Henry Kenneth Alfred Russell brit rendező, forgatókönyvíró, színész és producer.
Az 1950-es évek óta foglalkozott filmkészítéssel: eleinte amatőr filmeket forgatott, majd a BBC-nél készített nagy feltűnést keltő rövidfilmeket. Harmadik egész estés játékfilmje, a Szerelmes asszonyok (1969) tette világhírűvé. Gazdag, esetenként barokkosan túláradó fantáziáról tanúskodó, provokatív alkotások fűződnek a nevéhez. Filmjeinek főszereplői általában olyan emberek, akik modern életfelfogásuk és/vagy tehetségük okán összeütközésbe kerülnek szűkebb környezetükkel, illetve a korral, amelyben élnek. Műveiben foglalkozott a sztárkultusz kérdéseivel is, több híres művészről készített rendhagyó életrajzi filmet.
Élete Út a filmvilágba Russell Walthamstow-ban tanult. Az iskolát sohasem sikerült megkedvelnie. Amolyan magának való gyerek volt, a nagyanyja házában élt. Legkedvesebb időtöltése a mozi volt: kedvelte a zenés filmeket, de főleg Chaplin és Fritz Lang művészete hatott rá. 1941-ben a Pangbourne College kadétja lett. A fegyelmet nem sikerült megszoknia, idegösszeomlás miatt leszerelték. Felépülése időszakában ismerte és szerette meg a klasszikus zenét, különösen Csajkovszkij muzsikáját. Miután semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy apja cipőüzletében dolgozzon, inkább beállt a légierőhöz. A katonai szolgálat azonban továbbra sem az ő világa volt. Meglepő módon mégis ott ismerkedett meg a balettel, melyet olyannyira megszeretett, hogy leszerelése után balettiskolába ment. Minden szorgalma ellenére sem bizonyult kimagasló tehetségnek, ezért megpróbálkozott a színészettel is. Azzal sem volt szerencséje. Egyetemre ment, ahol a fényképezés iránt támadt fel az érdeklődése, s fényképészként sikerült elismert szakemberré válnia. Innen már csak egy lépés volt, hogy a mozgóképpel is megpróbálkozzon: három amatőr filmet forgatott, melyek megtekintése után a BBC munkát kínált a számára.
Tévés munkák A BBC az '50-es évektől kezdve Monitor, illetve Omnibus címmel állandó művészeti műsort sugárzott, s Russell ezekhez az adásokhoz forgatott rövidfilmeket bő egy évtizeden át. Alkotásainak témái főleg a zene és a képzőművészet világából származtak, egy részük híres zeneszerzőket – Szergej Prokofjev, Edward Elgar, Bartók Béla, Claude Debussy – mutatott be, rendhagyó módon. A legendás táncművész, Isadora Duncan élete is megihlette, akárcsak a tragikus sorsú festő, Dante Gabriel Rossetti vagy a francia Henri Rousseau személye. Az Omnibus című műsor számára forgatta a Dance of the Seven Veils (Hétfátyoltánc, 1970) című rövidfilmjét, amely nagy felzúdulást keltett. A mű témája Richard Strauss élete és művészete, melyet Russell a játékfilmjeire jellemző merész, asszociatív képsorok segítségével mutatott be. A rövidfilmet blaszfémiával, pornográfiával és náci propagandával egyaránt megvádolták, a legifjabb Strauss pedig felháborodásában megtiltotta apja zenéjének további felhasználását. A '70-es években sikeres játékfilmrendezői munkássága miatt Russell ritkábban dolgozott a televízió számára, de a '90-es évektől kezdve újra ezt a médiumot részesítette előnyben.
