Doboj (), város és községközpont Bosznia-Hercegovinában, a Szerb Köztársaság északi régiójában a Boszna folyó partján. 2013-as adatok szerint magának a városnak 25 132 lakosa volt. Doboj a legnagyobb országos vasúti csomópont és a Bosznia-Hercegovinai Vasutak Társaságának működési bázisa. Bosznia-Hercegovina egyik legrégebbi városa, és Banja Luka mellett a legfontosabb közigazgatási központ a Boszniai Szerb Köztársaságban. Mivel két makrorégió (közép-európai és mediterrán) között fekszik, ez alapot teremtett a gazdaság különböző ágainak fejlődéséhez. Ezért nyugodtan kijelenthető, hogy Doboj város területe kommunikációs összeköttetést jelent egyrészt a Pannon és az Adriai-tenger medencéje, másrészt pedig Nyugat-Európa és a Közép-Balkán között, és mint ilyen, stratégiai jelentőséggel bír mind a mikrorégió, mind egész Bosznia-Hercegovina számára.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északi részén, Banja Lukától légvonalban 70, közúton 105 km-re keletre, a Boszna-folyó partján, a Spreča-folyó torkolatával átellenben, 138-360 méteres tengerszint feletti magasságban található. Doboj rendkívül kedvező földrajzi fekvésű település. Amikor a terület földrajzi előnyeiről beszélünk, elsősorban a kommunikációs jelentőségére gondolunk. A város a Boszna, az Usora és a Spreča hatalmas folyómedrei mentén fejlődött ki, mind a közúti, mind a vasúti forgalom csomópontjában. Geomorfológiai értelemben a különböző formák váltakoznak ezen a területen. Doboj város északi részét kainozoikum üledékekből felépült dombos terep jellemzi, amely enyhén ereszkedik le sík területekre (folyóvölgyekbe) hordalékos fennsíkokkal, míg dél felé ezek a dombos terepek délről a hegyvonulatokra támaszkodva magasabb fekvésűek. Vízgazdálkodási szempontból Doboj város területe viszonylag gazdagnak mondható. Alapját a Bosna folyó, valamint az Usora és Spreča vízgyűjtő területei, továbbá az Ukrina folyó völgyei képezik, amely mellékfolyóival, az Ilova folyóval a Krnjica terület északi részén és a Krnjica terület déli részén a Radnja folyóval Doboj község északkeleti határát képezi. A Bosna folyó vízgyűjtőjében bal oldali mellékfolyókként fontos kiemelni a Rudanka, Zarječa, Foča, Veličanka, Lovnica és Glogovice vízfolyásait, jobb oldali mellékfolyóként pedig a Lukavica folyót mellékfolyóival.
Éghajlata A város a mérsékelt-kontinentális pannon övhöz tartozik, ami azt jelenti, hogy a nyarak melegek, a telek mérsékelten hidegek, míg az éves átlaghőmérséklet 10 °C. A csapadék általában eloszlik, és a legintenzívebb május-június időszakban, amikor a mezőgazdasági növényeknek a legnagyobb szükségük van rá. Az átlagos csapadékmennyiség 1000–1100 mm/m2 között mozog.
