A paráznaság vagy paráználkodás a magyar vallási, erkölcsi és történeti szóhasználatban a nemi élet valamely, erkölcsileg meg nem engedettnek ítélt formáját jelölő fogalom. Szoros értelemben – a latin fornicatio hagyományos erkölcsteológiai jelentésének megfelelően – egy egymással házasságban nem élő, szabad állapotú férfi és nő nemi egyesülését jelenti. Tágabb értelemben a szó a házasság keretén kívüli vagy valamely vallási-erkölcsi normát sértő szexuális magatartás gyűjtőneveként is előfordul.L. G. Miller: „Fornication”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 5. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003, 818–819.
A fogalom jelentésterjedelme koronként, kultúránként és felekezetenként változott. Nem azonos a házasságtöréssel, amelyben legalább az egyik fél házas; a prostitúcióval, amely ellenszolgáltatás fejében létrejövő szexuális kapcsolat; a vérfertőzéssel, amely közeli rokonok közötti kapcsolat; vagy a nemi erőszakkal, amelynek lényegi eleme a beleegyezés hiánya. A régebbi magyar nyelvben ugyanakkor a paráznaság ezek közül több jelenséget is magában foglaló, tág erkölcsi-jogi gyűjtőfogalomként szerepelhetett.
A kifejezés elsősorban a zsidóság, a kereszténység és az iszlám szexuáletikai szóhasználatában vált jelentőssé, de a házasságon kívüli nemi kapcsolatok megítélésére más vallási és jogi hagyományokban is kialakultak részben hasonló kategóriák. A modern, világi jogrendszerek többsége a beleegyező nagykorúak házasságon kívüli kapcsolatát nem bünteti, miközben egyes államokban az ilyen kapcsolat továbbra is büntetőjogi vagy családjogi következményekkel járhat.
Etimológia és fogalomtörténet
A parázna szó első ismert magyar adata a 14. század végéről származik: a Jókai-kódex 1372 után keletkezett szövegében a paraznanak alak olvasható. Az Új magyar etimológiai szótár szerint a szó valószínűleg régi cseh jövevényszó; a régi cseh prázdná žena kifejezés jelentése ’feslett erkölcsű nő’. A korábbi, szerbhorvát eredetre visszavezető magyarázat kevésbé valószínű. A magyar szó legkorábbi főnévi jelentése ’feslett erkölcsű nőszemély’, melléknévi jelentései között pedig a 15. századtól a ’bujálkodó, házasságtörő’ és a ’szemérmet sértő’ is adatolható. A paráználkodik, paráználkodat és paráznaság származékok már a 15. század eleji bibliafordításokban megjelentek.
A magyar bibliai és teológiai nyelvben a szó gyakran az ógörög πορνεία (porneia) fordítása. A kifejezés az ókori görögben a prostitúcióval és a meg nem engedett nemi kapcsolatokkal függött össze, az Újszövetségben pedig a szövegkörnyezettől függően jelenthet általános nemi erkölcstelenséget, prostitúciót, tiltott rokonsági fokon belüli kapcsolatot vagy – átvitt értelemben – bálványimádást és Isten iránti hűtlenséget. A modern újszövetségi görög lexikográfia ezért nem egyetlen konkrét cselekménnyel azonosítja, hanem különféle, vallási vagy közösségi normák által meg nem engedett szexuális kapcsolatok összefoglaló elnevezéseként kezeli.Walter Bauer–Frederick William Danker: A Greek-English Lexicon of the New Testament and Other Early Christian Literature. 3. kiadás. Chicago–London: University of Chicago Press, 2000, 854–855. .
A porneia nem minden újszövetségi helyen azonos jelentésű a μοιχεία (moicheia, ’házasságtörés’) szóval. Egyes felsorolások kifejezetten egymás mellett használják a két kifejezést, más szövegekben a porneia tágabb gyűjtőfogalom. A Máté-evangélium válással kapcsolatos úgynevezett kivételi záradékának értelmezése – ahol a szó szintén előfordul – az ókortól kezdve vitatott; házasságtörésre, érvénytelen vagy tiltott rokonsági fokban kötött házasságra és más szexuális szabálytalanságra is vonatkoztatták.Robert F. Collins: „Fornication (in the Bible)”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 5. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003, 819–820.
