Paul Verhoeven (Amszterdam, 1938. július 18. –) (ejtsd: paul ferhúfen) César-díjas holland filmrendező, forgatókönyvíró és filmproducer. Az 1970-es években hazájában forgatott játékfilmjei nemzetközi figyelmet keltettek, melynek eredményeként a következő két évtizedben Hollywoodban dolgozott. Alkotásai széles műfaji skálát képviselnek: dráma, történelmi film, thriller, fantasy, sci-fi és akciófilm egyaránt található közöttük. Munkásságának meghatározó témái az erőszak és a szexualitás kapcsolata, valamint az emberi psziché sötét oldalának bemutatása a múltban, a jelenben és a jövőben.
Élete A gyermekkor Paul Amszterdamban született, bár a család egyébként Slikkerveer faluban élt. A fiú édesapja, Wim Verhoeven tanár, édesanyja Nel van Schaardenburg kalapkészítő. 1940. május 10-én a német hadsereg lerohanta Hollandiát, s 4 nappal később megkezdődött Rotterdam bombázása. 1943-ban a Verhoeven család Hágába költözött, ahol a német vezetés főhadiszállása is volt. Házuk közel volt az egyik német katonai bázishoz, melyet viszont időnként a szövetségesek gépei bombáztak. Egy ilyen bombázás földig rombolta közvetlen szomszédjuk házát. Paul szülei is kis híján odavesztek, mikor a bomba becsapódott. Évekkel később Verhoeven emlékeiben ez az időszak az égő házak, az utcán szanaszét heverő holttestek és az állandó rettegés koraként jelent meg.
Miután Wim Verhoeven a hágai Van Heutszschool élére került, Paul is felvételt nyert ide. Apa és fia rajongtak a filmekért, s gyakran nézegették a különböző ismeretterjesztő produkciókat az iskola vetítőjén. A háború után főleg az amerikai sikerfilmek nyerték meg a tetszésüket, mint például a Burt Lancaster és Bartók Éva főszereplésével készült A vörös kalóz (1952) vagy a H. G. Wells-mű alapján forgatott Világok háborúja (1953). Paul lelkesedett a képregényekért is, sőt megpróbálkozott azzal, hogy rajzoljon egyet. Az irodalom világából Mary Shelley klasszikusa, a Frankenstein és Edgar Rice Burroughs Tarzan-történetei voltak a kedvencei. A hágai gimnázium elvégzése után, 1955-ben egy párizsi művészeti iskolát látogatott. A következő évben hazájában felvételt nyert a leideni egyetemre. Az intézmény filmklubjában olyan művészek alkotásaival ismerkedett meg, mint Ingmar Bergman, Billy Wilder, David Lean, Kuroszava Akira, Orson Welles, Alfred Hitchcock és Federico Fellini. 1964-ben diplomázott matematikából és fizikából.
Az első lépések a filmvilágban Verhoeven 1960-ban, még egyetemistaként készítette első filmjét. A 35 perces Een hagedis teveelt két friss, de egymástól igencsak eltérő filmművészeti remeklés, Alain Resnais Szerelmem, Hirosima (1959) című drámája és Alfred Hitchcock Szédülés (1958) című bűnügyi filmje ihlette. Az egyetem befejezéséig Paul évente forgatott egy-egy rövidfilmet. 1964-ben belépett a Holland Királyi Haditengerészethez. Itt a flotta 300 éves jubileuma alkalmából készített egy rövidfilmet Het Korps Mariniers címmel. A 23 perces propagandaprodukcióban nyílt először lehetősége akciójelenetet rendezni. A művet a katonai filmek soros franciaországi fesztiválján Ezüst Nap-díjjal tüntették ki.
1966-ban Verhoeven leszerelt. Ekkor már komolyan elhatározta, hogy filmrendező lesz. Nem várt fordulatként azonban barátnője, Martine Tours pszichológusnő teherbe esett. Paul úgy érezte, az apaság gátolná a rendezői karrierjét, ráadásul nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy vállalni tudta volna egy család eltartását. Martine és Paul végül hosszas vívódás után úgy döntöttek, hogy nem tartják meg a gyereket. 1967. április 7-én viszont egybekeltek: azóta két gyerekük született, egyet pedig adoptáltak, s máig boldogan élnek együtt.