Népessége A község népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb3082045552Bosnyák4116415318Horvát132641739Jugoszláv576572Egyéb25361431Összesen10254964112
A város népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb801119586Bosnyák111543797Horvát2714704Jugoszláv436552Egyéb1254993Összesen2749825132
Története Őskor A régészeti és történeti kutatások eredményei,Profesor B. Belić: Doboj, grad i regija különösen azok szerint, amelyeket a 20. század második felében végzett kiterjedt munka eredményeként értek el, Doboj környékén az emberi település és élet ritkán tapasztalható folytonosságát mutatják. Az őskor legrégebbi korszakaitól kezdve, minden időszakban éltek itt emberek, településeket létesítve a Boszna, az Usora és Spreča-folyók találkozásánál. Számos őskori ember, az ókőkor (paleolitikum) vadászainak élőhelyét fedezték fel és vizsgálták, melyek általában nem barlangokban, hanem a folyóvölgyek feletti agyagos dombok tetején, nyílt terepen álltak. A sokkal későbbi újkőkorból (neolitikum) származó földművesek települései a gabonaföldek melletti síkságokon jöttek létre, amelyek akkoriban, a történelem során először, kenyérrel táplálták az embert. Később a réz-, bronz- és vaskorban az emberi településeket tömörített agyagból és pelyvából készült sáncokkal erősítették meg, melyeket megégettek, hogy a lehető leghosszabb ideig fennmaradjanak, vagy szárazon rakott kőfalakkal erősítették meg őket, a helyszíneket pedig dombtetőkön, nehezen megközelíthető magaslatokon választották ki. Kétségtelen nyomok vannak arra vonatkozóan, hogy már ezekben az őskori időkben is létezett a Pannóniából és Közép-Európából a Földközi-tenger és az Adriai-tenger partvidéke felé menő út, és ezzel együtt mindkét irányban zajlott az anyagi javak, a technikai vívmányok, a szellemi termékek, az emberi tudás, az eszmék áramlása és cseréje. Ily módon ez a terület is részt vett az őskori és ókori világ általános fejlődésében. Végül a rómaiak, akik az ókor utolsó évtizedeiben hódították meg a régiót, a 2. században kővel burkolt utat építettek Bosznia völgyén keresztül.
Ókor Az illír daesitates törzs már az i. e. 12. században letelepedett ezen a régión. A daesitates az egyik legnagyobb és legfontosabb illír törzs volt, amely a mai Bosznia-Hercegovina területén élt, északi határain egy másik fontos törzzsel, a breucikkal osztozva. A daesitates és a breucik indították el a 6 és 9 között zajlott nagy illír felkelést, mely a római forrásokban a Bellum Batonianum néven ismert. Miután a véres lázadást leverték, a római légiók véglegesen letelepedtek a területen, és egy nagy katonai tábort (Castrum) és a mai Makljenovac területén egy polgári települést (Canabea) építettek.. Ezeket az építményeket valószínűleg a korai Flavius-dinasztia korában, Vespasianus uralkodása alatt építették.
A rómaiak tapasztalt hódítókként azonnal felismerték a Boszna-folyó völgye ezen részének stratégiai jelentőségét, és már az 1. század elején felépítettek egy nagy katonai tábort, a Castrumot. Téglalap alakú, körülbelül 160 x 135 m méretű építmény, körülbelül 1,90 m vastag falakkal rendelkezett, amelyek részben máig megőrződtek, és körülbelül 1,50 m magasak. Minden ovális sarokban tornyok, mindkét oldal közepén pedig kapuk voltak, amelyeket szintén mindkét oldalon tornyok védtek. A nagy téglalap közepén állt a parancsnokság épülete. Az egész Castrum köré egy széles árkot ástak, a vizet pedig a mintegy száz méterre lévő Boszna folyó medréből vezették bele. Az egész komplexumot kőtömbökből építették, amelyek falait gondosan elegyengették, a köveket pedig mészhabarccsal kötötték össze. Ezek voltak az első olyan épületek ezen a vidéken, amelyekhez mészkötőanyagot használtak, mert addig a építészet a régióban őskori típusú volt, azaz szárazon rakott kőből, kötőanyag nélkül építettek.
Nyugatabbra, egy széles, vízzel teli árok túloldalán, a domb lábánál épült Canabea település. Valószínűleg ez volt a régióban legrégebbi városi típusú település, mely egyben castrum is volt. Több mint egy tucat hosszúkás épület alapjait találták meg itt, két-három bejárattal nyílva a keskeny folyosókra, ahonnan aztán kisebb szobákba - körülbelül 2,5 x 3 m-es helyiségekbe – lehetett bejutni. Itt a legionáriusok ágyasai (hajadon, nem férjezett katonanők) éltek. A településen volt egy nagy fürdőház, amelybe kerámia vízvezetékeken vezették be a meleg vizet. Az épületek között egy körülbelül 8 m széles utca húzódik, amelyet ugyanolyan kővel burkoltak, mint Canabea összes épületét.
