Az Aurora Művészegyüttes bábjátékkal (főként marionett-bábjátékkal), árnyjátékkal és pantomimmel foglalkozott Budapesten 1954 és 1962 között. Alapítói és vezetői Balogh Beatrix, Koós Iván és Vízvári László voltak. Előadásaikat főként a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd 1958-tól az Engels téri Kultúrotthonban tartották. Az együttes tagjainak egy része 1962-től Vízvári László vezetésével Astra Bábegyüttes néven folytatta munkáját.
Alapítása 1954 májusában Koós Iván (1927–1999) festőművész, aki akkoriban a Műegyetemen tanított rajzot, Balogh Beatrix (1924–1985) iparművész, valamint Vízvári László piarista tanár együtt nézték meg a Jókai utcai Móricz Zsigmond Kultúrotthon színháztermében a prágai Josef Skupa Magyarországon vendégszereplő bábszínházának előadását, amelyben Spejbl bácsi és Hurvinek marionett-bábfigurái voltak a „sztárok”. Bár Vízvári néhány évvel korábban, az 1947. évi Cserkész Világdzsemborin, a franciaországi Moissonban már látta Jacques Chesnais marionettjátékát, de Skupa még nagyobb hatással volt rá. Elhatározták, hogy ők is marionettszínházat szeretnének csinálni, amelynek akkoriban Magyarországon csekély hagyományai voltak, és a mindenben példának számító „szovjet” bábszínház is a benyúlós és pálcás bábokat részesítette előnyben. A marionett inkább arisztokrata eredetű finomkodásnak számított, amelynek nem volt helye a szocialista realista bábművészetben.
Megalakították tehát 1954 nyarán az Aurora (Hajnal) Bábegyüttest, arra utalva, hogy „ezt a próbálkozást »hajnal«-nak szánjuk a magyar bábjáték egén”. (Ez a név akkoriban „áthallásosnak” számított, mert az 1917. évi orosz kommunista forradalom győzelmében nagy szerepet játszottak a Péterváron állomásozó Auróra cirkáló matrózai, és annak lövege adott jelet a Téli Palota ostromára. Az Aurora név gyakran elhangzott a november 7-én kötelező ünnepségeken.) „Koós Iván festőművész képzettsége, hozzáértése biztosította a művészi színvonalat a tervezésben, Balogh Beatrix segített a figurák elkészítésében valamint a rendezésben. Hármunk együttes munkája nagy erő volt” – emlékezett Vízvári László. Munkamegosztásukat az jellemezte, hogy Koós Ivántól származtak a képzőművészeti invenciók, Balogh Beatrixtól a színpadi koncepciók, Vízvári Lászlóra pedig leginkább a csoport összetartása és a gyakorlati kivitelezés hárult. „A bábjáték a lehetetlenségek művészete, olyanokat kell megvalósítani, amit talán élő ember nem is tud produkálni, de maga a bábfigura képes erre. […] És hála Istennek, az Úristen megáldott bizonyos kézügyességgel, mert [mindent] meg tudtam csinálni ebben a műhelyben” – nyilatkozta később. Az 1958-ban rögzített szabályzat szerint Vízvári László volt a társulat igazgatója és technikai vezetője, Koós Iván, Balogh Beatrix és Kós Lajos pedig a művészeti vezetők.
Tagjai Az Aurora tagjai eleinte Vízvári tanítványai, a Piarista Gimnázium diákjai közül kerültek ki, sőt 1956-ig hivatalosan a gimnázium bábszakköreként működtek, amelyet a Népművészeti Intézet is támogatott. Az 1954/1955. tanév végén a többi iskolai szakkörhöz hasonlóan a „bábszínház” is kiállításon mutatta be munkájának eredményét: A csodatévő ócska ecset előadásának díszleteit, bábjait, kellékeit, valamin további marionett-bábokat (Cyrano, bohóc, kutya, stb.). Az érdemtáblára 8 fiú (2-3. osztályosok) neve került föl. Az 1955/1956. tanévben az I-IV. osztályokból 14 tanuló vett részt a munkában. Mivel azonban szükség volt lányszereplőkre is, hamarosan elhozták húgaikat, majd érdeklődő barátaikat, testvéreiket is. Hamarosan az Aurora többsége már inkább egyetemistákból állt, akik a legkülönfélébb hivatásokra készültek (mérnök, orvos, tanár, képzőművész, zenész). Velük együtt a létszám 40 főre nőtt, és túlnőtte a gimnáziumi szakkör kereteit. A sok fiatal miatt kezdetben nagy szerepet kapott a bábjátékosok képzése a művészi munka különböző ágaiban (műhelymunka, bábkészítés, előadás, bábzene).
