bélyegkép|266px|Charles Le Brun, a Királyi Akadémia szervezőjének mellszobra, Antoine Coysevox alkotása A Királyi Festészeti és Szobrászati Akadémia a festészet és szobrászat szabályozásáért és oktatásáért volt felelős Franciaországban az ancien régime idején, 1648 és 1793 között.
Története A Királyi Festő- és Szobrászati Akadémiát létrehozó törvény 1648. január 20-ból származik, amikor a művészetkedvelő Martin de Charmois (* 1661) államtanácsos kérelmet nyújtott be ebből a célból XIV. Lajos (akkor még gyermek) királyi tanácsához, Carcassonne-ban, ahol a műgyűjteménye (korabeli elnevezésével „érdekességek tárháza” vagy „cabinet de curiosités” ) volt. Az intézményt tehát királyi rendelettel alapították Osztrák Anna régenssége alatt, egy festő- és szobrászcsoport kezdeményezésére, amelyeket Charles Le Brun egyesített, aki az akadémia első kezdeményezője is volt.
Az Akadémiát 1665-ben alapító oklevéllel ismerték el.
A Libertas artibus restituta mottójaként ezt a „művészetek szabadságát visszaadva", kérték a királyi hatóságtól, felmentést követelve a 13. századi festő- és képmetszők céhének örököse, a párizsi festő-, aranyozó-, szobrász- és üveges szövetség felügyelete alól, amely az Ancien Régime szakmaszervezési rendszerének megfelelően monopóliummal rendelkezett festmények és szobrok árusításában. Nem voltak hajlandók alávetni magukat olyan mestereknek, akik kézművesek és vállalkozók voltak, gyakran apjuk utódai. Ki akartak menekülni a kézműves státuszból, és a festészetet a hét szabad művészet közé akarták emelni.
Az itáliai művészet sikereit és presztízsét a római Szent Lukács Akadémia létezésének tulajdonították, ahol képzőművészetet tanítottak. Az alapítók alapszabályt fogadtak el, amely lehetővé tette a tagságba való felvételt okirat bemutatásával (a „fogadó darab") és a (meztelen) élő modellek rajzolásán alapuló tanítást.
Az Akadémia célja a királyság legjobb művészeinek képzése és összefogása volt, akik közül a legtehetségesebbeket akadémikusnak nevezték ki, a Salonnak és az állami megbízásoknak köszönhetően védettséget, ismertséget garantáló rangos címként. Az első tagok között volt Charles Le Brun mellett Philippe de Champaigne, Louis Boullogne, Sébastien Bourdon, Laurent de La Hyre, Eustache Le Sueur, Juste d'Egmont, François Perrier és Gérard van Opstal. Pierre Mignard, a céh tagja nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk.
A párizsi festők és szobrászok céhe nem mulasztotta el a reagálást, ezért a Királyi Festészeti Akadémia kezdeti napjai zaklatottak voltak abban a korszakban, amelyet a Fronde (1648–1653) széthúzása is feszültségben tartott. A két intézmény versengett a tanítás, a festmények és szobrok piaca terén, az Akadémiát a régens és Mazarin bíboros, a mesterek céhét a Parlament pártolta.
1649-ben a mesterek céhe egy, a Királyi Akadémiával versengő új oktatási intézményt, a Saint-Luc-i Akadémiát indított, Simon Vouet festő irányításával. Míg a Királyi Akadémia súlyos pénzügyi problémákkal küzdött, az államnak ebben a zavaros időszakában nem volt pénze, a régi céh rendelkezett tagjainak hozzájárulásával; de hiányzott belőle az elszántság, hogy fenntartsa az általa szervezett ingyenes órákat. 1651-ben a két intézmény Le Brun akarata ellenére fuzionált – anélkül, hogy ez véget vetett volna a mesterek és akadémikusok közötti vitáknak – és 1655-ben szabadalmat kapott a királytól.
