A jugoszláv katonai puccsra 1941. március 27-én került sor Belgrádban, a Jugoszláv Királyságban, amikor Pál jugoszláv herceg régensségét megdöntötték, és II. Péter király teljesen átvette a monarchikus hatalmat. A puccsot a nyugatbarát, szerb nacionalista Jugoszláv Királyi Hadsereg légierejének egy csoportja tervezte és bonyolította le, formálisan a légierő parancsnoka, Dušan Simović tábornok vezetésével, aki 1938-tól kezdve számos összeesküvés tervével állt kapcsolatban. A kormánybuktatás fő szervezői Borivoje Mirković repülő dandártábornok, Živan Knežević, a jugoszláv királyi gárda őrnagya és testvére, Radoje Knežević voltak. Radoje Kneževićen kívül valószínűleg még néhány civil vezető is tudott a hatalomátvételről, és amikor megtörtént támogatták azt, de nem voltak a szervezők között. A 17 éves II. Péter királyt magát, aki a rádióban hallott először nagykorúságának bejelentéséről, ugyancsak meglepte a puccs. 260px|bélyegkép|jobbra|A 17 éves II. Péter jugoszláv király 1941-ben.

A Jugoszláv Kommunista Párt, bár jelentős mértékben hozzájárult a sok városban zajló tömeges utcai tüntetésekhez, amelyek a lakosság támogatását jelezték, miután az megtörtént, nem játszott szerepet a puccsban. A puccs sikeres volt, és leváltotta a háromtagú régensséget (Pál herceg, Radenko Stanković és Ivo Perović), valamint Dragiša Cvetković miniszterelnök kormányát. Két nappal előtte írta alá a Cvetković-kormány a bécsi jegyzőkönyvet Jugoszláviának a háromhatalmi egyezményhez (tengelyhez) való csatlakozásáról. A puccsot több hónapja tervezték, de a brit különleges műveletek vezetőjének biztatására, a háromhatalmi egyezmény aláírása késztette a szervezőket a végrehajtásra.

A összeesküvők hatalomra juttatták a 17 éves II. Péter királyt (akit a trónra lépéshez nagykorúnak nyilvánítottak), és Simović tábornok vezetésével egy gyenge és megosztott nemzeti egységkormányt alakítottak. Helyettesei Vladko Maček és Slobodan Jovanović lettek. A puccs közvetlenül vezetett a németek által vezetett tengelyhatalmak inváziójához 1941 áprilisában. A puccs és az azt követő invázió szerepe a Barbarossa hadművelet (a Szovjetunió elleni invázió, amely 1941. június 22-én kezdődött) késleltetésében továbbra is vita témája. 1972-ben Martin van Creveld hadtörténész elvetette ezt a gondolatot megerősítve, hogy Jugoszlávia inváziója segítette és felgyorsította az átfogó balkáni hadjáratot, de a Barbarossa-hadművelet kezdési időpontját más tényezők határozták meg. Mások szerint (Craig Stockings és Hancock 2013-ban közzétett megállapításai) a 25. hadművelet (Jugoszlávia megszállása) valamelyest hozzájárult a tengelyhatalmak Szovjetunió elleni inváziójának késleltetéséhez.

Előzmények 200px|bélyegkép|balra|A Vid-napi alkotmány első oldala Az 1918-ban Szerb–Horvát–Szlovén Királyság néven megalakult Jugoszláv Királyság több nemzeti és vallási entitást tömörített, változatos történelmi háttérrel. Ezek között voltak többek között szerbek, horvátok, szlovének, montenegróiak, boszniai muszlimok, macedónok és albánok. E nemzeti csoportok mindegyike erősen kötődött a három uralkodó vallás valamelyikéhez: a szerb ortodox egyházhoz (szerbek, montenegróiak és macedónok); a katolikus egyházhoz (horvátok és szlovének); és az iszlámhoz (boszniai muszlimok és albánok). A vallási sokszínűség elmélyítette a megosztottságot a jugoszláv társadalmon belül. A szerbek és montenegróiak a lakosság 38,8 százalékát tették ki, a horvátok 23,9 százalékot, a szlovének 8,5 százalékot, a boszniai muszlimok 6,3 százalékot, a macedónok 5,3 százalékot és az albánok 4 százalékot.

