Tommaso Aniello d'Amalfi, más néven Masaniello (Nápoly, 1620. június 20. – Nápoly, 1647. július 16.) itáliai halász-halkereskedő, az 1647. július 7–16. között lezajlott nagy lázadás főszereplője, amelyben a nápolyi nép felkelt a spanyol alkirály által gyakorolt fiskális elnyomás ellen. Életében nem mindig könnyű a valódi eseményeket a legendáktól megkülönböztetni.
A felkelés, amelynek Masaniello volt a vezetője, a legszegényebb osztályok elkeseredéséből eredt az uralkodók által az alapvető élelmiszerekre kivetett adók miatt, amely intézkedés a spanyol Habsburgok tágabb gazdaságpolitikájának körébe tartozott, és a katonai vállalkozások támogatására irányult. a kimerítő harmincéves háború kellős közepén. Az ok, amiért, amíg élt, soha nem öltött kifejezetten spanyolellenes és köztársaságpárti lázadást, mivel a tizenkilencedik századi olasz történetírói perspektíva meg akarta volna érteni, amit még mindig mélyen befolyásoltak a risorgimento értékei, az idegen uralom ellen lázadó hazafit látott benne.
Az 1647. júliusi események okai a 17. század első felének spanyol Nápoly összetett politikai, gazdasági és társadalmi valóságában keresendők. Ezt a helyzetet tágabb európai kontextusba kell helyezni, amelyet Spanyolország és Franciaország erős rivalizálása jellemzett, amely magában foglalta a nápolyi korona birtoklásáért folytatott hagyományos vitát is. Nem véletlen, hogy a felkiáltás, amellyel Masaniello fellázitotta a népet július 7-én, ez volt: „Éljen Spanyolország királya, vesszen a rossz kormány”, tükrözve az ancien régime népszokását, hogy az uralkodóban keresett védelmet alárendeltjei visszaélései ellen. A lázadás csak halála után kapott kifejezett politikai és társadalmi konnotációkat, antifeudális és spanyolellenes jelleggel, sőt egyesek szerint elszakadást is, követelve, hasonlóan ahhoz, ami ugyanebben az időszakban történt németalföldi szabadságharc, portugál restaurációs háború, Katalónia és Szicília viszonylatában.
A tíznapos lázadás után, amely a spanyolokat a népi követelések elfogadására kényszerítette, extravagáns viselkedése miatt, de olyan stratégia eredményeként, amely arra irányult, hogy „őrült dolgokat csináljon”, Masaniellót hivatalosan őrültséggel vádolták meg, és az alkirály parancsára megölték, néhány népszerű vezető és a plebs egy kis része egyetértésével.
Rövid időtartama ellenére az általa vezetett lázadás meggyengítette a város több évszázados spanyol uralmát, megnyitva az utat a rövid életű és franciabarát Első Nápolyi Köztársaság kikiáltása előtt, amelyre öt hónappal halála után került sor.
Élete Neve és születési helye bélyeg|Masaniello háza bélyeg|Emléktábla szülőháza helyén, a Vico Rottón, a Piactéren
Masaniello Nápolyban született, a Piazza del Mercatót körülvevő sikátorok (Vico Rotto) egyikében. Amalfi nevét, amely egyszerűen a családneve volt, a származási helyére való hivatkozásként is értelmezték. Egyes források valójában azt állítják, hogy Tommaso Aniello Amalfiban született, ahol egy másik egyedülálló helyi karakter, egy bizonyos Pirone apát barátja lett volna, aki illegálisan használta ezt a szokást, hogy elkerülje az igazságszolgáltatást, mert bandita volt, aki pénzért gyilkol, és aki az ő harcostársa lett a lázadás napjaiban. 1896=ban Salvatore Di Giacomo költő tagadta Masaniello amalfi származására vonatkozó tézisét, átírva a Foro Magno Santa Caterina-templomban talált keresztlevelet.
Keresztelőjére születése napján került sor, ugyanabban a templomban, ahol 1641-ben Tommaso Aniello feleségül vette a tizenhat éves Bernardina Pisát. Giuseppe Galasso történész feltételezi, hogy „a félreértést a spanyol Nápoly hatalmának és hivatalos kultúrájának tudatos hozzáállása segítette elő és bátorította. A leghűségesebb városban […] egy hűtlen, egy olyan lázadó jelenlétét, mint aki Nápolyban megkérdőjelezte a spanyol kormányt, nem szabad és nem is lehet beengedni."
1997. július 7-én, a népfelkelés 350. évfordulója alkalmából Nápoly önkormányzata emléktáblát helyezett el a Vico Rottón.
