A Munkáspárt (angolul Labour Party, röviden Labour) egy szociáldemokrata párt; megalakulása óta a baloldal – később a balközép – legmeghatározóbb politikai ereje az Egyesült Királyságban. 2024 márciusában 366 ezer regisztrált tagja volt.

Története A Munkáspárt kialakulása, és a Független Munkáspárt (1860–1900) A Munkáspárt a 19. század végén jött létre, azon céllal, hogy nagyrészt a városi munkásosztály érdekeit szolgálja és őket reprezentálja. Támogatóbázist a demográfiai robbanás, és az 1884-es népi törvény biztosított a kialakulóban lévő Munkáspártnak. Az akkor még csak szakszervezeti mozgalom néhány tagja érdeklődni kezdett a politikai pálya felé, melynek után a Liberális Párttal történt hosszas egyeztetések végül oda vezettek, hogy az első munkáspárti jelölt George Odger volt, aki az 1870-es Southwark-i időközi választáson indult, sikertelenül, a választást a Konzervatív Marcus Beresford nyerte meg kis többséggel.

Ezen kívül ez idő tájt több kis szocialista csoport is megalakult azzal a szándékkal, hogy a munkásmozgalmat politikához kösse. Ezek között volt a Független Munkáspárt (ILP), az értelmiségi és nagyrészt középosztálybeli Fabian Társaság, a Marxista Szociáldemokrata Szövetség és a Skót Munkáspárt.Martin Crick, The History of the Social-Democratic Federation

Az 1895-ös általános választásokon az ILP 28 jelöltet állított fel, de mindössze csak 44 325 szavazatot szerzett. Keir Hardie, a párt vezetője úgy vélte, hogy a parlamenti választásokon bármilyen nagyobb siker eléréséhez szükség van más baloldali csoportokhoz való csatlakozásra.Worley, Matthew (2009). The Foundations of the British Labour Party. p. 131. . bélyegkép|jobbra|350px|Pártok támogatottsága az Egyesült Királyságban a szavazatok megoszlása szerint 1832 ótaTable 2.01 "Summary Results of General Elections 1832–2005 (UK)", British electoral facts, 1832–2006, by Colin Rallings and Michael Thrasher, 7th edition, 2007, , p. 59.Election 2010 Results, BBC News.

A Munkaügyi Képviseleti Bizottság (1900–1906) 1899-ben Thomas R. Steels, a Vasutasok Egyesített Társaságának doncasteri tagja azt javasolta egy szakszervezeti gyűlésen, hogy a Szakszervezeti Kongresszus (TUC) hívjon össze egy speciális konferenciát, amelyre meghív minden baloldali, politikai pályára "lépni akaró" szervezetet, hogy egyesüljenek.. Az indítványt a TUC minden szakaszában elfogadta, és a javasolt konferenciát a londoni Farringdon Street-i Kongregációs Emlékteremben tartották 1900. február 26-án és 27-én. Az ülésen a munkásosztály és a baloldal széles spektruma vett részt.‘The formation of the Labour Party – Lessons for today’ Jim Mortimer, 2000; Jim Mortimer was a General Secretary of the Labour Party in the 1980s

A vita után a 129 küldött elfogadta Hardie indítványát, hogy „külön munkáspárti csoportot hozzanak létre a Parlamentben, és politikájukban fel kell készülniük az együttműködésre való készségre minden olyan párttal, amely erre hajlandó lesz. Részt kell venniük vesz a jogalkotás előmozdításában, a munkások közvetlen támogatása érdekében. " Ez ügy eléréséért létrehozták a Munkaügyi Képviseleti Bizottság (LRC) nevű szövetséget, amelynek célja a szakszervezetek által támogatott képviselők szponzorálása és a munkásosztály lakosságának képviseletére irányuló kísérletek összehangolása. Mivel a szervezetnek még nem volt vezetője, a Független Munkáspárt jelöltjét, Ramsay MacDonaldot választották meg a szervezet főtitkárnak. MacDonaldnak nehéz dolga volt, hogy egyben tartsa a sok mindenben különböző véleményeket hangoztató "frakciókat" az LRC-ben. Az 1900-as általános választások, amelyeket "khaki választásoknak" is neveznek, túl hamar jöttek ahhoz, hogy az új párt hatékonyan kampányoljon, ezt mutatja az is, hogy a választásra költött pénzük mindössze 33 font sterling volt (ez ma 3333 fontnak felelne meg). Csak 15 jelöltet tudtak támogattak, de kettő közülük sikeresen bejutott a Képviselőházba, ezek Keir Hardie és Richard Bell képviselők voltak.