Az ifjú férj filmkészítői karrierje a holland tévénél folytatódott. 1968-ban Portret van Anton Adriaan Mussert címmel dokumentumfilmet rendezett a holland náci mozgalom vezetőjéről. Korát megelőző munkáról van szó, az első olyan alkotásról, amely a holland történelem múltjának egyik sötét foltját kívánta elemzés tárgyává tenni a nyilvánosság előtt. Bemutatására csak két évvel később került sor. Közben Verhoeven 12 részes kalandfilmsorozatot forgatott. A Floris (1968) főhőse a „holland Robin Hood” volt, akit egy addig ismeretlen fiatal színész, Rutger Hauer formált meg. Rendező és színész mély barátságot kötöttek. Hauer második apjaként tisztelte Pault, aki úgy jellemezte barátságukat, mint egy „szexuális motívumokat nélkülöző szerelmi kapcsolat”-ot, mint amilyen Marcello Mastroianni és Federico Fellini, illetve Robert De Niro és Martin Scorsese között állt fenn. A Floris nagy sikernek bizonyult Hollandiában, s külföldön is érdeklődést keltett. (Magyar vonatkozású érdekesség, hogy évekkel később a folytatások javarészt Magyarországon készültek ugyancsak Hauer főszereplésével, de Verhoeven nélkül.) Ez a széria jelentette a kezdetet Verhoeven és Gerard Soeteman forgatókönyvíró együttműködésében is. 1970-ben Paul egy erotikus komédiát forgatott a televízió számára: a De worstelaarban állt először a kamerák mögött későbbi állandó munkatársa és jó barátja, Jan de Bont operatőr, aki évek múlva hollywoodi rendezőként is bemutatkozott.
Az első mozifilmek Az üzlet az üzlet A De worstelaar felkeltette Rob Houwer producer érdeklődését, aki éppen a Wat zien ik című filmtervéhez keresett rendezőt. Az erotikus komédia – később nemzetközi forgalmazásban a Business Is Business (Az üzlet az üzlet) címet kapta – az amszterdami piroslámpás negyedben játszódik. Alapjául Albert Mol regénye szolgált. (Mol egyébként egy rövid szerepet játszik a filmben.) Verhoeven – későbbi stílusával ellentétben – a szexualitást itt még stilizálva ábrázolja, humoros elemekkel megtűzdelve, bár a korszak más alkotásaihoz képest már ez is merésznek számított. Houwer viszont egy cseppet sem volt elragadtatva a kész műtől. Úgy tűnt, Verhoeven első mozifilmje egyben az utolsó is lesz. Az üzlet az üzlet azonban meglepően sikeresnek bizonyult: Hollandiában minden idők legsikeresebb hazai alkotásainak toplistáján a negyedik helyet foglalja el.
Török gyümölcs Paul következő alkotása szintén irodalmi mű alapján készült, Jan Wolkers Hollandiában kultikusnak számító regényéből. A tragikus szerelmi történetet 42 nap alatt forgatták a francia új hullámot idéző módszerekkel: nem volt kidolgozott forgatókönyv, nem voltak próbák, kézikamerát használtak és gyors snitteket alkalmaztak, kerülték a mesterséges megvilágítást és az utószinkront. A két főszerep két kiváló színész számára bizonyult nagy kiugrási lehetőségnek. A szobrász Erik szerepében Rutger Hauer tehetsége legjavát nyújtja, akárcsak Monique van de Ven, a halálos beteg Olga megformálójaként, de a kisebb szerepekben is kitűnő színészi alakítások láthatók. A Love Story és az Utolsó tangó Párizsban találkozásaként emlegetett dráma óriási sikernek bizonyult, s egészen az Oscar-jelölésig eljutott. (Magyarországon hivatalos formában sosem mutatták be.)
Forró verejték A Török gyümölcs népszerűsége lehetővé tette, hogy Verhoeven elkészíthesse következő alkotását, amely 2005-ös árfolyamon 800 ezer eurónak megfelelő költségvetésével minden idők egyik legdrágább holland filmjének számít. A Forró verejték (1975) Neel Doff (1858–1942) emlékiratain alapul. Doff a legmélyebb nyomorból emelkedett ki. Fiatal lányként anyja egy bordélyba küldte dolgozni. Élettörténete egyben a 19. századi holland munkásság öntudatra ébredésének krónikája is, de Rob Houwer producer ragaszkodott ahhoz, hogy ez a motívum ne kerüljön fókuszba. A főhősnő, Keetje (Monique van de Ven újabb remeklése) a későbbi Verhoeven-filmek céltudatos, domináns hősnőit előlegezi meg, amikor úgy dönt, a férfiakat kihasználja annak érdekében, hogy ő maga minél feljebb jusson a társadalmi ranglétrán.
