Az Astra Bábegyüttes bábjátékkal (főként marionett-bábjátékkal) és árnyjátékkal foglalkozott Budapesten, 1962 és 2019 között, Vízvári László piarista tanár vezetésével, aki korábban az Aurora Művészegyüttes egyik alapítója volt. Fenntartója kezdetben a IX. kerületi Ráday utcai Művelődési Otthon, 1966-tól a kispesti Ifjú Gárda Művelődési Otthon, 1967-től pedig a pesterzsébeti Csili Művelődési Ház volt. Legjelentősebb előadásaikat Koós Iván és Ősz Szabó Antónia tervezték.
Kezdetek a Ferencvárosban (1962–1966) Az Aurora együttes azon tagjai, akik továbbra is bábozással akartak foglalkozni, már az Aurora megszüntetése után két nappal, 1962. március 18-án megbeszélést tartottak, és úgy döntöttek, hogy Astra (Csillag) néven folytatják működésüket, amelyet hivatalosan 1962 szeptemberében kezdtek meg. Továbbra is együttműködött velük, de napi szinten már nem vett részt az együttes munkájában Koós Iván, aki 1960-tól az Állami Bábszínház tervezője volt. „Lelke mélyén mindvégig amatőr volt a szó legigazabb és legtisztább értelmében. Még nemzetközi sikerei csúcsán is akkor volt a legboldogabb, ha az astrásokkal lehetett ” – mondta róla Balogh Géza.
Az új együttes létrehozásakor a IX. kerületi Művelődési Otthonok Igazgatósága felhívást tett közzé, hogy új tagokat toborozzon. Így 1963 tavaszán az együttesnek 22 tagja volt. „Általában 18-22 éves fiatalok, diákok, munkások, értelmiségiek. Napközben dolgoznak, tanulnak és utána ide jönnek dolgozni, de tanulni is” – mondta róluk Vízvári László. Ekkor csatlakozott az együtteshez Ősz Szabó Antónia keramikus és porcelántervező művész is. „Hamarosan kiderült, hogy nemcsak mint bábmozgató, hanem mint tervező és bábkészítő is egyenrangú társam lett Koós Iván mellett az együttes vezetésében.” – mondta róla Vízvári László – „Ideális alkotóközösség lettünk. Félszavakból is megértettük egymást, a feldobott ötlet többször körbejárt közöttünk, míg kialakult a végleges megoldás. Szabadidőnket, néha szabadságunkat is együtt, Iván családjával töltöttük, és ilyenkor mindig megszületett egy új darab, amiben sok örömünk volt”. Később pedig így nyilatkozott: „Ami képzőművészeti érték van az együttes munkájában, az Koós Iván és Ősz Szabó Antónia (hivatásosan is képzőművészek) önzetlen munkájának az eredménye. […] A bábjáték annyira sokrétű, komplex művészet, hogy feltétlenül kollektivitást igényel. Nemcsak a munkánk, de eredményeink, értékeink is közösek.” Az évek során a tagság is felnőtt, és többé-kevésbé állandósult. Az 1980-as években már kizárólag felnőtt, családos emberekből állt, akik a „civil életben” pedagógusként, építészként, orvosként vagy grafikus-tervezőként dolgoztak.
Az Aurorához hasonlóan az Astra együttes is rendezett nyári táborokat a „belső képzés és összetartozás ápolása” céljából, eleinte félnomád körülmények között, a tatai tó partján, illetve a börzsönyi Királyréten. Később ezt a szentendrei „bábos táborok” váltották föl, amelyeket a Csili szervezésében, a Pest Megyei Művelődési Központban tartottak, ahol részben az új darabok bábuin és díszletein dolgoztak a Csalogány utcából odavitt gépek segítségével, részben pedig előadásokat hallgattak olyanoktól, mint Pethő Zsolt zeneszerző, Montágh Imre beszédtechnika-tanár.
Első előadásuk az Álomcirkusz című marionett-esztrádműsor volt, Vízvári László rendezésében és tervezésében. Két testvér, egy kisfiú és egy kislány álmukban elképzelik, hogy amit a cirkuszban láttak, „arra ők is képesek volnának. Sőt különb mutatványokra is: látják magukat mint kötéltáncost, ló- fóka és oroszlán-idomítót, kígyóbűvölőt, a számoló, görkorcsolyázó csacsi partnerét, vágtató, célbalövő indiánt.” A próbákat 1962 októberében kezdték, és a darab első felének (lovak, fóka, bohóc) zártkörű bemutatóját, egyben a Ráday (vagy Török Pál) utcai pinceszínház hivatalos avatását 1962. december 26-án tartották meg. „Bemutató! Színházavatás. Xantus. Telt ház. Siker volt.” – jegyezte föl naptárába Vízvári László. A nyilvánosság számára a darabot 1963. május 12-én kezdték játszani vasárnaponként a pinceszínházban. (A plakátokon az együttes még Marionett Bábstúdió néven szerepelt.) 1963. október 13-án részben a pinceszínházban rendezték az UNIMA magyar tagozatának közgyűlését, ahol Blattner Géza is előadást tartott és Kemény Henrik mellett az Astra is föllépett az Álomcirkusszal.