Az LRC támogatottságát fokozta az 1901-es Taff Vale-ügy, a sztrájkolók és egy vasúttársaság közötti vita, amely azzal ért véget, hogy a szakszervezetet a sztrájkért 23 000 font kártérítésre kötelezték. Az ítélet gyakorlatilag jogellenessé tette a sztrájkokat. Arthur Balfour konzervatív kormányának látszólagos beleegyezése az ipari és üzleti érdekek első sorban lévő szolgálásába (ez hagyományosan a Liberális Párt "szokása" volt) fokozta az LRC támogatottságát egy olyan kormány ellen, amely látszólag nem törődött a proletariátussal és annak problémáival.

Az 1906-os általános választásokon az LRC 29 mandátumot szerzett – ezt egy titkos, 1903-ban kötött egyezmény segítette, Ramsay MacDonald és Herbert Gladstone liberális vezetők között, amelynek célja az volt, hogy elkerüljék az ellenzéki szavazat megosztását a munkáspárti és a liberális jelöltek között a konzervatívok tisztségéből való eltávolítása érdekében (Taktikai szavazás)

A választások utáni első ülésükön a képviselőcsoport küldöttei úgy döntöttek, hogy 1906. február 15-én felveszik a "Munkáspárt" nevet. Keir Hardie-t, aki vezető szerepet vállalt a párt létrehozásában, megválasztották a Parlamenti Munkáspárt elnökének (ez a frakcióvezető brit megfelelője). A pártnak első éveiben a Független Munkáspárt (ILP) biztosította aktivista bázisának nagy részét, mivel a pártnak 1918-ig nem volt egyéni tagsága, hanem a hozzákapcsolt testületek konglomerátumaként működött. A Fabian Társaság biztosította a párt "szellemi tőkéjét", így a propagandát, a beszédek megírásának nagy részét.

1906–1923 1907-ben a párt megtartotta első évüket lezáró konferenciájukat Belfastban, abban a városban, amelyben Hardie 1905-ben William Walker választási ügynöke volt. Az 1913-as home rule válságának csúcspontján a párt az Ír Munkáspárt javára úgy döntött, hogy nem állít jelöltet Írországban, ezt a politikát a párt fenntartotta az 1921-es ír szakadás után is. Hardie a konferencián tett egy sokak számára váratlan kijelentést: kilép a pártból ha az továbbra sem lesz hajlandó a nők szavazati jogával kapcsolatos módosított "hivatalos pártirányzatot" eltörölni . Az első világháború idején a Munkáspárt gyakorlatilag "kettévált" a konfliktusba történő beszállás támogatói és ellenzői között, de ahogy a világégés menete haladt előre az időben, a háborúellenes frakció egyre több teret és támogatót nyert. Az 1918-as népképviselettel kapcsolatos törvény értelmében a parlament kiterjesztette a szavazati jogot minden nagykorú férfira (kivéve a büntetett előéletűeket és az elmeháborodottakat), mindezzel együtt a kettészakadt Liberális Párt katasztrofális mértékben szétmorzsolódott, szavazói bázisának nagy részét a Munkáspárt javára elveszítette. Az 1922-es választásokon a Munkáspárt második helyen végzett, először a története során.

Az első munkáspárti kormány és az első fő ellenzéki időszak (1923–1929)

Bár az 1923-as választásokat a konzervatívok nyerték, többséget nem sikerült szerezniük az alsóházban, így Asquith liberálisainak beleegyezésével 1924 januárjában Ramsay MacDonald lett az első munkáspárti miniszterelnök, és megalakította az első munkáspárti kormányt, annak ellenére, hogy pártja csak 191 mandátummal rendelkezett a Képviselőházban. Főbb programpontjaik közé tartozott 500 000 önkormányzati bérlakás megépítése. Elfogadtak számos, az oktatásra, a munkanélküliségre, a társadalombiztosításra és a bérlők védelmére vonatkozó jogszabályokat is. Mivel azonban a kormánynak a liberálisok támogatására kellett támaszkodnia, képtelenek voltak radikálisabb törvényjavaslatokat beütemezni, így például a szénbányák államosítását.

A kormány tíz hónap után omlott össze, amikor a liberálisok megszavazták a Campbell-ügy bizottságának vizsgálatát, amelyet MacDonald bizalmi szavazásnak nyilvánított. Az ezt követő 1924-es általános választásokon négy nappal a szavazás napja előtt megjelent a hamisított Zinovjev-levél, amelyben Moszkva az Egyesült Királyságban a közeljövőben megtörténő kommunista forradalomról spekulált. Végül nem sok hatással bírt a szavazókra a levél tartalma, a liberális tábor összeomlott, a konzervatívok megerősödtek, MacDonaldék ellenzékbe kerültek.

