A bécsi kongresszus 1814–1815-ben Bécsben az osztrák államkancellár, Metternich vezetésével, valamennyi európai állam (az Oszmán Birodalom kivételével) részvételével megtartott nemzetközi kongresszus, amelynek célja Európa napóleoni háborúk utáni politikai rendezése volt.
Előzmények Az első (1814. május 30-án kötött) párizsi békeszerződés utolsó cikkének értelmében mindazon hatalmak, melyek az I. Napóleon császár ellen folytatott háborúkban részt vettek, a politikai és területi viszonyok rendezése végett Bécsbe küldték követeiket a kongresszusra, mely 1814 szeptemberében nyílt meg. Személyesen megjelentek Oroszország, Poroszország, Bajorország, Dánia és Württemberg uralkodói.
A Habsburg Birodalmat Metternich herceg és Friedrich von Gentz főtanácsadó képviselték; az Orosz Birodalmat Nesselrode gróf és Andrej Razumovszkij herceg; a Brit Birodalmat Lord Castlereagh, külügyminiszter, később Wellington hercege; a Porosz Királyságot Karl August von Hardenberg herceg, államminiszter és Wilhelm von Humboldt; a Francia Királyságot pedig Talleyrand képviselte.
A kongresszus célja Két fő feladat várt megoldásra: az európai államrendszer és a politikai egyensúly helyreállítása, valamint Németország belső viszonyainak rendezése.
Nehézséget főképp a lengyel kérdés okozott: a Porosz Királyság lengyel birtokrészeiről csak Szászország birtokáért akart lemondani, s ezzel a szász, illetőleg a német kérdés állt összefüggésben; Sándor cár pedig magának követelte a Varsói Hercegséget, hogy abból orosz cári védnökség alatt álló Lengyel Királyságot alakíthasson. Ezt a tervet Nagy-Britannia és Ausztria ellenezte. A pártok a lengyel–szász kérdésben oly mereven álltak egymással szemben, hogy 1814 decemberében úgy tűnt, újabb európai háború törhet ki. Talleyrand csodált ügyességével egymásnak uszította az ellenfeleket, és 1815. január 3-án titkos szövetséget hozott létre Nagy-Britannia, Ausztria és Franciaország között, mely szövetség Poroszország és Oroszország lengyel–szász tervei ellen irányult. Már a haditerveken is dolgoztak.
bélyegkép|balra|164px|Pierre-Paul Prud'hon: Talleyrand herceg portréja bélyegkép|jobbra|175px|Thomas Lawrence: Klemens von Metternich herceg portréja
Azonban Metternich minden lehetségest megtett, hogy az ellentéteket kiegyenlítse és a békét fenntartsa.
A VII. franciaellenes koalíciót végül csak Bonaparte Napóleon száznapos visszatérése mentette meg a teljes széteséstől és egymás elleni háborútól. Poroszország megelégedett Szászországnak kevésbé népes (közel 1 millió lakossal bíró) északi részével, és hozzájárult, hogy Szászország többi része, mint a Szász Királyság továbbra is a Wettin-dinasztia jogara alatt maradjon. Természetesen I. Frigyes Ágost szász király e megoldást sem helyeselte, és csak kemény ellenállás után egyezett bele (1815. május 18.). A Varsói Hercegséget is több részre osztották: a nyugati részt (Nagy-Lengyelországot) Thorn városával együtt a Porosz Királyságnak engedték át (Poseni Nagyhercegség); a többi pedig a lengyel királyi címmel együtt az Orosz Birodalomra szállt (Kongresszusi Lengyelország).
Az erről szóló szerződéseket, valamint a parányi Krakkói Köztársaság semleges jogállását meghatározó szerződést 1815. május 3-án írták alá a nagyhatalmak. jobbra|bélyegkép|A Német Szövetség határai, a német államoknak a bécsi kongresszus 1815. június 8-ai szövetségi aktáján nyugvó szövetsége Ausztria és Poroszország területét a következőkben határozták meg: A Poroszországnak jutott Kléve, Berg, a Rajna bal partjának legnagyobb része a Saar folyóig, a Varsói Hercegség fele, Danzig, Svéd-Pomeránia a Rügen szigettel és Neuchâtel (Neuburg); ezek fejében Hannovernek, Bajorországnak és Dániának is átengedtek egy-egy kisebb területet. Poroszország egészben véve az 1805-ös állapotához képest veszített, s kb. félmillió lakost nyert. Nagy-Britannia Hollandiának és (a korábban osztrák birtokban volt) Belgiumnak egy közös királysággá való egyesítését eszközölte ki, mégpedig az Orániai-ház jogara alatt, magának pedig a holland gyarmatok jó részét követelte. Azonfelül még Máltát és Helgolandot, valamint a Jón-szigetek fölötti védnöki hatalmat is megkapta. Németalföld új királya, I. Vilmos Nassau helyett a Luxemburgi Nagyhercegséget kapta kárpótlásul, így a Német Szövetség tagja lett. Dánia, mely 1813-ban Angliának Helgolandot, Svédországnak pedig a Svéd-Pomeránia fejében Norvégiát engedte át, most ugyanazt a Pomerániát, valamint Rügent is Poroszországnak volt kénytelen átengedni; cserébe megkapta Lauenburgot és kétmillió tallért. Svédország megtartotta a kieli béke értelmében Norvégiát, de lemondott Finnországról és a volt Svéd-Pomerániai birtokról. Svájcot 22 kantonból álló szövetséggé nyilvánították, és semlegességét újra biztosították.
