A Reagan-korszak vagy Reagan-era az Amerikai Egyesült Államok történelmének egy időszakos felosztása, amelyet történészek és politikai megfigyelők használnak annak hangsúlyozására, hogy Ronald Reagan elnök által vezetett konzervatív „Reagan-forradalom” tartós hatást gyakorolt az amerikai bel- és külpolitikára. Ez egybeesik azzal, amit a politikatudósok a hatodik pártrendszernek neveznek. A Reagan-korszak meghatározásai általánosan magukban foglalják az 1980-as és az 1990-es évek elejét, míg a tágabb meghatározások az 1970-es évek végét, az 1990-es évek egészét, sőt akár a 2000-es évek végét is magukban foglalhatják. Sean Wilentz történész és újságíró 2008-as könyvében, The Age of Reagan: A History, 1974–2008 (Reagan kora: Történelem, 1974–2008) azt állítja, hogy Reagan ugyanúgy uralta ezt az időszakot az amerikai történelemben, ahogy Franklin D. Roosevelt és New Deal öröksége uralta az előző négy évtizedet.
A Reagan-korszakban Reagan személyén túlmutató eszmék és személyiségek is szerepet játszottak. Reagant általában egy széles körű konzervatív mozgalom vezetőjeként jellemzik, akinek eszméi dominálták a nemzeti politika alakítását olyan területeken, mint az adózás, a szociális ellátás, a védelem, a szövetségi igazságszolgáltatás és a hidegháború. A Reagan-korszak egyéb jelentős konzervatív személyiségei és szervezetei között említhető Jerry Falwell, Phyllis Schlafly, Newt Gingrich és a The Heritage Foundation. A Reagan elnöksége alatt megalakult Rehnquist-bíróság több konzervatív döntést hozott. A Reagan-korszak egybeesik Reagan elnökségével, és tágabb értelmezésben Gerald Ford, Jimmy Carter, George H. W. Bush, Bill Clinton, George W. Bush, Barack Obama, Donald Trump és Joe Biden elnökségével. A liberálisok általában siratják a Reagan-korszakot, míg a konzervatívok általában dicsérik és a 21. században is folytatódását szorgalmazzák. Néhány liberálisra azonban ez is jelentős hatással volt, ami a harmadik út kialakulásához vezetett.
Hivatalba lépése után a Reagan-kormány a kínálati közgazdaságtan elméletén alapuló gazdaságpolitikát hajtott végre. Az 1981-es gazdasági fellendülési adótörvény elfogadásával csökkentették az adókat, miközben a kormányzat csökkentette a belföldi kiadásokat és növelte a katonai kiadásokat. A növekvő hiányok adóemeléseket eredményeztek a George H. W. Bush és Clinton kormányok idején, de az adókat a 2001-es gazdasági növekedési és adócsökkentési törvény elfogadásával ismét csökkentették. Clinton elnöksége alatt a republikánusok elfogadtatták a személyes felelősségről és munkalehetőségről szóló törvényt, amely számos új korlátozást vezetett be a szövetségi támogatásban részesülők számára.
A 2008-as demokratikus jelöltségért folytatott kampányában Barack Obama így értelmezte, hogyan változtatta meg Reagan az ország pályáját:
Időpontok A legtöbb történész 1980-ban, Reagan elnökké választásával kezdi ezt a korszakot, és általában az 1970-es évekig nyúlik vissza, hogy megkeresse a Reagan-korszak eredetét. Kalman (2010) például az 1970-es évek több válságát vizsgálja, amelyek aláásták a liberális megoldásokba vetett bizalmat: a keresztény jobboldal felemelkedését és a melegjogi mozgalom, a feminizmus, és az egyenlő jogokról szóló alkotmánymódosítás elleni reakciók, a szövetségi bírák által elrendelt buszjáratok elleni népi tiltakozások, az amerikai vereség a vietnami háborúban, a détente összeomlása és a szovjet hatalomtól való félelem, az importált autók és textiláruk jelentette kihívás, a Rust Belt iparosodásának visszaesése, a szárnyaló infláció, a stagfláció és az energiaválság, valamint az iráni túszdráma során elszenvedett megaláztatás és az országban uralkodó rossz közérzet, amikor az emberek azt kérdezték maguktól, vajon elmúltak-e már dicsőséges napjaik. Kalman lépésről lépésre bemutatja azt a folyamatot, amelynek során az egyik politikai alternatíva a másik után összeomlott, és Reagan maradt állva.Laura Kalman, Right Star Rising: A New Politics, 1974–1980 (Norton, 2010).