A professzionális hozzáállás ellenére az Aurora együttes mindvégig megőrizte amatőr jellegét, méghozzá a francia amateur eredeti értelmében, aki olyasvalaki, aki szereti azt, amit csinál. „Úgy döntöttünk, hogy éppen az előadások színvonala érdekében nekünk ne írja elő senki, hogy egy évadban hány bemutatót tartsunk, hányszor játsszunk, hol játsszunk, mit játsszunk, hogyan játsszunk” – mondta erről Vízvári László. Máskor pedig hozzátette: „Nekem más a hivatásom: a papságot és a tanítást éppúgy szeretem, szerettem, mint ezt, amit hobbimként művelek”. Viszont az együttes sok tagja később az Állami Bábszínházban kapott állást, mint maga Koós Iván (1960-tól), valamint Halmy Izolda, Marék Veronika, Csepely Péter, Gruber Hugó és Urbán Gyula.
Előadások A bábegyüttes első otthonát – Balogh Ferenc piarista igazgató jóvoltából – a budapesti gimnázium földszinti „zenetermében” rendezhették be, az épület Múzeum utcai szárnyának földszintjén (a kocsibejárón túl). A vele szemközti kisebb szobában működött a Vízvári László által vezetett ifjúsági műhely, esztergapadjával és más gépeivel, amely 1954-től főként a bábszínház szolgálatában állt. Színpad és színpadtechnikai berendezések, bábok, kellékek készültek benne.
Ezt követte Paganini, aki hegedült és egy csontváz, amely a Haláltánc zenéjére táncolt, miközben szétesett és összeállt, de csontjai külön is mozogtak. (Ezt a trükköt Vízvári néhány évvel korábban Jacques Chesnais előadásában látta. Paganini 1954/1955-ben föllépett az együttes Etűdök című első előadásában, amely különféle bábok jeleneteiből állt (Vak, Karmester, Táncosok, Paganini/Hegedűs, Művész, Fakír, Pesti Pisti, Plakátragasztó).
Az együttes a bábjáték mellett pantomimmel is foglalkozott. Főként Balogh Beatrix volt ennek nagy híve. Ő rendezte A fogoly katona című népballadát, amelyet a piarista gimnázium Bartók-ünnepélye keretében (halálának 10. évfordulóján játszottak) 1955. december 2-4. között, háromszor a Patrona Hungariae Leánygimnázium dísztermében (mert a piarista gimnáziumban akkor nem volt megfelelő terem). Ez volt a műsor záródarabja, amely közvetlenül a Helyes László által „népi játékstílusban” színre állított Kádár Katát követte. „Vízvári László és munkatársai egészen rendkívülit produkáltak. Néhány szereplő diákunk kitűnő színészként mutatkozott be” – írta a gimnázium évkönyve.
Ezt követte első nyilvános marionett-előadásuk, A csodatevő ócska ecset című kínai mesejáték, amelyet 1955 nyarán dolgoztak ki, és 1956. február 18-án mutattak be a Piarista Gimnáziumban, mint „kísérleti stúdiumdarabot”. „A színpad két oldalán volt két erkély, az egyiken az Apó mondta a keretmesét a másik erkélyen álló lánynak. Ez alatt lehetett a színpadot átszervezni.” A lányt Vajna Ildikó alakította (aki egy év múlva, 1957-ben Koós Iván felesége lett). A jelmezekhez Vízvári László Márk Tivadartól, az Operaház jelmeztervezőjétől kért tanácsot. „Látványos, szép játék volt, néhány bravúros marionett-trükkel.” – emlékezett rá Vízvári László. Az első előadáson elsősorban szakmai közönség, budapesti bábművészek voltak jelen, köztük Ispánki János (az Országos Bábközpont vezetője, Németh Antal (rendező, a Nemzeti Színház korábbi igazgatója), akik „egyhangúlag dicsérték a darab és a színház képzőművészeti részét, a bábukat, a világítást és a játékot. Két dramaturgiai változtatást ajánlottak, amit a csoport végre is hajtott.” 1955 tavaszán összesen 20 alkalommal adták elő. Mivel kísérőzenéjéhez egyenesen a kínai nagykövetségtől kértek hagyományos kínai zenét tartalmazó hanglemezeket, az egyik előadáson a Kínai Nagykövetség három tisztviselője és a nagykövet lánya is megjelent. Vízvári László emlékezése szerint „négy nagy fekete autó várta őket az előadás végén. Mikor kikísértem őket, megkérdeztem (persze tolmács útján): mennyire volt számukra kínai ez a darab? Udvarias mosollyal válaszolták, hogy szép volt, és annyira volt kínai, ahogyan az európai ember elképzeli a kínai művészetet.”