Születésétől 1647-ig Masaniello családja szerény körülmények között élt, de nem túl szegényesen. Apja, Francesco (Cicco) d'Amalfi halász és kiskereskedő volt. Az anya, Antonia Gargano, aki még házasságuk előtt várandós lett Masaniellóval, háztartásbeli volt. Két öccse és egy húga született: Giovanni, aki a lázadás másik vezetője volt, Francesco, aki gyermekkorában meghalt, és Grazia. A ház, ahol éltek, a Pendino kerületben, a Halkő – ahol a haltermékek adóját –, és a Porta Nolana között volt, ahol a lisztadót szedték be.
Körülbelül 250 000 lakosávalDato riportato in p. 224. Nápoly akkoriban a Spanyol Birodalom és egész Európa egyik legnépesebb metropolisza volt, neuralgikus centrumma pedig a Piazza del Mercato, amelynek környékén Masaniello egész életét töltötte. A tér mindenféle terméket árusító standoknak adott otthont, meg színpadoknak, ahol akrobaták szórakoztatták a köznépet, és ott volt a vesztőhely is, mint Sváb Konrád idejében. A város fő kereskedelmi központja lévén a téren zajlott a spanyol kormány szolgálatában álló adószedők tevékenysége is.
Az 1640-es években Habsburg Spanyolország katasztrofális konfliktusok hosszú sorozatával szembesült: németalföldi szabadságharc (1568–1648), a harmincéves háború (1618–1648), Katalónia felkelése (1640–1659), a szicíliai felkelés (1647) és a portugál restaurációs háború (1640–1668). A háborús erőfeszítések támogatására az ibériai királyság erős fiskális nyomást gyakorolt a nápolyi alkirályságra, azzal a céllal, hogy helyreállítsa hatalmas birodalmának pénzügyi egyensúlyát, amelynek Siglo de Orója végzetesen a végéhez közeledett.
Masaniellót, az apjához hasonlóan halászt és halkereskedőt így jellemezték kortársai: bélyegkép|A tolvajok megbüntetése Masaniello idejében, Micco Spadaro, 1647 körül Gyakran, hogy kikerülje az adót, a halat közvetlenül a nemesek otthonába vitte, de ott szinte mindig rosszul fizették ki, vagy tettenérték az adószedők, és bebörtönözték. Fő tevékenysége azonban a csempészet volt, olyannyira, hogy 1646-ban ügyes csempész hírneve már széles körben megszilárdult a piaci környezetben. Főleg a feudális nemességnek dolgozott, beleértve Brienza márkinét és Don Diomede Carafát, Maddaloni herceget, aki rabszolgaként kezelte. Feleségét, Bernardinát, akit azért tartóztattak le, mert egy liszttel teli zoknit hozott a városba, miközben kibújt az adók alól, nyolc napra szintén börtönbe zárták. Szabadlábra helyezése érdekében Masaniello száz scudo váltságdíjat volt kénytelen fizetni, amit hitelfelvétellel tudott kinyögni. A hagyomány szerint éppen ez az epizód váltotta ki benne azt a vágyat, hogy bosszút álljon a lakosság elnyomóin. bélyegkép|Giulio Genoino és Masaniello egy 18. századi illusztráción Egyik börtönbeli tartózkodása során a tengernagy börtönében megismerkedett a cavai fiatalemberrel Marco Vitale jogi doktorral, egy ismert ügyvéd törvénytelen fiával, aki összeismertette őt a középpártiak néhány tagjával, akik megunták az adószedők folyamatos visszaéléseit és a nemesség kiváltságait. Masaniello a tudós Don Giulio Genoino, a nyolcvanas éveiben járó pap tanítványa lett, aki korábban a nép védelmezője volt.
1619-ben, Don Pedro Téllez-Girón alkirály, Osuna hercege mandátuma alatt Genoinót kétszer is felkérték, hogy képviselje a nép érdekeit a nemességgel szemben, lényegében az ősi néptribunus funkcióját látva el. 1620-ban azonban a Collateral Council eltávolította, és Nápolytól messze bebörtönözték.
Miután 1639-ben visszatért a városba, azonnal hozzálátott, hogy harcoljon az emberek jogaiért, és nagy agitátorcsoportot hozott létre maga köré, amelynek tagjai Francesco Antonio Arpaja, régi és megbízható munkatársa, Savino Boccardo karmelita szerzetes, a fent említett Marco. Vitale, a város seregének különböző kapitányai és egy nagy csoport lazarista volt. Az idős egyházfi, aki fizikailag megviselt volt, de forradalmi szándékaiban nem, a fiatal és tudatlan Masaniellóban találta meg fegyveres társát.