A „Reagan-korszak” kifejezést gyakran csak Reagan elnöksége alatt az Egyesült Államokra használják, de kiterjesztett jelentést is kapott, amely más időszakokat is magában foglal. George H. W. Bush elnökségét (1989–1993), Clinton elnökségét (1993–2001) és George W. Bush elnökségét (2001–2009) gyakran a Reagan-korszak kiterjesztéseként kezelik.Jack Godwin, Clintonomics: How Bill Clinton Reengineered the Reagan Revolution (2009) Wilentz emellett a Ford-elnökséget (1974–1977) és a Carter-elnökséget (1977–1981) is ide sorolja.Wilentz, pp. 1–2
A Reagan-korszak végpontját gyakran a demokrata Barack Obama 2008-as megválasztása jelenti.John Kenneth White, Barack Obama's America: How New Conceptions of Race, Family, and Religion Ended the Reagan Era (2009); Marjorie Williams and Timothy Noah, Reputation: portraits in power (2008) Page xiv Az Obama-kormány által folytatott átfogó politika egyértelmű szakítást jelentett a Reagan-korszak társadalmi kérdéseivel, mivel az amerikaiak egyre inkább támogatták az olyan társadalmi kérdéseket, mint a melegek házassága és a marihuána legalizálása.
Donald Trump elnök 2016-os választási győzelme vitát váltott ki arról, hogy felemelkedése a Reagan-korszak folytatását jelenti-e, vagy az amerikai politika paradigmaváltását. A politológus Stephen Skowronek szerint Trump megválasztása azt mutatja, hogy a Reagan-korszak folytatódik. Skowronek Obamát olyan korábbi elnökökhöz hasonlítja, mint Woodrow Wilson és Richard Nixon, akik akkor kormányoztak, amikor saját pártjuk általában kisebbségben volt szövetségi szinten. Julia Azari ezzel szemben azt állítja, hogy Trump megválasztása a Reagan-korszak végét és egy új politikai ciklus kezdetét jelenti, ideértve Trump protekcionizmus iránti támogatását és az Ukrajna orosz inváziója során Ukrajna támogatásának ellenzését.
Felemelkedés Wilentz a Reagan-korszak kezdetét a Watergate-botrányhoz köti, amely véget vetett Richard Nixon elnökségének és lehetőséget teremtett egy új republikánus vezető megjelenésére.Wilentz, pp. 4–5 A Watergate-botrány mellett John Fitzgerald Kennedy meggyilkolása, a vietnámi háború és a rossz gazdasági helyzet az 1970-es évek közepén széles körű elidegenedést okozott a politikai vezetők iránt. A városokból a külvárosokba irányuló tömeges népességvándorlás egy új választói csoport kialakulásához vezetett, amely kevésbé ragaszkodott a New Deal gazdasági politikájához és a gépezetpolitikához.Wilentz, pp. 23–24 Reagan és más konzervatívok sikeresen bemutatták konzervatív eszméiket alternatívaként a New Deal liberalizmusában kiábrándult közvéleménynek.Wilentz, pp. 4–7 Reagan karizmája és szónoki tehetsége segített neki a konzervativizmust optimista, előremutató jövőképnek beállítani az ország számára.Wilentz, pp. 137–138 Reagan Nixon utódját, a hivatalban lévő Gerald Ford elnököt kihívta az 1976-os republikánus elnökjelölti előválasztásokon. Ford szűken nyerte el a jelöltséget az 1976-os republikánus nemzeti konvención, de a Fehér Házat a demokrata jelölt, Jimmy Carter elvette tőle.Wilentz, pp. 64–72
Elnöksége alatt Carter elidegenítette magát sokaktól, akik 1976-ban rá szavaztak, köztük sokakat a saját pártjából is. Az 1980-as demokratikus előválasztásokon Carter legyőzte a baloldal erős kihívóját, Ted Kennedy szenátort, aki Carterrel ütközött a nemzeti egészségbiztosítási rendszer létrehozása miatt.Wilentz, pp. 84, 116–121 Carter és a Demokrata Párt egésze elidegenítette más szavazókat is, miközben a konzervatív mozgalom erősödött. A folyamatosan gyenge gazdaság adókkal kapcsolatos frusztrációt szült, és a szavazók egyre fogékonyabbá váltak a kisebb kormányzatot támogatók iránt. Az pozitív diszkrimináció programjai ellen is ellenállás alakult ki, mivel