A Magyar–Lengyel Kereskedelmi Kamara (néha: Magyar–Lengyel Kamara, lengyelül: Węgiersko-Polska Izba Gospodarcza) 1920-ban Budapesten alapított hazai, de részben lengyel állami érdekeltségű egyesület volt azzal a céllal, hogy segítse a két ország közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztését, erősítse a hagyományos magyar–lengyel barátságot és a két nép jólétét.

A Kamara tagjai főképp magyarok voltak és olyan lengyelek, akik Magyarországon telepedtek le. Hasonló szervezet működött Lengyelországban is, a gyakran használt „budapesti” és „varsói” jelző erre utal. Koordinálták a kereskedelmi ügyeket, együttműködtek a másik ország kamarájával, érdekérvényesítőként eljártak a kormányszerveknél, szabályzatokat, tájékoztatókat adtak ki, időnként hatósági ügyeket láttak el, vásárokat, árubemutatókat (borkóstoló, divatbemutató), üzleti és ismerkedési találkozókat rendeztek, és támogatást adtak a hasonló célú kulturális és tudományos szervezeteknek, intézték a sajtóügyeket.

Az első világháború után a Kamarát a legelsők között alapították meg a hazai magyar-lengyel szervezetek közül. Alapítói a gazdasági kapcsolatokat elsőrendűnek gondolták, mely megelőzi a kulturális, művészeti és tudományos kapcsolatokat összefüggésben azzal, hogy a társadalmi szervezetek önerőből épültek, állami támogatás még alig létezett, és a működést leginkább a tagok befizetéseiből és saját jövedelmükből kellett finanszírozniuk. A Kamara saját üzleti tevékenységét bírálták is, mivel monopóliuma és versenyelőnye volt másokkal szemben.

Az első (ideiglenes) kereskedelmi egyezményt már 1921-ben megkötötte egymással a két állam. Lengyelország azonban hamarosan Németországgal, majd szinte az egész európai kontinenssel vámháborúba keveredett, és drasztikus mértékben emelete a vámjait. Az intézkedés hatására a magyar terménykivitel sok évre ellehetetlenült, és a lengyelek egyoldalú előnyökhöz jutottak. A magyar export közben csupán ezredrészekben volt mérhető. Az 1925-ben született új kereskedelmi szerződés sem rendezte kellően a helyzetet, ezért 1939-ig jelentős egyensúlytalanság jellemezte a két ország kereskedelmi viszonyát.

A Kamara céljai a második világháború miatt értelmüket vesztették, és a kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter 1942-ben feloszlatta. 1945-ben újjászerveződött, de az évtized végén újra megszüntette a rákosista rendszerváltás, amely felszámolta a civil társadalom és a magántulajdon intézményeit.

A magyar–lengyel gazdasági, katonai és kulturális egyesületek vezetői és tagjai között nagy átfedés volt, így erősítették a hatékonyságukat. A Kamara eredményességét nehéz megítélni. Tevékenysége többször kapott monopóliummal kapcsolatos, vagy antiszemita bírálatot a sajtóban, de ennek oka az is lehetett, hogy a gazdasági ügyek mindenkor érzékenyen érintették a Kamarán kívül állókat.

Előzmények

A magyar-lengyel kapcsolatok fejlesztésében érdekeltek már a század első évtizedében kezdeményezték a kapcsolatok építését. 1912-ben megalakult a Magyar–Lengyel Egyesület, 1914-ben ennek keretében a Lengyel Katonai Bizottság, majd az első világháború és a lengyel–bolsevik háború után, 1921-ben a Kamara. Egyéb szervezetek ezután alakultak, például a Magyar Mickiewicz Társaság (1927), a Magyar–Lengyel Egyesületek Szövetsége (1932), a Magyar Légionárusok Egyesülete (1932). A Kamara megalakulásának idején számos hasonló szervezet jött létre, például a magyar–német, magyar–olasz, magyar-román és magyar-francia kereskedelmi kamara.

Gelléri Mórral az élen a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarát és a Magyar–Lengyel Egyesületet már 1915-ben foglalkoztatta a gondolat, hogy a lengyel „okkupált föld lakosai tőlünk szerezzék be mindazt, amit eddig máshonnan kaptak”. Azt tervezték, hogy közös bizottságot alakítanak lengyelekkel, és Budapesten és valamelyik lengyel fővárosban irodát nyitnak. (Lengyelország három felosztása miatt ekkor még nem volt független állam.) Az első iroda 1916 elején nyílt meg Lembergben „Auskunftstelle in Lemberg für das österr.-ung. Okkupationsgebiet in Polen” néven, a levelezést a magyar nyelv ismerete nélkül, németül folytatták a lengyelek.