Abban a tanévben ez volt az egyetlen előadásuk, mert 1956 tavaszán a bábcsoport új helyet kapott a gimnáziumban, ahová a húsvéti szünetben költöztek át. A korábbi tanári és ifjúsági könyvtár egybenyitott helyiségében kaptak helyet, a gimnázium hátsó (a Károlyi–Csekonics-palota felé eső) szárnyának földszintjén. Ezt maguk között „Bau”-teremnek nevezték. A következő év során a pantomim-előadások részére készítettek egy 44 elemből álló, fémvázas, variálható színpadot, amelyet máshol is föl tudtak állítani. A Bau egyébként az együttes Vízvári László által alkotott köszöntése volt a „báb” és az „Aurora” szavakból.
1956. június 24. és július 4. között a Balaton mellett, Szántód és Földvár között tartották az együttes egy hetes nyári táborát, amelyben tulajdonképpen egy hagyományos cserkésztábor keretei között zajlott az élet, táborkapuval, Aurora-zászlóval, napostiszttel, reggeli tornával, számháborúval, tábortűzzel, sőt még kockás nyakkendőjük is volt. Ekkor még csak a fiúk táboroztak, a lányok vasárnapi látogatóként keresték fel őket. A későbbi nyári táborokban, például a szentendrei Kő-hegyen (a Koós-család telkén), majd 1959-ben Nagymaroson és 1960-ban Királyréten már a lányok is részt vehettek.
Az együttes tagjai 1956 nyarán is folytatták felkészülésüket a következő darabra, amelyben Balázs Béla A fából faragott királyfi című táncjátékát dolgozták fel Bartók Béla zenéjével, marionett-figurákkal. A zártkörű bemutatóra 1956. szeptember 22-én került sor a Piarista Gimnáziumban. A királyfit Vajna Csaba, a királylányt Marék Veronika mozgatta, aki így emlékezett: „A zsinórokon át ujjaimba épül a bábu szerkezete. Megindul a rejtelmes áramlás bábu és mozgatója között: ő én vagyok ott lenn, és én ő vagyok itt fenn.” Kirobbanó sikert arattak. „Koós Iván tervezése és Balogh Beatrix rendezése először szakít a homogén bábjátszás kötelező szabályaival” – értékelte Balogh Géza. Az új, erre az előadásra készült, nyitható hidas színpadon ugyanis élő szereplők is voltak. Az erdőt a fiúk kéreggel bevont lábszárai jelenítették meg, a megáradt patakot pedig a színpad előtt guggoló lányok, akik fejük fölött kék fényben fehér tüllanyagot hullámoztattak. Bartók zenéjét a próbákon Simándi Béla, majd Keönch Boldizsár (a gimnázium 1956-ban érettségizett diákja) zongorázta, az előadáson pedig lemezjátszóról szólt a zene.
„Az Aurora fiataljai olyan produkcióval ajándékozták meg a közönséget, mely művészeti életünkben valami újnak, ígéretesnek a hirdetője […] olyan formai, stílusbeli újszerűségre törekednek […] ami reményt ébreszt bennünk, hátha ez a kezdeményezés lökést ad majd bábjátékgyakorlatunk felfrissítéséhez.” – írta róluk Dénes Tibor. Az előadást látta Lajtha László zeneszerző és Oláh Gusztáv, az Operaház főrendezője, aki meg is jegyezte: „Könnyű nektek, nálatok nincs gravitáció!”. Vízvári László később gyakran emlegette, hogy ekkor jött rá, „hogy a bábjáték a lehetetlenségek művészete”.
Az 1956-os forradalom miatt azonban további előadásokra nem kerülhetett sor. „Az októberi események közvetlen közelünkben játszódtak le, úgyhogy színházunk is megsérült, technikai berendezésünk erősen megrongálódott. Azt, amit keservesen, a saját erőnkből kuporgattunk össze, romokban találtuk. Magnetofon, hangerősítő, lemezjátszó, hangszórók, mikrofon mind tönkrementek. […] A küzdelmet azért nem adtuk fel. … Az Aurora Művészegyüttesnek ma is megvan 30 tagja, töretlen ereje, lelkesedése, hite, tervei és mondanivalója. Az emberekhez akarunk szólni és az igazi emberséget akarjuk nekik hirdetni” – írta Vízvári László Blattner Gézának 1957 április 15-én, amikor erre Magyarországon valóban nagy szükség volt.