek megfelelően legközelebbi politikai szövetségesét, apósjelöltjét, Shefqet Vërlacit szemelte ki utódjául.
1924. március 3-án a régenstanács fel is kérte Vërlacit a kormányalakításra, amit ő vonakodva fogadott el. Két nappal később, 1924. március 5-én Vërlaci a nemzetgyűlésnek bemutatta minisztereinek névsorát, és a kedvezően alakult bizalmi szavazást követően kormánya megkezdhette a munkát. Vërlaci Vrioni függetlenségi képviselőit is meghívta koalíciós kormányába, de arra ügyelt, hogy a kulcspozíciók saját embereihez kerüljenek. A kormányváltás azonban éppen Vërlaci személye miatt nem hűtötte le a kedélyeket: nem csak az volt nyilvánvaló, hogy Vërlaci mögött továbbra is a hátrébb lépett Zogu áll és valójában ő alakítja a politikát, de az is, hogy a konzervatív elbasani bég kormánya a félfeudális társadalmi rend és birtokszerkezet fennmaradásáért fog küzdeni.
Az ország és kormánya pedig számos társadalmi, gazdasági, kül- és belpolitikai kihívás előtt állt. Az észak-albániai hegyvidékek 200 ezer lakójának sorsa a rossz terményhozamok és a jugoszláv határzár miatt az éhezés volt. A Nemzetek Szövetsége és az egyes államok humanitárius segítsége lényegileg nem tudott javítani a helyzeten. A déli országrészekben latifundiumokon élő parasztság nagy tömegeinek szintén a nincstelenség jutott, és a Vërlaci-kormány továbbra is mereven elzárkózott a földreformtól. Az ország pénzügyi tartalékai elfogytak, a katonaság és a csendőrség elégedetlenségét a hónapok óta elmaradt zsold szította. Bár az európai nagyhatalmak már 1913-ban rendezték az albán államhatár kérdését, Jugoszlávia és Görögország továbbra is területi követelésekkel élt, a görög hadsereg albán területeket tartott megszállva.
A Vërlaci-kormány előtt álló próbatételek azonban elsősorban belpolitikai téren jelentkeztek. 1924. április 6-án Mamurras mellett meggyilkoltak két amerikai turistát. Az eset a belföldi és a nemzetközi közvéleményt egyaránt megrázta. Bár a hatóságok nagy erőkkel megkezdték a nyomozást, azok nem zárultak megnyugtató eredménnyel. Mindkét politikai erő azon volt, hogy a maga előnyére fordítsa a történteket, az így kialakult kölcsönös sárdobálásban megindult a két fő politikai erő végleges szembefordulása. A Vërlaci-kormány az ellenzék kezét látta a merényletben, amellyel narratívájuk szerint a kormányt kívánták diszkreditálni a közvélemény előtt. Az ellenzék válaszul a kormányt vádolta a nyomozati eredmények maghamisításával és azzal, hogy a háttérben álló Zogu valójában a merénylettel kívánta igazolni az erős kezű, rendpárti kormányzás szükségességét.
bélyeg|balra|180px|Avni Rustemi
A stabilitás érdekében április 17-én Vërlaci meghívta kabinetjébe pénzügyminiszternek az ellenzék prominens alakját, Luigj Gurakuqit, számításait azonban keresztülhúzták az április 20-ai események és következményei. Tiranában, a nemzetgyűlés épülete előtt lelőtték Avni Rustemi ellenzéki képviselőt, aki két nappal később a kórházban belehalt sérüléseibe. Az ellenzék a kormányellenes érzelmeket felkorbácsolandó Zogut sejttette a merénylet hátterében. Ellenparlamentet nyitottak a dél-albániai Vlorában, Rustemi április 30-ai vlorai temetését pedig nagy tömegeket megmozgató, hatalmas kormányellenes politikai demonstrációvá tették. Noli és politikai köre felszólította a régenstanácsot, hogy vonja meg bizalmát a Vërlaci-kormánytól, egyúttal Zogut vonják büntetőjogi felelősségre. Vërlaci külügyminiszterét, Iliaz Vrioni készült Vlorába küldeni, hogy az ellenzéki vezetőkkel tárgyaljon, de május 17-én kitört az országos fegyveres felkelés. A hadsereg egy része átállt a lázadók oldalára, május 23-a után pedig megindult a főváros elleni támadás.
A fővárost mindössze 4 ezer jól képzett fegyveres védte. 1924. május 27-én Shefqet Vërlaci a nyomás alatt miniszterelnöki pozíciójáról lemondott, kormánya feloszlott, a kormánybotot külügyminisztere, Iliaz Vrioni vette át. Vërlaci ezt követően is a fővárosban maradt és a kormányerők főparancsnokaként készült Tirana védelmére, miután azonban a lázadók csaknem körbevették Tiranát, Vërlaci – Vrioni és mások társaságában – június 9-én kihajózott Durrësből és az olaszországi Bariba menekült. Az apuliai városban feldühödött albánok csoportja várt rájuk, lerohanták és kérdőre vonták a bukott kormánypolitikusokat, amiért felszámolták a parlamenti demokráciát és a földreform elszabotálásával megnehezítették a vidéki nép életét. Június 10-én a felkelők elfoglalták az albán fővárost, a júniusi forradalom győzelmével Fan Noli alakíthatott kormányt.
Kiszorulása a politika élvonalából (1924–1939)
Vërlaci az elkövetkező hónapokban azon dolgozott, hogy az olasz kormány támogatását biztosítsa Zogu hatalmának visszaszerzéséhez. Ennek során kiterjedt kapcsolati hálót épített ki az olasz vezető politikai körökkel. Távollétében 1924 decemberében a Noli-kormány bírósága Zoguval és több más zogista politikussal együtt Vërlacit polgárháború szítása és testvérgyilkosság vádjával halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Ez azonban már a végóráit élő Noli-adminisztratúra utolsó kétségbeesett, szimbolikus politikai aktusa volt, Zogu 1924 decemberében jugoszláv katonai segítséggel restaurálta hatalmát. Vërlaci is visszatért az országba, és az 1925 júniusában felállt köztársasági nemzetgyűlés felsőháza, a szenátus tagja lett.