Az Álomcirkuszt sorban követték a további darabok a pinceszínházban: még 1963-ban Balázs Béla A könnyű ember című bábkomédiája (tervezte Batki Gizella), 1964 tavaszán Gianni Rodari Hagymácska című meséje (tervezte Koós Iván), illetve a Szergej Prokofjev balettzenéjére készült Hamupipőke (tervezte Koós Iván), majd 1965 januárjától az Urbán Gyula (aki az Aurora együttes tagjából lett hivatásos bábszínházi rendező) által írt és rendezett Hupikék Péter (tervező Takács Irma). A Hagymácska és a Hupikék Péter kézi- illetve alsó mozgatású kifejezetten gyermekdarabok voltak, csakúgy, mint az 1965. április 19-én bemutatott kisebb mesékből álló műsor (Tonga és a rablók, Télapó segítői, ABC király, A kiskakas gyémánt félkrajcárja, Róka koma doktorsága). A Kiskakas bábjait a pécsi Bóbita együttestől kapták kölcsön, cserébe a nekik hasonlóképpen átengedett Hagymácskáért, megrendezésére pedig Németh Antal, a Nemzeti Színház egykori igazgatója vállalkozott. A Bóbita együttes vezetője, Kós Lajos ugyanis szintén az Aurora együttes tagjaként kezdte a bábozást.
Ez volt a Ráday utcai bábszínház utolsó bemutatója. A kiváló adottságúvá tett színházra ugyanis mások is szemet vetettek és elérték, hogy 1966-ban a IX. kerületi Tanács elvette az Astrától és a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek utalta ki, amely a zsinórpadlás szétverésével élőszínháznak rendezte be, Budapesti Ifjúsági Színpad néven. Pár évvel később a Pinceszínház nevet kapta, és azóta is ebben a formában működik.
A döntésben nyilván szerepet játszott, hogy az Astra sohasem tartozott a kommunista rendszer kegyeltjei közé, és Vízvári László papi mivolta is hátrányt jelentett. Ennek ellenére a népművelés alsóbb szintjein mindig akadtak támogatóik. „Megbecsülték azt, amit produkáltunk, jóllehet tudták, hogy én ki vagyok, és hol tanítok. Létre is jött egy szóbeli megállapodás arról, hogy mi nem csinálunk semmi államelleneset, ők viszont nem kívánnak tőlünk semmi valláselleneset. Ez így is történt évtizedeken át.” Vízvári László piarista mivolta sok ember számára ismeretlen maradt. Így például amikor 1960/1961-ben, a Pinceszínház felújítása során az egyik munkást átküldték a gimnáziumba hogy kérjen eligazítást egy műszaki problémához, döbbenten látta meg a reverendában érkező Vízvárit. Rémülten ment vissza a kulturális osztályvezetőhöz: Tudja az elvtárs, hogy Vízvári elvtárs pap?
Az első évek Kispesten és Pesterzsébeten (1966–1968)
Szerencsére az Astra hamar talált új támogatót Horváth Zoltán, a XIX. kerületi Tanács művelődési csoportvezetője személyében. 1966 tavaszán tehát a kispesti Ifjú Gárda Művelődési Otthon bábegyüttese lettek. Xantus Zoltán azonban még azt is megtagadta, hogy az Astra felszerelését átadja. 1966. május 4-én az elé a választás elé állította Vízvári Lászlót, hogy vagy csak a Hagymácska bábjait és kellékeit vihetik el vagy pedig az összes többi darabét. Így akkor a kézi- és alsó mozgatású bábjátékok közül egyedül a Hagymácskát tarthatták meg, a többit jelképes összegért a Bóbita Bábegyüttes kapta meg. A hosszú zsinóros marionetteket azonban a Bóbita nem tudta használni, így azok az Astránál maradtak (bár színpaduk nekik sem volt), és később más bábokat is vissza tudtak szerezni.