1920 tavaszán a Magyar Kereskedelmi Csarnok a Magyar–Lengyel Egyesülettel közösen tanácskozást rendezett. A vitaestet Nyáry Albert vezette be szakszerű adatokkal. Felszólalt Giesswein Sándor pápai prelátus, nemzetgyűlési képviselő, Szterényi József volt kereskedelemügyi miniszter, Marczali Henrik egyetemi tanár, Schneider Sándor igazgató, Baranski Gyula ügyvéd, Persián Ádám és Illés Zsigmond.

Egy hónap múlva újabb ülésen létrehozták a Kamarát. Megtárgyalták az alapszabályát, és Madarassy-Beck Gyula bankárt elnöknek, Nyáry Albertet egyik társelnöknek megválasztották. Közben a kereskedelmi forgalom lebonyolítására részvénytársaság is alakult, melynek vezetésével Burián István volt közös külügyminisztert bízták meg. A bécsi visszavonultságból előlépett politikus szerint Magyarország Lengyelországból sót, petróleumot és fát szerezhet be. Az rt. a lengyel Wawel Társaság önálló fiókjaként októbertől működött. A nap minden szakában indított vonatokat Budapest gócponttal, sőt katonákat is szállított a lengyel-bolsevik háború harctereire (lásd Polonia hadisegély). Felvetődött a lengyel–magyar kereskedelmi szerződés megkötésének szükségessége is.

A Kamara alakuló ülését nyáron tartották. A kormányt Scitovszky Tibor államtitkár (Kereskedelmi Minisztérium), Szőgyényi György követségi tanácsnok (Külügyminisztérium) és Páchy Tibor miniszteri tanácsok (Földművelésügyi Minisztérium) képviselte. Az ülésen felszólaló Jan Szembek lengyel követ kiemelte: „Úgy Magyarország, mint Lengyelország, összekötő kapocs volt a múltban nyugat és Európa keletje között, kell, hogy megmaradjon a két országnak ez a történelmi tradíciókon nyugvó szerepe a jelenben és a jövőben is, és kell, hogy a most megalakult Magyar–Lengyel Kereskedelmi Kamara működése ennek a célnak legyen szentelve.” Néhány nap múlva ügyvezető igazgatónak jelölték Paál Jób újságírót, a Magyar–Lengyel Egyesület alelnökét, aki ellen bécsi magyar körökben azonnal antiszemita támadás indult. Közben Lengyelországban erősödött azoknak a hangja, akik hasonló lengyel szervezet felállítását szorgalmazták.„Kamienicki és Zamorski lengyel képviselők kijelentették, hogy a lengyeleknek és a magyaroknak egymás mellett kell lenni.”

Szervezete

Alapításkor:

Elnök: Madarassy-Beck Gyula Társelnökök: Nyáry Albert, Belatiny Artur Alelnökök: Freund István, Giesswein Sándor, Mauthner Alfréd, Szűcs Zsigmond, Rotter Zsigmond

Elnöki tanácsot is választottak, és Jan Szembek lengyel követet tiszteletbeli taggá választották.

1923-ban elhunyt a szervezet főtitkára, Foltényi Róbert, ekkor a vezetőség Steiner Antalt bízta meg ideiglenesen a főtitkári teendők ellátásával, aki aztán évtizedeken át látta el a tisztséget.

1941-ben:

Elnök: Csekonics Iván Társelnökök: Waldbott Kelemen, Weiss Alfonz Alelnökök: Adler Manó, Apor Elemér, Benedek Sándor, Hernádi Antal, Zimmer Ferenc Ügyvezető igazgató: Steiner Antal Pénztáros: Vidor Géza Ellenőrök: Bilicki Flórián, Bálint Bertalan, Kondor Mihály

Az időszak folyamán tisztségviselő volt Baranski Gyula (alelnök).

1945 után:

Elnök: id. Antall József Társelnök: Miklóssi Ferdinánd Leó Ügyvezető igazgató: Steiner Antal

Története

1920–1924 (ideiglenes egyezmény)

Az áruforgalom 1920 októberében indult meg a két ország között. A Kamara főképp a termény, bor, nyersbőr és gyapjú exportját segítette, a lengyelek ellentételezésül fát, nyers- és finomított olajat és textilárut kínáltak. Novemberben lengyel kormányküldöttség érkezett Budapestre, hogy a megkötendő kereskedelmi szerződés végső tárgyalásait lefolytassa. Magyar részről a terv az volt, hogy ne csak Galíciát, de egész Lengyelországot meg lehessen nyerni fogyasztópiacnak. Az év végén 20-25 fős küldöttségek indultak Lengyelországba tanulmányútra és üzletkötésre. A decemberi krakkói és varsói út során a lengyelek bejelentették, hogy hamarosan ők is megalapítják a maguk kamaráját.