Az első játékfilmek jobbra|bélyegkép|250px|Ken Russell (középen) a Milliárd dolláros agy forgatásán André de Toth producerrel (balra) és Michael Caine-nel (jobbra)
Russell 1964-ben készült első játékfilmjének, a French Dressingnek nem volt különösebb visszhangja. 1967-ben forgatta a Milliárd dolláros agy című alkotását, amely tulajdonképpen egy sorozat harmadik része. A főszereplőt, Harry Palmer ügynököt Michael Caine alakította, akárcsak a széria korábbi két filmjében: Az Ipcress ügyirat (1965), Temetés Berlinben (1966). A kémfilm azonban nem Russell világa volt, noha a megbízást kifogástalanul teljesítette. Harmadik játékfilmje viszont világszerte ismertté tette a nevét. A Szerelmes asszonyok (1969) David Herbert Lawrence egyik ismert regénye alapján készült. A cselekmény két nő és két férfi szenvedélyes kapcsolatának története: Gudrun és Gerald szerelme mélységeken és magasságokon ível át földrajzi értelemben is, hiszen a bányák világából az Alpok csúcsaiig jut el a pár, ahol a havas, hideg táj egymást felemésztő, önpusztító szerelmük kihűlését is szimbolizálja. Ursula és Rupert kapcsolata kiegyensúlyozottabb, simulékonyabban viszonyulnak egymáshoz – ezt a harmóniát Russell a vidéki Anglia megejtő szépségű képeivel is érzékelteti –, ám ők is elég erős egyéniségek ahhoz, hogy a film végén nyitva hagyott sorsuk ne legyen oly könnyen kiszámítható. Különösen érdekes a két férfi karaktere, akik nem is annyira egymás ellentétei, hanem inkább kiegészítik a másikat. Mindketten a „csúcsok”-ra törnek életük minden területén, de amíg Gerald ezt szinte egy faltörő kos módjára teszi, addig Rupertet inkább a kétségei, a kételyei viszik előre. A film híres jelenete kettőjük meztelen birkózása, amely életszemléletük, egyéniségük különbözőségét éppúgy szemléletesen érzékelteti, mint azt a mélyben meghúzódó, lényegében homoerotikus vonzódást, amely kimondatlanul is összeköti őket. A Szerelmes asszonyok főszerepeit négy kiváló színész alakította: Oliver Reed, Glenda Jackson, Alan Bates és Jennie Linden.
Az angol filmklasszikusok Zenerajongók jobbra|bélyegkép|250px|Zenerajongók (Richard Chamberlain)
A Zenerajongók (1970) című munkájával Russell folytatta a híres művészek életének rendhagyó bemutatását, immár játékfilmes eszközökkel. Ebben az alkotásában a homoszexuális Csajkovszkij és nimfomániás felesége, Nyina Miljukova tragikus történetét dolgozta fel bravúros módon. Mindjárt a nyitány megadja az alaphangot: a Diótörő zenéjét halljuk, s egy vidám, szinte karneváli forgatagot látunk, melyben megjelenik mindenki, akinek valaha valamilyen formában köze volt a művészhez. Csajkovszkij a valóság problémái (anyagi nehézségek, életvitele miatti botrányok) elől egy fantáziavilágba menekül, melyet önmaga teremt csodálatos muzsikájával. Ebbe a világba a közönség is követni tudja őt: Russell ezt például azzal érzékelteti, hogy a b-moll zongoraverseny előadása közben néhány néző ábrándozását mutatja be. A rendező nyíltan, de a jó ízlés határait egyszer sem átlépve szól Csajkovszkij homoszexualitásáról, amely a vasfüggöny mögött akkoriban tabutéma volt: például a Zenerajongókkal egy időben készült szovjet Csajkovszkij-film más, konzervatívabb megközelítésmódot tükröz, a homoszexualitás szóba sem kerül benne. Russellnél a főszerepet Richard Chamberlain alakította, akiről csak évek múlva derültek ki homoszexuális hajlamai. Nyina szerepében Glenda Jackson nyújtott emlékezetes alakítást. Ennek ellenére a kritikusok egy része szigorú volt a filmhez, és úgy vélték, túljátszott és túlrendezett műről van szó.
Ördögök jobbra|bélyegkép|250px|Ördögök (Oliver Reed)
1971-ben Russell ismét olyan témát dolgozott fel, mely a vasfüggönyön belül korábban már filmszalagra került: a louduni „őrült” apácák történetét Jerzy Kawalerowicz filmesítette meg (Mater Johanna, 1960). A lengyel rendező Jarosław Iwaszkiewicz, angol kollégája pedig Aldous Huxley műve alapján dolgozott. Az Ördögök a 17. század elején játszódik, főhőse, Grandier atya (Oliver Reed) a reneszánsz ember eszményét testesíti meg. A nők rajonganak érte, különösen a zárda púpos, bár szép arcú főnökasszonya (Vanessa Redgrave), akin mind jobban elhatalmasodik a bűnös szenvedély: egyik víziójában például a Jézusként keresztre feszített Grandier atyát látja, aki leszáll a keresztről és átöleli őt, miközben ő maga a férfi véres testét nyalogatja. Loudun függetlenségének védelmében Grandier szembeszáll a nagy hatalmú Richelieu bíboros központosító törekvéseivel: perbe fogják, megkínozzák, majd máglyára küldik, többek között azzal vádolván, hogy az ördöggel cimborál, és valójában ő „őrjítette meg” a zárda apácáit, akik félelmükben rettegett főnöknőjük elhatalmasodó hisztériájának tüneteit produkálják. Grandier atya lényegében egy koncepciós per áldozata lesz, a film tanulságai már csak ezért is túlmutatnak az adott történelmi koron: nem véletlen, hogy a vasfüggönyön belül sokáig tiltott műnek számított. Az Ördögök szerkezete a középkori misztériumjátékok hármas tagozódását követi, s ezt tükrözik a díszletek is, a későbbi jeles rendező, Derek Jarman munkái.