Holland csúcspontok Futás az életért Erik Hazelhoff Roelfzema, háborús hős visszaemlékezései nyomán készült a Futás az életért, amely a II. világháború idején – Verhoeven gyerekkorában – játszódik. A költségvetés a Forró verejték kedvező fogadtatásának köszönhetően 2005-ös árfolyamon kétmillió eurónak felelt meg. A főszereplők, a hat egyetemi jó barát tulajdonképpen a hollandoknak a nácikhoz való különböző hozzáállását is jelképezik. Bár a Futás az életért Verhoeven talán legkonzervatívabb alkotása, mégis holland korszaka legjobbjaként tartják számon. A férfi főszerepet ismét Rutger Hauer alakította, aki személyesen is találkozott Hazelhoff-fal. A Futás az életért egyszerre kalandfilm számos remek akciójelenettel, illetve történelmi dráma hiteles kor- és jellemábrázolással. A film enyhén homoerotikus táncjelenete lényegében tisztelgés Bernardo Bertolucci előtt, akinek A megalkuvó (1970) című drámájában látható egy hasonló leszbikus táncjelenet Stefania Sandrelli és Dominique Sanda között. A Futás az életért a legjobb külföldi filmnek járó Golden Globe-díjra kapott jelölést, s Hollywood is érdeklődni kezdett Verhoeven iránt. A rendező szinte mindegyik nagyobb stúdióhoz benyújtott valamilyen projektet, de ezek különböző okokból végül meghiúsultak. Tulajdonképpen a Futás az életért lábjegyzetének tekinthető a holland tévé számára forgatott Voorbij, voorbij, amely ugyancsak a II. világháború idején játszódik.
Spetters Verhoeven 1980-ban készült drámája, a Spetters holland korszakának legvitatottabb alkotása. Többjelentésű címről van szó, amely a holland nyelvben elsődlegesen előnyös megjelenésű fiatalokat jelent, de ugyanakkor homályos utalás az ejakulációra, valamint létezik ilyen nevű olajspray is. (Verhoeven a szó mindhárom jelentését felhasználta.) A film három jó barát történetét meséli el, akiknek a motorozás a szenvedélyük: ketten versenyzők, a harmadik szerelő. A fiúk életében fontos szerepet játszik a könnyűvérű büféslány, Fientje, aki a Forró verejték hősnőjéhez hasonlóan saját felemelkedése érdekében létesít kapcsolatot a férfiakkal, így a három baráttal is. A Spetters rejtett szimbolikája, előre- és visszautalásai, vallási motívumai külön elemzést érdemelnének. A film mégis inkább a kendőzetlenül ábrázolt szexualitás miatt lett igazán hírhedt. A cselekmény egyik szála a homoszexualitással függ össze: az egyik jelenetben néhány pillanatra férfiak közötti orális szex látható, egy másik képsorban kevésbé egyértelműen, de nagyon felkavaró módon egy homoszexuális erőszak. Hollandiában nagy felzúdulás fogadta a Spetterst, s ugyanolyan tüntetések zajlottak ellene, mint nagyjából ugyanakkor az óceán túlpartján William Friedkin Portyán (1980) című, melegmiliőben játszódó krimije ellen. A tiltakozók egyrészt Fientje karakterét kifogásolták, aki lényegében prostituálja magát, s a tüntetők szerint általa Verhoeven lealacsonyítja az egész női nemet. Ugyanakkor homofóbnak is nyilvánították a rendezőt (és a filmet) a homoszexuális erőszak képsora miatt, s életszerűtlennek találták a homofób Eef karakterét, aki megerőszakolása után szembesül saját homoszexuális hajlamaival. Ezek a vádak és tiltakozások később az Elemi ösztön (1992) és a Showgirls (1995) kapcsán megismétlődtek.
A negyedik férfi jobbra|bélyegkép|280px|Jeroen Krabbé, Paul Verhoeven és Renée Soutendijk a A negyedik férfi bemutatóján 1983-ban