Jozo Tomasevich közgazdász professzor és történész szerint Jugoszlávia a megalakulása pillanatától kezdve politikailag gyenge volt, és az is maradt a két világháború közötti időszakban, főként a szerbbarát Vid-napi alkotmány, a már említett nemzeti entitások és az uralkodó vallás, valamint az egyenlőtlen gazdasági fejlődés által kikényszerített „merev centralizmus rendszere” miatt. Különösen a szerb ortodox egyház vallási elsőbbsége, valamint a katolikusok és muszlimok elleni diszkrimináció fokozta a nem szerb lakosság elégedetlenségét a szerbek által uralt elit csoportokkal, amelyek ellenőrizték a támogatásokat és a kormányzati kinevezéseket, és másodlagosként kezelték a nem szerbeket. Ez a központosított rendszer a szerb katonai erőből és a horvát hajthatatlanságból fakadt, és a horvát elszakadás napirenden tartása, a szerbek túlreprezentáltsága, a korrupció és a politikai pártokon belüli fegyelem hiánya tartotta fenn. Ezt az állapotot kezdetben a demokratikus kormányrendszer politikai vesztegetés útján történő felforgatásával tartották fenn. Jugoszlávia többi részének a szerb uralkodó elit uralma azt jelentette, hogy az ország politikai értelemben soha nem konszolidálódott, és ezért soha nem volt képes megbirkózni az előtte álló társadalmi és gazdasági kihívásokkal. Sabrina P. Ramet politológus a rendszer működésképtelenségét és legitimitásának hiányát abban látja, hogy a királyság belpolitikája etnikailag polarizálódott. Ezt a jelenséget Jugoszláviában „nemzetkérdésnek” nevezik. A jogállamiság megteremtésének, az egyéni jogok védelmének, a tolerancia és egyenlőség kiépítésének, valamint az állam vallási, nyelvi és kulturális kérdésekben való semlegessége szavatolásának elmulasztása hozzájárult ehhez az illegitimitáshoz és az ebből eredő instabilitáshoz. 260px|bélyegkép|jobbra|A Jugoszláv Királyság közigazgatási felosztása (banovinák) 1929 és 1941 között. 1929-ben Sándor király felhagyott a demokráciával, és királyi diktatúrát hozott létre, amely különféle eszközökkel megpróbálta lebontani az országban uralkodó etnikai megosztottságot, többek között a folyókra épülő közigazgatási felosztások (szerb-horvátul: banovinák) mint a hagyományos régiók létrehozásával. Ez a lépés jelentős ellenállást váltott ki, mivel a szerb és szlovén ellenzéki pártok és szereplők Jugoszlávia hat etnikai alapú közigazgatási egységre való felosztását szorgalmazták. 1933-ra a nagyrészt horvát lakosságú Száva banovina elégedetlensége teljes polgári rendetlenséggé fajult, amit a rezsim merényletsorozattal, merényletkísérletekkel és kulcsfontosságú horvát ellenzéki személyiségek, köztük a Horvát Parasztpárt vezetőjének letartóztatásával ellensúlyozott. Amikor Sándort 1934-ben Marseille-ben meggyilkolta egy bolgár orgyilkos, aki a horvát ultranacionalistákhoz, az usztasákhoz kötődött, unokatestvére, a Pál herceg vezette triumvirátus uralkodott, amelynek másik két tagja Radenko Stanković képviselő és Száva banovina kormányzója, Ivo Perović volt. A triumvirátus Sándor 11 éves fia, Péter herceg nevében uralkodott, és legfontosabb tagja Pál herceg volt. Bár Pál herceg liberálisabb volt unokatestvérénél, a diktatúra megszakítás nélkül folytatódott. A diktatúra lehetővé tette az országnak, hogy következetes külpolitikát kövessen, de Jugoszláviának otthoni békére volt szüksége ahhoz, hogy békét tudjon biztosítani szomszédaival, akik mindegyike irredenta terveket szövögetett a területén.