Itáliára nézve a kongresszus azt az elvet követte, hogy a forradalom előtti állapotot állítsák helyre, és a legitim uralkodócsaládok ismét kapják vissza trónjaikat.
Ferdinánd főherceg visszakapta Toszkánát, Piombinót és Elbát; Luccát pedig Károly Lajos Bourbon–parmai hercegnek kellett átengedni addig, míg az ő apai öröksége, a parmai trón meg nem üresedik. Parma, Piacenza és Guastalla területeit ugyanis a szövetségesek még 1814. április 11-én Mária Lujza főhercegnőnek, Napóleon feleségének adták, életfogytig tartó (en viager) birtokul. Modenát a Habsburg–Estei házból való IV. Ferenc herceg kapta vissza, Genovát pedig a helyreállított Szárd–Piemonti Királysághoz csatolták.
Talleyrand azon volt, hogy Murat-t elűzzék Nápoly trónjáról, és helyébe a Bourbon-házból való IV. Ferdinánd szicíliai királyt helyezze. Ausztria és Anglia először idegenkedtek a tervtől, mivel ők a nápolyi koronát még Napóleon bukása előtt Murat-nak ígérték. De Murat 1815-ben a száz nap idején fegyveres akcióval kísérelte meg trónját visszafoglalni, s támadásával Ausztriát is fenyegette, ezért a bécsi kongresszus Nápolyt és Szicíliát visszaítélte a Bourbonoknak.
A Pápai Államot nagyjából előző terjedelmében állították helyre, de Ausztria megtartotta Ferrarának a Pó folyó bal partján fekvő területét, és katonai helyőrségeket hagyott Ferrarában és Comacchióban. Ausztria megkapta továbbá Lombardiát és a volt Velencei Köztársaság területeit, Venetót, Friulit – ezekből létrehozta a Lombard–Velencei Királyságot –, továbbá Isztriát és Dalmáciát (az Osztrák Tengermellék tartomány részeit). Megjegyzendő, hogy Dalmácia befolyásos körei arra törekedtek, hogy országukat a Magyar Királysághoz csatolják, de Metternich ezt meghiúsította. Ezeken kívül Tirol és Vorarlberg, Salzburg és Galícia is visszakerült az Osztrák Császársághoz.
Megjegyzendő még, hogy bár minden kis nemzetiség igyekezett magának a kongresszuson érvényt szerezni, a Magyar Királyság önálló jogállása mellett senki sem szólalt fel. Nyilvánvalóvá lett, hogy a nemzetközi diplomácia és a magyar főnemesség mértékadói köre is Magyarországot a Habsburg Birodalom részének, az osztrák császár tartományának tekinti.
Jóllehet a nagyhatalmak 1814. április 11-én Elba szigetét Napóleonnak engedték át, az itáliai fejedelmek, Ausztria, Franciaország és Nagy-Britannia mégis azt kívánták, hogy a bukott francia császárt még távolabbi vidékre száműzzék.