A latin fornicatio az egyházi latin fornicari igéből származik. Ennek alapszava a fornix, amely eredetileg boltívet vagy boltozott helyiséget jelentett, majd metonimikusan bordélyházra is használták. A fornicatio a keresztény latinban elsősorban meg nem engedett nemi kapcsolatot, később szűkebb morálteológiai értelemben két nem házas személy közösülését jelölte.Charlton T. Lewis–Charles Short: A Latin Dictionary. Oxford: Clarendon Press, 1879, „fornix”, „fornicor” szócikk.
Fogalmi elhatárolás
A paráznaság jelentése attól függ, hogy köznyelvi, bibliafordítási, erkölcsteológiai vagy jogtörténeti szövegben szerepel-e. A fogalom használatakor rendszerint három szintet különítenek el:
Szoros értelemben a paráznaság egy egymással házasságban nem élő, szabad állapotú férfi és nő nemi egyesülése. A klasszikus katolikus morálteológia ezt fornicatio simplex néven különböztette meg a házasságtöréstől, a vérfertőzéstől és a prostitúciótól. Tág vallási-erkölcsi értelemben a szó a nemi tisztaság vagy a házassági rend elleninek tekintett cselekmények összefoglaló neve lehet. Ebben a használatban történetileg egymástól különböző cselekmények kerültek egy gyűjtőfogalom alá, de az egyes vallási hagyományok és erkölcsteológiai rendszerek rendszerint külön is osztályozták őket. Átvitt bibliai értelemben a paráznaság az Istennel kötött szövetség megszegését, az idegen istenek követését vagy a vallási hűtlenséget jelképezheti. Ez a metafora különösen a prófétai irodalomban és a Jelenések könyvében gyakori.
A modern büntetőjog a beleegyezésen alapuló felnőttkapcsolatokat rendszerint élesen elválasztja a nemi erőszaktól, a gyermekek szexuális bántalmazásától, a kényszerítéstől és az emberkereskedelemtől. A történeti vallásjogi szövegekben e fogalmak határai nem mindig felelnek meg a mai jogi kategóriáknak; ezért az egyes régi előírások értelmezésénél figyelembe kell venni az adott kor házassági, öröklési, társadalmi és bizonyítási szabályait is.
Történeti és kulturális háttér
Az ókori Közel-Kelet
Az ókori közel-keleti törvénygyűjtemények a nemi kapcsolatokat elsősorban a háztartás, a leszármazás, az öröklés és a férji vagy atyai jogok összefüggésében szabályozták. A Hammurapi-törvények például a házas nővel elkövetett házasságtörést súlyosan büntették, miközben a férfiak házasságon kívüli kapcsolatainak megítélése nem volt azonos a nőkével. A szabályozás célja nem pusztán valamely elvont szexuális norma kikényszerítése volt, hanem a gyermekek jogállásának, a családi vagyon öröklésének és a háztartási rendnek a védelme is.Martha T. Roth: Law Collections from Mesopotamia and Asia Minor. 2. kiadás. Atlanta: Scholars Press, 1997, 105–142.
A korábbi szakirodalom az ókori Mezopotámia, Fönícia és más térségek vallásához gyakran kapcsolta a „szent prostitúció” vagy „templomi prostitúció” intézményét. A 20. század végétől ezt a kategóriát több ókortörténész és asszirológus megkérdőjelezte. Stephanie Lynn Budin szerint a források többsége nem igazolja, hogy templomok szervezett, ellenszolgáltatás fejében végzett szexuális szolgáltatást működtettek volna; más kutatók óvatosabban fogalmaznak, és egyes rituális szexuális gyakorlatokat elkülönítenek a prostitúciótól. Emiatt a „szent prostitúció” létezése és pontos jelentése ma is vitatott kérdés, nem pedig általánosan elfogadott történeti tény.Stephanie Lynn Budin: The Myth of Sacred Prostitution in Antiquity. Cambridge: Cambridge University Press, 2008. .
Az ókori görög és római világ
Az ógörög poliszok jogában a házasságtörést rendszerint a férj háztartási és állampolgári jogai elleni vétségként kezelték. A törvényes utódok és az öröklési rend biztosítása miatt a házas nő hűtlenségének következményei rendszerint súlyosabbak voltak, mint a férj házasságon kívüli kapcsolataié. A prostitúció számos görög városban jogilag megtűrt vagy szabályozott jelenség volt, ezért a modern „házasságon kívüli szex” kategóriája nem vetíthető vissza változtatás nélkül az egész görög világra.