A lázadás bélyegkép|Aniello Falcone: Masaniello, 1647 Az adóterhek némileg csökkentek Juan Alfonso Enríquez de Cabrera alkirály alatt, aki bizonyos adókat visszavont, bár akit Madrid sürgetett, hogy találjon egymillió dukátot a Franciaország elleni háború finanszírozására, és IV. Fülöp spanyol királytól a leváltását kérte. A helyzet súlyosbodott, amikor utódja, Rodrigo Ponce de León, Arcos hercege, akit kortársai a világi élet iránti elkötelezettségű, komolytalan és kormányzati tapasztalatok nélküli emberként jellemeztek, 1646-ban újra bevezette a megterhelő adót a gyümölcsökre, abban az időben, amikor a legtöbbjük olyan alapvető élelmiszer volt, amelyet az alsóbb néposztályok fogyasztottak. Ugyanez a rendelkezés 1620-ban, Genoino idején már komoly zavargásokat váltott ki a városban. Szenteste, amikor elhagyta a Basilica del Carminét, Arcos hercegét egy csapat lazarista vette körül, akik kicsikarták tőle az ígéretet, hogy eltörli a szükséges élelmiszerekre kivetett adókat. A királyi palotába visszatérve az alkirály azonban meggyőzte az adóbeszedéssel megbízott nemeseket, hogy ne töröljék el a gyümölcsadót. Az adószedők nyomasztó gőgjétől egyre jobban szenvedő nép hat hónapig hiába várt az adó eltörlésére.
Az amúgy is kirobbanó helyzethez Szicília példája is hozzáadódott, ahol az 1646–47-es időszakban a magas adóztatással való elégedetlenség sorozatos állampolgári zavargásokat okozott. 1646. augusztus 24-én Messina volt az első spanyol fennhatóság alatt álló szicíliai város, amely szembeszállt az adókkal. A következő év májusában Cataniában és Palermóban törtek ki lázadások, amelyek jó eredményei hozzájárultak a nápolyi köznemesség felkeléséhez.
1647. június 6-án Masaniello és bátyja, Giovanni vezette közemberek felgyújtották a Piazza del Mercato adószedőkabinjait. Június 30-án, vasárnap a Madonna del Carmine-fesztivál első megünneplése alkalmával a fiatal halász összegyűjtött egy csapat arabnak öltözött, lándzsaszerű vesszővel felfegyverzett lazaristát, az úgynevezett alarbokat, akik a felvonulás során a királyi palota előtt mindenféle szitkot szórtak az erkélyről kinéző spanyol előkelőkre.
A következő vasárnap, július 7-én Genoino bátorítására lazaristák egy csoportja gyűlt össze a Sant'Eligio közelében, azzal a céllal, hogy támogassa Maso Carresét, Masaniello Puteolából, származó sógorát, aki a zöldségesek egy csoportját vezette, akik elhatározták, hogy nem fizetik be a gyümölcsadót. A feszültség enyhítésére a nép választottját, a gazdag kereskedőt, Andrea Nacleriót kérték fel, aki neki szánt szerepe ellenére az adószedők oldalára állt. Ezután a kereskedő és Carrese között összetűzés támadt, amely utóbbi halálával végződött. Ez volt a szikra, amely kiváltotta a lázadást. Masaniello és alarbjai felheccelték a lakosságot a következő kiáltással: "Viva 'o Rre 'e Spagna, mora 'o malgonono" s a palotába vezették, ahol a spanyol katonák és az őrségben lévő landsknechtek ellenére elérték az alkirályné szobáit.
Arcos hercege, miután csodával határos módon sikerült megmenekülnie egy közember támadásától, a Szent Lajos-kolostorban keresett menedéket, és innen üzenetet juttatott el Nápoly érsekéhez, Ascanio Filomarino bíboroshoz, amelyben az összes legsúlyosabb adó eltörlését ígérte. Az alkirály életét féltve először a Sant’Elmo erődbe, végül a Castel Nuovóba költözött.
Miután Masaniello elérte az összes adó eltörlését, Genoino, aki egy ambiciózusabb forradalmi tervet forgatott a fejében, egy régi kiváltság elismerését kérte, amelyet V. Károly német-római császár (népszerű nevén Colaquinto) adott 1517-ben a nápolyi népnek. A kiváltságnak az adócsökkentés és a társadalmi osztályok közötti igazságos elosztás mellett a nemesekkel egyenlő képviseletet kellett volna biztosítania a nép számára. Filomarino bíboros, aki mindig is a nép barátja volt, és akit a nemesség nem kedvelt, magát javasolta közvetítőnek a dokumentum elismertetésében, nyíltan támogatva a lázadók követeléseit.