A tárgyalások még javában folytak, amikor 1815. március 7-én az a hír érkezett Bécsbe, hogy Napóleon Elbát titokban elhagyta; nemsokára pedig a meghökkent kongresszus arról értesült, hogy Provence partjainál kikötött és Párizsba vonult. E válságos pillanatban az eddigi ellenfelek átmenetileg kibékültek, sérelmeiket félretették. A kongresszus egyértelműen úgy határozott, hogy a tanácskozásokat folytatja, Metternich javaslatára pedig kimondta (március 13.), hogy az 1814. április 11-én Napóleonnal kötött szerződés semmis, mivel Napóleon az európai békét újból megzavarta. Március 25-én pedig Ausztria, Nagy-Britannia, Orosz- és Poroszország újabb katonai szövetséget kötöttek Napóleon császár ellen, amelyhez a Bourbonok és a többi államok is csatlakoztak. A hadi ügyeket és előkészületeket külön bizottságra bízták, a diplomácia pedig a tárgyalások gyors befejezésére törekedett. A helyzet komolysága miatt még a német ügyeket is rövid idő alatt sikerült rendezni, bár a királyság rangjára emelt Hannover, Bajorország, Württemberg, a Badeni Nagyhercegség és más kisebb államok kárpótlási igényeinek végleges elintézését későbbre halasztották. Ezeket az ügyeket a frankfurti területi bizottságra bízták, amely csak 1819. július 20-án készült el velük. A kongresszus még az európai folyókon való nemzetközi közlekedésről tanácskozott, és a német hadügy újjászervezését javasolta. Említésre méltó még az is, hogy Nagy-Britannia sürgetésére a nyolc hatalom 1815. február 8-án egyhangúlag a rabszolgaság és rabszolga-kereskedelem ellen nyilatkozott.
1815. június 9-én a kongresszus még egy úgynevezett záróokiratot adott ki, mely a kongresszus eredményét összegezte. A Spanyol Királyság és a Pápai állam, akik a kongresszus határozatait a maguk számára sérelmesnek ítélték, tiltakoztak az okirat ellen. Az orosz, osztrák és porosz fejedelmek ellenben szeptember 26-án megkötötték egymással a Szent Szövetséget. A bécsi kongresszus határozatait a szövetségesek waterlooi győzelme és a második párizsi béke (1815. november 20.) erősítette meg. A záradék csak annyiban változott, hogy Franciaország a párizsi békében kénytelen volt Savoyát, a pfalzi Landaut és a Saar-vidéket ellenségeinek átengedni.
Jelen lévő államok és képviselőik bélyegkép|300px|A bécsi kongresszus résztvevői Jean Godefroy korabeli rézkarcán bélyegkép|Ferenc császár Ausztria – I. Ferenc császár és Klemens Wenzel Lothar von Metternich herceg, külügyminiszter valamint helyettese, Johann von Wessenberg báró Brit Birodalom – Robert Stewart, Castlereagh vikomtja, külügyminiszter és Arthur Wellesley, Wellington hercege Orosz Birodalom – I. Sándor cár és Karl Nesselrode gróf, külügyminiszter Porosz Királyság – III. Frigyes Vilmos király és Karl August von Hardenberg herceg, kancellár Franciaország – Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord miniszterelnök Spanyolország – Pedro Gómez de Labrador márki Portugália – Pedro de Sousa Holstein herceg Svédország–Norvégia – Carl Löwenhielm gróf, külügyminiszter Dánia – VI. Frigyes király és Niels Rosenkrantz gróf, külügyminiszter Hollandia – Richard Trench brit nagykövet és Hans von Gagern báró, miniszterelnök Svájc – Charles Pictet de Rochemont Pápai Állam – Ercole Consalvi bíboros, államtitkár Bajor Királyság – Maximilian von Montgelas gróf, külügyminiszter Württembergi Királyság – Georg Ernst Levin Graf von Wintzingerode gróf, államminiszter Hannoveri Királyság – Georg zu Münster gróf
A bécsi kongresszuson jelen lévő államok céljai A nagyhatalmak két blokkba tömörültek: Ausztria, Franciaország, Nagy-Britannia Poroszország, Oroszország
Nagy-Britannia meg akarta fékezni Oroszországot. Javasolta, hogy ne vegyenek el túl sok területet a franciáktól. A britek által javasolt új francia határok: Németalföld, Rajnai tartományok, Svájc, Piemont. A britek igényt formáltak Franciaország Európán kívüli gyarmataira (Ceylon, Fokföld, Helgoland). Ellenezték az egységes Németország létrejöttét.
Oroszország egész Lengyelországot akarta, egy részt Finnországból és a mai Moldova (Besszarábia) területét. Ő akarta „rendbe hozni” Nyugat-Európát. Az oroszok hegemóniát akartak szárazföldön (Angliáé volt a tengeri hegemónia).
Végső megegyezés (június 9.) bélyegkép|balra|320px|Európa a bécsi kongresszus után A schönbrunni kastélyban 1815. március 1-jén bejelentették Napóleon visszatérését, amivel megkezdődött száznapos uralkodása (Elba szigete nem volt messze a francia partoktól). Ennek következtében hirtelen megszülethetett a megállapodás.
Nagy-Britannia megtarthatta gyarmatait. Az Orosz Birodalom megkapta a Varsói Hercegség nagyobb részét – ebből alakult ki a Kongresszusi Lengyelország –, továbbá Besszarábiát. A finnek autonómiát kaptak Oroszországon belül.