A királyi erők javára végződő Fronde-ot követően Mazarin bíboros kinevezte a királyi ház és épületeinek intendánsát, Antoine de Ratabont az Akadémia igazgatójának, akit négy művész segített, akiket rektorrá választottak: Le Brun, Jacques Sarrazin, Charles Errard és Sébastien Bourdon. bélyegkép|260px|A Királyi Festészeti és Szobrászati Akadémia megalapításának allegóriája (1666) Nicolas Loir, Versailles, kastélymúzeum A bíboros halála után, 1661-ben Pierre Séguier elnök lett az Akadémia patrónusa, Colbert miniszter pedig alelnöke. Az ifjú XIV. Lajos gyakorolni kezdte személyes hatalmát, és 1665-ben újjászervezte a Királyi Akadémiát. A reform a Királyi Akadémiát bízta meg azzal, hogy Párizsban biztosítsa a festészet és szobrászat oktatását. A király finanszírozta, kegydíjat osztott tanárainak. Olyan művészek jelentkezését kérték, akik nem voltak tagok. Mignard visszautasította, és továbbra is a király első festője maradt. Le Brunt nevezték ki igazgatónak. 1666-ban megalakult a Római Francia Akadémia.
Le Brun halálakor Pierre Mignard-t felvették adjunktusnak, professzornak, kancellárnak és rektornak nevezték ki ugyanazon az 1690. március 4-i ülésen. Az igazgatók ezután egymást követték, és általában három-négy évig maradtak a poszton.
Jacques-Louis David, bár tagja volt, mindig is lázadozott az Akadémia tekintélye és tagjainak kiváltságai ellen, amelyeket nem ok nélkül a Konvent által feloszlatott céhekhez hasonlított, ahogy annak idején Le Brun is fellázadt a festők és képalkotók társasága ellen. 1792 novemberében indítványt nyújtott be a Konventhez és miután 1793. augusztus 8-án a Konvent előtt mondott beszédet, az rendeletileg törölt „minden akadémiát és irodalmi társaságot, amelyet a Nemzet nem engedélyezett vagy adományozott”.
A következő évben az Akadémia helyébe az Intézet lépett, amelyet aztán a restauráció során újra a Képzőművészeti Akadémia váltott fel, végül pedig Institut de France lett a neve.
Helyszíne Az Akadémia először a rue Taînée-n (ma rue Rambuteau), majd a rue des Deux-Boules-i Hôtel de Clissonban kapott helyet. 1661-ben a Palais-Royalba költözött, majd 1692-ben a Louvre-ban telepedett le a bezárásáig.
Tevékenysége Az Akadémiának két fő feladata volt: a festészet és szobrászat szabályozása és oktatása.
Szervezete Az Akadémia az ancien régime-hez és a katolikus egyházhoz hasonlóan hierarchikus elv szerint működött. Ez a rendszer arra törekedett, hogy a tudás egybeessen az anyagi hatalommal. A tagok felvétele és felemelkedése tehát elvileg a megszerzett kompetenciától függ. Ezt az Akadémián a társak véleményével igazolták, amit titkos szavazással gyűjtöttek össze. Gyakran engedtek a politikai hatalom befolyásának, az intrikáknak, az akadémikusok érdekeinek. Maradtak azonban az alapszabályban rögzített eszmények, amellyel meg lehetett indokolni a döntéseket.
Az Akadémia a művészi készségek több szintjét is elismerte. Az első mű bemutatásával történő jóváhagyást követően (I. szint) a művészt egy olyan mű meghatározott határidőn belüli jóváhagyásával lehet akadémikusnak fogadni, amelynek tárgyát az előző szakaszban előírták. Az akadémikusok száma nem volt korlátozva. Az akadémiai pályafutás adjunktusi (nyolc állás), majd az ebben a munkakörben eltöltött gyakorlat után professzori pozícióba történő megválasztásával folytatódott. A tizenkét tanár feladata volt havi váltásban a napi modellrajzóra megnyitása, a modell elhelyezése, valamint a tanulók munkájának korrekciója.
A professzorok, és – ha voltak – a korábbi professzorok voltak az Akadémia Tanácsának tagjai. Ők feleltek a legfontosabb döntések meghozataláért az államot képviselő „protektor” és helyettese felügyelete alatt. Az állam finanszírozta az intézményt, beleértve a néhány tag kegydíját is. Az Akadémia befogadhatott a Tanácsába legfeljebb hat olyan műértőt is fogadhatott, akik nem voltak művészek.
Az Akadémia kezdetben négy rektort, két rektorhelyettest és egy igazgatót választott. Az 1664-es colbert-i statútumtól fogva a király nevezte ki őket. Az egyik rektort kancellárrá választották, és adminisztratív ügyekért felelt. A Tanács életfogytig tartó titkárt, hivatalos ügyekért és beszámolókért felelős titkárt és pénztárost jelölt ki. A hivatalos pecsétet 1656-ban Jean Darmand tervezte meg.