A római jogban az adulterium elsősorban férjes nő és nem a férje közötti kapcsolatot jelentette. Augustus házassági törvényei a Kr. e. 1. század végén közérdekű bűncselekménnyé tették a házasságtörés bizonyos eseteit, de a férfiak és nők szexuális magatartásának jogi mércéje továbbra sem volt azonos. A római társadalomban a szabadságjog, a társadalmi rang és a családi állapot egyaránt befolyásolta, hogy valamely kapcsolatot jogszerűnek, megtűrtnek vagy büntetendőnek tekintettek.Thomas A. J. McGinn: Prostitution, Sexuality, and the Law in Ancient Rome. New York–Oxford: Oxford University Press, 1998. .
A korai kereszténység a görög–római környezetben nem egyszerűen átvette a polgári jog kategóriáit. Az egyházi tanítás a házassági hűséget mindkét házastárs kötelezettségeként fogalmazta meg, és a nem házas keresztényektől önmegtartóztatást kívánt. Ez a követelmény fokozatosan alakította át a késő antik szexuáletikai nyelvet, miközben a keresztény közösségek fegyelmi gyakorlata és a világi jog nem volt minden korban azonos.Peter Brown: The Body and Society: Men, Women, and Sexual Renunciation in Early Christianity. New York: Columbia University Press, 1988. .Kyle Harper: From Shame to Sin: The Christian Transformation of Sexual Morality in Late Antiquity. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 2013. .
Európai és magyar jogtörténet
A középkori Európában a nemi erkölcsre vonatkozó egyházi fegyelem, a helyi szokásjog és a világi büntetőjog részben egymásra épült. A paráznaságot, házasságtörést és ágyasságot gyakran a család rendje, a törvényes leszármazás, a közösségi béke és a vallási parancsok együttes megsértéseként kezelték. A büntetések korszakonként és területenként erősen különböztek: lehettek vezeklő, vagyoni, megszégyenítő, testi vagy – ritkábban – halálos büntetések. A joggyakorlat sokszor nemi és társadalmi helyzet szerint különbséget tett a felek között.
A reformáció után a protestáns területek sem szüntették meg automatikusan a szexuális erkölcs közösségi ellenőrzését. A lutheránus és református városok egyházi és világi hatóságai a 16–17. században egyaránt felléptek a házasságtörés, az ágyasság és a házasságon kívüli kapcsolat ellen. A felekezeti különbségek mellett közös európai jelenség volt, hogy a házasságot a társadalmi rend egyik alapintézményének tekintették, és a magánélet mai fogalma még nem határolódott el élesen a közösségi erkölcstől.
Magyarországon Szent István második törvénykönyvének 26. fejezete a más tulajdonában álló szolgálóleánnyal paráználkodó szabad férfit büntette. A rendelkezés egyszerre tükrözte a keresztény erkölcsi normát, a szabadság és szolgaság közötti rendi különbséget, valamint a szolgáló tulajdonosának vagyoni érdekét. A törvény ezért nem tekinthető a modern, személyegyenlőségen alapuló szexuális büntetőjog előzményének; saját 11. századi társadalmi rendszerében értelmezendő.
A kora újkori magyar falvak és városok egyházi és világi fórumai a paráznaságot gyakran a tízparancsolat megsértéseként, ugyanakkor a házassági és közösségi rend elleni vétségként ítélték meg. A szankciók között pénzbírság, testi fenyítés, nyilvános vezeklés és házasságkötésre irányuló kötelezés is szerepelhetett. A tényleges gyakorlat nem volt egységes, és jelentősen függött a felekezettől, a helyi szokásoktól, a felek társadalmi helyzetétől és attól, született-e gyermek a kapcsolatból.
A Csemegi-kódex, az 1878. évi V. törvénycikk 246. §-a a házasságtörést akkor rendelte büntetni, ha amiatt a házasságot felbontották vagy az együttélést bíróilag megszüntették. Az eljárás csak a sértett házastárs indítványára indulhatott, a büntetési tétel pedig legfeljebb három hónap fogház volt. Ez már jelentős eltérést mutatott a középkori és kora újkori közösségi büntetőgyakorlattól, mert a jogalkotó a cselekményt szűk körben, magánindítványra üldözte. A 20. század második felének magyar büntetőjoga a házasságtörést és az egyszerű paráznaságot már nem önálló bűncselekményként szabályozta.Tamási Anna Éva: „A házasságtörés a székesfehérvári és a veszprémi szentszék gyakorlatában a kiegyezés időszakában”. Juridicophilologica, 9. évf. 1. sz. (2020), 155–164.