Jugoszláv külpolitika a két világháború között 280px|bélyegkép|balra|A marseille-i merénylet, I. Sándor jugoszláv király meggyilkolása 1934-ben. A jugoszláv vezetés 1921-től Romániával és Csehszlovákiával a területét érintő reviziós magyar tervek ellensúlyozására a kisantant létrehozásáról tárgyalt, majd egy évtizedes kétoldalú szerződések után 1933-ban véglegesítette a megállapodást. Ezt a következő évben a balkáni antant követte. Jugoszlávia, Görögország, Románia és Törökország, amelyek célja a bolgár törekvések meghiúsítása volt. Ezen időszak alatt a jugoszláv kormány arra törekedett, hogy jó barátságban maradjon Franciaországgal, és az európai békeszerződések garanciájának tekintette őt. Ezt az 1927-ben aláírt baráti szerződés formálissá tette. Ezekkel a rendelkezésekkel Olaszország jelentette a legnagyobb problémát Jugoszlávia számára, mivel finanszírozta a jugoszlávellenes Belső Macedón Forradalmi Szervezetet, amely elősegítette a bolgár irredentizmust. Sándor király tárgyalási kísérletei Benito Mussolinivel süket fülekre találtak, és Sándor meggyilkolása után 1937-ig semmi említésre méltó nem történt ezen a fronton. Sándor meggyilkolását követően Jugoszláviát katonailag és diplomáciailag is elszigetelték, és Franciaországhoz fordult, hogy segítse kétoldalú kapcsolatát Olaszországgal. Milan Stojadinović 1935-ös miniszterelnöki kinevezésével Németország és Jugoszlávia szorosabbra fűzték egymást. A két ország kereskedelmi kapcsolata is jelentősen fejlődött, és Németország Jugoszlávia legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált.

A Cvetković–Maček-megállapodás

150px|bélyegkép|balra|Vladko Maček a Horvát Parasztpárt vezére. Pál herceg felismerte országa nemzeti szolidaritásának hiányát és politikai gyengeségét, és hatalomátvétele után ismételten megkísérelte a politikai rendezést Mačekkel, a Jugoszláviában meghatározó horvát politikai párt, a Horvát Parasztpárt (HSS) vezetőjével. 1937 januárjában Stojadinović Pál herceg kérésére találkozott Mačekkel, de Stojadinović nem akart vagy nem tudott megbirkózni a horvát elégedetlenség kérdésével a szerb uralkodó osztály által uralt Jugoszláviában. 1938-ban az Anschluss a Harmadik Birodalmat Jugoszlávia határaihoz hozta, és decemberben előrehozott választásokat tartottak. Ennek hátterében történt, hogy a Jugoszláv Királyi Hadsereg Légierejének (VVKJ) parancsnoka, Dušan Simović tábornok 1938 elején két összeesküvésben is részt vett, az egyikben a Vatikánnal kötött konkordátummal szembeni szerb ellenállás miatt, valamint egy másikban a decemberi választásokat követően.

Az 1938. decemberi választásokon a Maček vezette Egyesült Ellenzék a szavazatok 44,9 százalékát szerezte meg, de a választási szabályok miatt, amelyek szerint a kormánypártok a szavazatok összeszámlálása előtt megszerezték a parlamenti mandátumok 40 százalékát, az ellenzék csak 67 mandátumot szerzett meg az összesen 373-ból. 1939. február 3-án Bogoljub Kujundžić oktatási miniszter nacionalista beszédet mondott a nemzetgyűlésben, amelyben kijelentette, hogy „a szerb politika mindig ennek a háznak és ennek a kormánynak a politikája lesz.” A Jugoszláv Muszlim Szervezet (JMO) Mehmed Spaho arra kérte Stojadinovićot, hogy utasítsa vissza a kijelentést, de nem tette meg. A felsőház vezetőjének, a szlovén Anton Korošecnek az utasítására aznap este öt miniszter mondott le a kormányban betöltött tisztségéről, köztük Korošec is. A másik négy Spaho, a JMO másik politikusa, Džafer Kulenović, a szlovén Franc Snoj és a szerb Dragiša Cvetković voltak. 200px|bélyegkép|jobbra|Milan Nedić tábornok, hadügyi- és haditengerészeti miniszter