Szabályozás Az Akadémia a művészi reflexió helye volt, az akadémikusok kialakították a művészet és a jó ízlés szabályait. Az első értekezés a festészetről Poussin tanítványának, Charles-Alphonse Du Fresnoynak a teoretikus munkája, a De arte graphica volt. Henri Testelin 1680-ban adta ki a legtehetségesebb festők meglátásait a festészet és a szobrászat gyakorlatáról, számos akadémiai beszéddel „előírástáblázatba” foglalva, az Akadémián tartott konferenciákat összefoglalva.
Mivel az akadémiának 1665-től monopóliuma volt a művészeti oktatásban, a tagjai által elfogadott elméletek gyakorlatilag jogi kötőerővel bírtak a művészet világában. A szervezet egyrészt garantálta a külső hatások bizonyos behatolását, másrészt amint ezeket az elméleteket elégtelennek érezték, az intézményen belül és kívül is ellentétek támadtak.
Az akadémikusok számára fontos volt, hogy az intézmény kiváló képességű művészeket fogjon össze, és ezen belül a legjobbakat kiemelje. Ezt az alapelvet illusztrálták a tanulói versenyek szervezése során, és a felvételkor is irányadónak kellett volna lennie. Azonban a művészek közötti, a befolyásért és büszkeségért folytatott harcoknak, valamint a hatalmasok kegyeiből való előléptetésnek is megvolt a maga része, csakúgy, mint a protestánsokat kirekesztő vallási türelmetlenségnek. Az Akadémián kívül találunk olyan, az utókor által elismert francia művészeket, mint Pierre Puget vagy Jean-Honoré Fragonard. Összességében azonban az Akadémia festői és szobrászai meglehetősen jól képviselik koruk felfogásában a kiválóságot.
A festészet hierarchikus műfajokra oszlott. A történelmi festészet került az első helyre, mert úgy tartották, hogy ebben nagyobb intellektuális erőfeszítést igényel a tudás, az értelmezés és a kompozíció. A szakrális történelemben és a görög-római mitológiában, illetve az ókori vagy újkori történelemben a témaválasztást vizsgálták a legnagyobb figyelemmel. A következő műfaj a portré volt, aztán a kevésbé „nemes” témák meghatározta a „műfaji festészet” (a mindennapi élet színtere). Aztán jött az ún. „megfigyelés” amelyek tájfestészet, állatfestés és csendélet voltak. Ez a hierarchia a felvételi vizsgákon abban nyilvánult meg, hogy a történelmi festőknek csak egy művet kellett benyújtaniuk, míg más műfajok esetében kettőt.
Később más műfajok is hozzáadásra kerültek, mint például a fête galante, a „gáláns ünnepségek”, a nagyszabású kerti partik ábrázolásának műfaja, amit Jean-Antoine Watteau alakított ki, ez azonban nem kérdőjelezte meg a műfajok hierarchiáját.
Oktatás Ezzel egyidőben az Akadémia mellett megalakult a festő- és szobrászati akadémiai iskola is. Az Akadémia alapszabálya előírta, hogy az iskolát a tizenkét „vénnek” kell vezetnie, egy-egy hónapig. Charles Le Brun volt az első megválasztott vén, és ő volt felelős az iskola megnyitásához szükséges minden szervezéséért. Ő tartotta az első leckét is 1648. február 1-jén.
A klasszicizmus alapelveinek megfelelően hallgatólagosan elismerték és tanították, hogy mindent, ami a művészettel kapcsolatos, racionális szabályoknak kell alávetni, amelyek tehát megtanítható és megtanulható, összhangban az alapvető kézi készségekkel.
Az Akadémia professzorai rotációs alapon élő modell utáni rajzórákat és konferenciákat tartottak, ahol a művészet alapelveit és technikáit tanították a művészjelölteknek, festőknek és szobrászoknak. A tanfolyamok szerény díjának megszerzéséért a diákok minden évben versengtek.
A hallgatók ezután mestert kerestek az akadémia tagjai között, hogy a szakmát annak műhelyében tanulják meg.
A Védett Diákok Királyi Iskoláját 1748-ban hozták létre Charles Antoine Coypel irányításával, hogy a tehetséges diákok felkészülhessenek a Prix de Rome versenyre. Hat diákot fogadtak az Akadémiáról három évre, kis királyi ösztöndíjjal. Az iskola 1775-ben bezárt, miután több neves művészt képezett ki, például Jean-Honoré Fragonard-t.