A Castrum és Canabe temetője, a Canabe feletti dombon helyezkedett el. Néhány sírkő részben fennmaradt, ezekről ismert a régió legrégebbi néhány lakójának a neve. A nagy római komplexum negyedik épülete a Refugium volt, amely közvetlenül az Usora torkolata feletti dombon található. A legkésőbbi római-bizánci építmény a 4-5. századból származik ezen a helyen. Érdekes, mert az ókori építők erőfeszítéseit tükrözi, hogy új koncepciókkal és erődítmény-megoldásokkal megvédjék az országot számos barbár támadásától. A mai napig ezeknek a műemlékeknek a maradványait különféle módokon megőrizték. A régi római temetőt a 19. század végén elpusztították. A Refugiumot a 19. század végi kőfejtő, majd a második világháború után egy általános iskola építése is elpusztította, így az erődítménynek körülbelül egynegyede maradt meg. Canabea nagy részét napjainkban, 1965-ben pusztították el egy teljesen felesleges csatorna kiásása és a vízgazdálkodásból származó erőszakos cselekmények miatt, mert mindössze 20 méterrel történő eltereléssel meg lehetett volna menteni a műemléket. A Castrum alapjai a mai napig jól megőrződtek (falainak építőköveinek legnagyobb részét a 13. században a doboji erőd építéséhez szállították el). Ma azonban még nagyobb veszély fenyegeti a jelenlegi illegális építkezések miatt, amelyek fenyegetően közelednek hozzá, és gyakorlatilag minden oldalról körülveszik. Nyilvánvaló, hogy a modern Doboj még nem vette észre azt a ritka lehetőséget, hogy ez a kivételesen értékes kulturális és történelmi komplexum jelentős turisztikai központtá, és ezáltal hasznos gazdasági tevékenységgé fejlődjön.
Középkor Amikor a délszláv törzsek a 6. és 7. században bevándoroltak erre a területre, kezdetben a korábbi római település romjain telepedtek le, és folyamatosan ott éltek a 13. század elejéig. A szlávok 6. századi érkezését követően a régió az Usora bánság részévé vált (a középkori dokumentumokban néha együttesen említik a közeli Soli tartománnyal, innen ered a Usora és Soli elnevezés). Amikor a kőtömbökből épült doboji várat a 13. században felépítették, a római épületek anyagát is felhasználták, volt, ahol a régi döngölt földsáncot is el kellett távolítani, de lehetséges, hogy a régi erődítmény földsáncát egészen a 13. századig használták. 250px|bélyegkép|jobbra|Doboj vára (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, Bosznia és Hercegovina/22. kötet)
Doboj várának első írásos említése a magyar sereg 1415-ös boszniai hadjárata alkalmával történt abban a levélben, melyet 1415. június 16-án dubrovniki kereskedők küldtek Zsigmond magyar királynak. Ekkor a magyar sereg a Boszna völgyében ütött tábort, azonban Doboj városának elődjét, Varoš települést még ez a dokumentum sem említi. A doboji vár, egy bosnyák királyi vár volt, mely a 13. század elején épült, majd a 15. század elején (1415) bővítették. Az oszmán uralom alatt, 1490-ben ismét kibővítették. 1415 augusztusának elején Dobojban egy különösen jelentős csata zajlott a magyarok és a Hervoja vezette bosnyák-török sereg között, amelyben a magyarok súlyos vereséget szenvedtek. A várban ekkor magyar őrség volt. A csatatér azon a területen volt, ahol a mai Doboj városa fekszik. A csatában a három magyar vezér számos társával a bosnyákok fogságába esett. Állítólag ez döntötte el a csata sorsát. Csupor Pált, aki Hervoját egykor ökörbőgéssel csúfolta ki, a kegyetlen győztes ökörbőrbe varratva dobatta be a Boszna vizébe. Maróti János macsói bánt és a súlyosan megsebesült Garai Jánost a törökök bilincsekbe veretve magukkal hurcolták. Dersi Márton, egy Medvei, (János pécsi püspök fivére), Alapi János, Csaholi János, Szepesi Péter, Panyolai Zsigmond, Osztopáni György és számos más nemes úr osztozott a vezérek sanyarú sorsában. Még több volt azok száma, akiket a törökök és bosnyákok a csata folyamán lekaszaboltak vagy fogságba ejtve, a harcmezőn kivégeztek.Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története. IV. kötet Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest 1894-1898.