egyes fehérek azt állították, hogy ezek a programok fordított diszkriminációt jelentenek. Az elnök 1976-ban megnyerte az evangélikus protestáns szavazók többségét, de az egyre inkább politizálódó keresztény jobboldal erőteljesen ellenezte elnökségét. Sok ilyen vallásos szavazót meggyőztek olyan vezetők nyilvános kampányai, mint Jerry Falwell a Moral Majority-ból és Phyllis Schlafly, akik ellenezték az egyenlő jogokról szóló alkotmánymódosítás ratifikálását. Egy másik fontos konzervatív szervezet, a The Heritage Foundation, konzervatív politikai irányvonalat kidolgozó és támogató fontos konzervatív agytrösztként jelent meg.Wilentz, pp. 83–93
A konzervatív mozgalom sok tagjának támogatásával Reagan legyőzte a politikai elit kedvencét, George H. W. Busht, a mérsékelt kongresszusi képviselőt, John B. Andersont és másokat az 1980-as republikánus előválasztásokon. A párt egységének biztosítása érdekében Reagan Bush-t nevezte meg alelnökjelöltjének az 1980-as republikánus nemzeti konvención, annak ellenére, hogy Bush Reagan kínálati oldali közgazdaságtanát „voodoo közgazdaságtan”-nak nevezte. Reagan konzervatív álláspontjával mozgósította támogatóit, míg Carter kampánya Reagant veszélyes szélsőségesként próbálta beállítani. A javuló gazdasági helyzet segítette Cartert abban, hogy októberben megelőzze Reagant a közvélemény-kutatásokban, de Reagan döntő győzelmet aratott az október 28-i vitában. A választás napján Reagan szűk többséggel nyerte el a népszavazást, de az elektori szavazatokon nagy fölénnyel győzött, 44 államban. Az egyidejűleg tartott kongresszusi választásokon a republikánusok több helyet nyertek a Képviselőházban, és az 1950-es évek óta először megszerezték az irányítást a Szenátusban.Wilentz, pp. 120–125
Reagan elnöksége
Az 1973-as és 1979-es olajválság hatására bekövetkezett gazdasági stagfláció helyreállítása érdekében folytatta a már kormányzóként megkezdett – a neves közgazdász Milton Friedman által inspirált – neokonzervatív gazdaságpolitikát, melyet Reaganomicsnak is neveztek. A Nagy gazdasági világválság idején Roosevelt elnök által New Deal néven elindított, majd a Johnson elnökségének idején Great Society néven bevezetett szociálpolitikai intézkedések védőhálóját leépítve próbálta csökkenteni az állam gazdasági és szociális szerepvállalását, nagyarányú jövedelemadó-csökkentést hajtott végre, és jelentősen növelte a fegyverkezési kiadásokat. Bár költségvetési szigort hirdetett meg elnöksége elején, az államháztartási hiányt nem sikerült csökkentenie.Reaganomics, az ajzószer, amely elpusztította a Szovjetuniót – Anno online történelmi magazin
Hivatalba lépésekor Reagan azzal érvelt, hogy az Egyesült Államok súlyos válsággal szembesül, és hogy a válság megoldásának legjobb módja a konzervatív reformok végrehajtása.Wilentz, pp. 127–129 Fő politikai prioritásai a katonai kiadások növelése, az adók csökkentése, a nem katonai szövetségi kiadások csökkentése és a szövetségi szabályozás korlátozása voltak. Reagan úgy vélte, hogy a kormány szerepének csökkentése gazdasági növekedéshez vezet, ami viszont magasabb bevételeket eredményez, amelyek segítenek a nemzeti adósság törlesztésében. A Reagan-kormány Jack Kemp kongresszusi képviselővel együttműködve terjesztette elő a jelentős adócsökkentési törvényjavaslatot, amely elegendő republikánus és konzervatív demokrata támogatást nyert ahhoz, hogy mindkét házban elfogadják. 1981 augusztusában Reagan aláírta az 1981-es gazdasági fellendülési adótörvényt, amely három év alatt 27%-os átfogó szövetségi jövedelemadó-csökkentést írt elő, valamint egy külön törvényjavaslatot, amely csökkentette a szövetségi kiadásokat, különösen a szegénység elleni programok terén.Wilentz, pp. 139–144