Twiggy, Mahler, Liszt, Tommy Az Ördögök magára Russellre is nyomasztóan hatott, ezért kikapcsolódásként egy egészen más témájú filmet forgatott. A Sandy Wilson-musical alapján készült Twiggy, a sztár főszereplője a szupersovány topmodell, Twiggy. Russell egyrészt magát a musicalt is bemutatja, megidézve olyan hollywoodi klasszikusokat, mint az Óz, a csodák csodája (1939) és az Ének az esőben (1952). Másrészt a musicalt előadó társulatról is megpróbál jellemző portrét rajzolni, ám ennek ellenére érezhető, hogy a téma őt magát sem fogta meg igazán. Sokkal meggyőzőbb volt a The Who együttes rockoperája, a Tommy filmváltozata (1975). Itt ugyanis a téma és a zene egyaránt lehetőséget adott arra, hogy Russell szabadjára engedje alkotói fantáziáját. A megvalósításhoz a The Who tagjain kívül olyan kiválóságok álltak rendelkezésére, mint Eric Clapton, Elton John, Tina Turner, Oliver Reed, Ann-Margret és Jack Nicholson. A cselekmény lényegében a vak és süketnéma főszereplő „evolúciós utazásá”-nak históriája, melynek során Tommy a modern kor kihívásaival (köztük a kábítószer és a szex) szembesül, bálvánnyá válik, ám éppúgy csalódnak benne a követői, ahogyan ő csalódott saját bálványaiban.
Csajkovszkij után Russell két másik zeneszerzőről is rendhagyó életrajzi filmet forgatott: a Mahler (1974), de különösen a Lisztománia (1975) heves vitákat váltott ki. A Mahler Gustav Mahler életét mutatja be három síkon. Az első – a film tulajdonképpeni kerete – a valóság síkja, Mahler utazása Ausztriába. A második a múlt felidézése, Mahler életútja a gyerekkortól a hírnévig. A harmadik sík a fantázia birodalma, amelyben Russell különösen otthonosan mozog, s ezekkel a jelenetekkel részben kibontja, részben ellenpontozza a realitás talaján játszódó eseményeket. Egy rövidke képsorral Russell tiszteleg olasz kollégája, Luchino Visconti előtt is: megidézi a Halál Velencében (1971) azon jelenetét, melyben Aschenbach – kinek modellje éppen Mahler volt – megpillantja a lengyel kamasz fiút, Tadziót, amint kacéran incselkedve lassan forog egy oszlop körül.
A Lisztománia erősen kötődik a Tommyhoz, s ez nem véletlen, hiszen mindkét film 1975-ben készült, továbbá a főszerepeket mindkettőben a The Who énekese, Roger Daltrey alakítja. De a zene is összekapcsolja e műveket, hiszen a Lisztománia majdnem olyan, mint egy rockopera. Itt már szinte nyoma sincs a többé-kevésbé egyenes vonalú cselekményvezetésnek, ami a Zenerajongókban és valamelyest még a Mahlerben is megvolt. A Lisztománia utalásainak, képi szimbólumainak megfejtéséhez oly mértékű műveltséganyag szükséges, mellyel a nézők jelentős része nem rendelkezik. Így például a filmben Richard Wagnert mint vámpírt látjuk, aki ki akarja szívni Liszt vérét, majd a Wagner által teremtett Frankenstein-Hitlert látjuk masírozni Berlin utcáin géppuskára emlékeztető gitárjával, s ezt a rémalakot Liszt a zenéjével próbálja elpusztítani. (E képsor értelmezéséhez többek között nem árt tudni, hogy Wagner Liszt lányát, Cosimát vette feleségül, illetve Hitler nagy rajongója volt Wagner művészetének, mintegy saját embereszményének előképét látva a wagneri hősökben.) Már ennyiből is látszik, hogy Russell merőben más utakon járt, mint a Liszt életét szovjet–magyar koprodukcióban feldolgozó Keleti Márton (Szerelmi álmok, 1970).
Az amerikai filmklasszikusok