1921 februárjában a két állam megkötötte egymással az ideiglenes, hat hónapra szánt kereskedelmi szerződést. Magyarország mezőgazdasági termékeket, fémárukat, mezőgazdasági gépeket, motorokat, szerszámokat, mozdonyokat, vasúti vagonokat és egyéb vasúti felszerelési cikkeket szállíthatott, Lengyelország textil-, konfekció- és rövidárut, naftát, üveg és faárukat, zománcedényeket. Az egyezmény politikai okból tiltotta a luxuscikkek Magyarországra történő behozatalát, és azoknak az áruknak a forgalmát is, amelyeket az országok nem nélkülözhettek a háború utáni időkben. Az egyezményt már ebben az évben megtámadták hazai körök. Azt sérelmezték, hogy korlátozza a kereskedelem szabadságát és monopóliumot hozott létre azzal, hogy kompenzációs listát állított fel, és kijelölte azokat a szervezeteket, amelyeken keresztül az üzletek lebonyolíthatók.

Az ellentéteket az okozta, hogy az egyezmény az árukat két csoportba sorolta. A szabadlistába tartozókat korlátlan mennyiségben lehetett exportálni, a kompenzációs listába soroltakat viszont csak olyan mennyiségben, amelyeket a szerződés jóváhagyott. Az utóbbi ellenőrzésére a liszt, hüvelyes és takarmány vonatkozásában a Futura és a Hangya szövetkezetet kérték fel. Mivel a lengyelek felé irányuló kereskedelmi forgalom e két szövetkezeten keresztül zajlott, a bírálók szerint könnyen gyakorolhattak monopóliumot. A szerződés lengyel ellenzői azzal is érveltek, hogy a szabadforgalomban kedvezőbb árakat érhetnének el Magyarországon.

A lengyel üzleti és kormánykörök 1921 márciusában viszonozták a látogatásokat. Küldöttségük több hétig tartózkodott Magyarországon üzletet kötni, tárgyalni. Számos prominens személy érkezett, köztük az időközben megalapított varsói Lengyel–Magyar Kereskedelmi Kamara vezetői. Fogadta őket Bethlen István miniszterelnök.

Ugyanezen év végén divatkiállítást rendeztek a Vigadóban. Az esemény fő védnöke Auguszta főhercegnő volt, megjelent József Ferenc főherceg, a vendégeket Nyáry Albert fogadta. A kiállításon luxus termékeket mutattak be (csipke, angol barokk és Chippendale stílusú bútorok, ékszerek, selyem, angol, ír, skót gyapjúszövetek, kézi gyártású cipők).

Az amúgy is ideiglenes egyezményt a lengyel kormány 1921 végén felmondta (vagy lejárt), az egyezmény negatív mérlegét Paál Jób vonta meg.

Az ezt követő időszakban elvileg szabadon lehetett kereskedni, de a magas lengyel vámok bénították a forgalmat. Éveken át folytak a tárgyalások újabb szerződés megkötéséről eredménytelenül. Egyezmény hiányában még a magyar bor is eladhatatlanná vált Lengyelországban, az olasz, osztrák, francia és spanyol borok megelőzték. Közben a lengyelek a legtöbb európai országgal egyezményeket kötöttek a legnagyobb kedvezmény elvének érvényesítéséről. Magyar részről a megegyezés akadályát az jelentette, hogy feltételeit a csehekkel és osztrákokkal való előzetes megegyezéstől tették függővé.

1925-1944 (1925. évi egyezmény)

Az 1925. évi XXVII. törvénycikkel kihirdetett újabb egyezmény magyar részről Walko Lajos külügyminiszter érdeme volt. Az egyezménytől azt remélték, hogy a vámkedvezések révén a magyar cikkek ismét eljuthatnak Lengyelországba, és visszaszerezhetik a lengyel piacot. Lényeges vámkedvezményben részesült cikkek: bor, paprika, szalámi és halak (magyar), naftatermékek, nyers pamutfonalak és gyapjúszövetek (lengyel). A lehetőségeket azonban már a kezdetektől sokan kétségesnek tartották.

Az egyezménynek politikai vonatkozásai is voltak. Az ún. utódállamok sokáig nem kötöttek szerződést Magyarországgal, hogy megbénítsák a gazdaságát. Ezt az egyezmény áttörte. Másik jellemzője az volt, hogy nemcsak a legnagyobb kedvezményt érvényesítette, hanem számottevő tarifális koncessziókat is. Így ez volt az első olyan magyar kereskedelmi szerződés az első világháború után, amely csökkentette a vámtételeket. Ráadásul a nemzetközi jog szabályai szerint e könnyítéseket bármely más állam igénybe vehette újabb szerződés útján, ami érdeke lehetett, ha lépést akart tartani a lengyel árakkal a magyar piacon.