Második munkáspárti kormány (1929–1931) Az 1929-es általános választásokon a Munkáspárt lett a legnagyobb párt az alsóházban, története során először, 287 mandátummal és a szavazatok 37,1%-ával. Ramsay MacDonald azonban továbbra is a liberálisok támogatására szorult a kisebbségi kormány megalakításához. Ebben a kormányban nevezték ki Nagy-Britannia első női kabinetminiszterét, Margaret Bondfieldet. Megszavazták a munkanélküli segély, valamint az ipari munkások bérének emelését, elfogadták a nyomornegyedek felszámolására összpontosító lakástörvényt.

A kormány azonban válságba került az 1929-es Wall Street-i összeomlás és a nagy gazdasági világválság miatt, ami súlyosan érintette Nagy-Britanniát. A munkanélküliség megduplázódott, és a kormány nem tudott hatékony válaszokat adni a pénzügyi helyzet romlására. A kabinet megosztott volt a költségvetés csökkentésének kérdésében, és több befolyásos képviselő nem támogatta a javasolt megszorításokat, így az 1931-es költségvetés olyannyira kiegyensúlyozatlanná vált, hogy augusztus 24-én az egész kormány lemondott.

V. György király arra ösztönözte MacDonaldot, hogy alakítson nemzeti egységkormányt a válság kezelésére. Ez a konzervatívok és a liberálisok támogatásával megalakult, de a Munkáspárt aktivistái és szakszervezetei ellenezték ezt az együttműködést, mivel úgy érezték, ideológiailag elárulták őket. A Munkáspárt új vezetője, Arthur Henderson vezette a pártot az 1931. októberében tartott általános választásokon, amely katasztrofális vereséggel végződött, mindössze 52 mandátumot sikerült szerezniük. A nemzeti kormány, MacDonald vezetésével, a brit történelem legnagyobb választási győzelmét aratta.

Ellenzékben (1931–1940) Arthur Henderson, akit 1931-ben MacDonald utódjává választottak, elvesztette mandátumát az 1931-es általános választásokon. Ennek megfelelően az egyetlen volt munkáspárti kabinettag, aki megtartotta helyét, a pacifista George Lansbury lett a párt vezetője.

A párt 1932-ben újabb szakadáson ment keresztül, mivel egy radikálisabb frakció Független Munkáspárt néven kivált belőle. Lansbury lemondott vezetői posztjáról 1935-ben, külpolitikai nézetei miatt, posztját Clement Attlee vette át. Regnálásának első évei alatt a Munkáspárt új erőre kapott, az 1935-ös brit parlamenti választásokon 154 mandátumot tudhatott magának, a szavazatok 38%-val.

Válaszul a Harmadik Birodalom terjeszkedéseire, a harmincas évek végén a Munkáspárt fokozatosan felhagyott pacifista álláspontjával, és támogatni kezdte az újrafegyverkezést, melynek támogatói között voltak olyan jelen munkáspárti politikusok, mint Ernest Bevin vagy Hugh Dalton.

Háborús koalíció (1940–1945) Amikor Neville Chamberlain 1940 tavaszán lemondott a miniszterelnöki posztról, utódja, Winston Churchill és a Konzervatív Párt úgy határozott, hogy háborús egységkormányt hoz létre. Attlee így az Egyesült Királyság miniszterelnök-helyettese, valamint lordpecsétőr lett.

Számos más prominens párttag is kabineti tisztséget tölthetett be: Ernest Bevin szakszervezeti vezető munkaügyi miniszterként irányította Nagy-Britannia háborús gazdaságát és a munkaerő elosztását, a veterán munkaügyi államférfi, Herbert Morrison belügyminiszter lett, Hugh Dalton gazdasági miniszter, Albert Victor Alexander pedig az admiralitás első lordja.

Attlee-kormány (1945–1951)

Az európai háború végén, 1945 májusában a Munkáspárt elhatározta, hogy nem ismétli meg a liberálisok 1918-as hibáját, szakszervezeti ragaszkodásra azonnal kivonul a kormányból, hogy az 1945-ös általános választásokon Churchill pártja ellen indulhasson. A közvélemény-kutatókat meglepve, győzelmet aratott, a szavazatok alig 50%-át szerezte meg, így 159 mandátumot szerezhetett.