A nehézségek ellenére az együttes tovább dolgozott, sőt a hátrányból kovácsolt erényt. Áttértek a rövidzsinóros és rövidpálcás marionett technikára, amelynél a figurákat mozgató színészek nem láthatatlanul, a magas függőhídról, hanem egy olyan paraván mögött játszanak, amely fölött ők maguk is láthatók. Ilyen módon darabjaikat az általuk épített hordozható színpadon is előadhatták, amely később akár Vízvári László kombi Trabantjába is belefért. A következő évtizedekben ezzel a technikával készültek legjelentősebb előadásaik, amelyek a külföldi utazásokat is lehetővé tették.
Első rövidzsinóros darabjuk, egyúttal Ősz Szabó Antónia első tervezése Johann Wolfgang von Goethe A bűvészinas (Der Zauberlehrling) című balladáját dolgozta föl Paul Dukas szimfonikus költeménye alapján. A bábjáték bravúros módon mutatta be, hogy a bűvészinas a varázsló távollétében varázsolni kezd, de az életre kelt tárgyak majdnem elpusztítják őt, míg a varázsló csak az utolsó pillanatban menti meg. Az épület például – a széteső és összeálló csontvázhoz hasonlóan – gólemmé, óriási szörnnyé változott. „Az ember rosszabbik fele el tud szabadítani olyan erőt, mely képes elpusztítani mindent, ami eddig épült, sőt magát az embert is. Ezt az erőt megállítani és mindent újra felépíteni csak az ember jobbik énje képes” – írta Vízvári László a darab bemutatója előtt, amelyre 1966. november 19-én, a Pécsi Bábjátékos Napok keretében került sor.
Az Astra azonban nem maradt sokáig Kispesten, mert Horváth Zoltán egy év múlva, 1967-ben a pesterzsébeti Csili (akkori hivatalos nevén Vasas) Művelődési Ház igazgatója lett, ahová a bábegyüttest is elhívta. (Érdekesség, hogy a ház az előtte húzódó Csillag utcáról kapta nevét, tehát jelentése azonos volt az Astra nevének jelentésével.) Ottani bemutatkozó előadásukon 1967. december 2-án a Hagymácskát játszották. Első olyan műsorukat, amely már a Csili számára készült, 1968. március 16-án mutatták be. Marék Veronika két meséjét dolgozta föl a gyerekek számára, kézibábokkal (A zenélő doboz; Süni és a barackok).
A Csili végre az együttes igazi otthonává vált. Attól fogva több mint négy évtizeden át vállalta az Astra működésének anyagi hátterét, és szervezte előadásaikat. Rendszeresen játszottak magában a házban és az általuk szervezett budapesti és vidéki színhelyeken, az 1970-es években évente 35-40 alkalommal). Később, 1975-ben a XX. kerület művelődési házait összevonták a Csili fennhatósága alatt. A bábosok ezután az Építők Művelődési Házban (Ady Endre utca) kaptak helyet, ahol 1979-ben kialakították a részben előadási, részben oktatási célokat szolgáló Budapesti Bábjátékos Módszertani Központot (Bábos Bázis). A színházterem színpadát úgy alakították át, hogy egyéb műsoros rendezvények mellett alkalmas legyen mindenfajta bábjáték megjelenítésére is. Mozgatható és eltávolítható paravánt, forgatható oldallábakat, az alsó mozgatású bábjátékok számára árkot, a marionettekhez emelvényeket építettek be.
Az Astra együttes hamarosan országos ismertségre tett szert azáltal, hogy elindultak a magyar televízió 1968. évi „Ki mit tud?” vetélkedőjén. Az első fordulóban A bűvészinast játszották, a másodikban új műsoruk, a Játsszunk bábcirkuszt! első részét, a lovasszámot, a harmadikban pedig a Nagy hegyi tolvaj című népballadát. Utóbbi kizárólag síkmarionett volt, amelynek alakjait és mintáit Ősz Szabó Antónia a dunántúli karcolt pásztorfaragások formavilágából merítette. A második fordulóban a pécsi Bóbita együttessel versengtek (akik Dido tragikus halálát adták elő kézpantomimmel), és bár a szakmai zsűri a Bóbitát, a nézők szavazatai az Astrát látták jobbnak. A döntés az egész országot megmozgatta, az újságokban cikkek sora foglalkozott azzal, hogy kinek volt igaza.Néhány példa: Dunántúli Napló, 1968. jún. 11., 3. Pest Megyei Hírlap 1968. jún. 11., 5. Zalai Hírlap 1968. jún. 11., 5. Miklós Pál, in KISZ-élet 1968:7, 5-6. Hámos György, in Élet és Irodalom 1868:27 (júl. 6.), 9. Végül az 1968. június 29-én rendezett döntőben a Bóbita lett az „egyéb” kategória egyik megosztott győztese. Vízvári később úgy értesült, hogy a zsürit bizalmasan informálták, „hogy vigyázzanak, mert ennek a darabnak a rendezője egy katolikus pap”.