Az Almohád kalifátus (, vagy vagy ) vagy másnéven Almohád Birodalom egy észak-afrikai berber muszlim birodalom volt, amelyet a 12. században alapítottak. Legnagyobb kiterjedésében az Ibériai-félsziget (Andalúziát), illetve Észak-Afrika (pontosabban a nyugati Maghreb térség) nagy részét ellenőrizte.
Magát az Almohád mozgalmat Ibn Tumart alapította, amelyet a berber maszmuda törzsek között hirdetett kezdetben. Viszont az Almohád kalifátust és uralkodó dinasztia alapítása Abd al-Múmin-hoz (teljes nevén: Abd al-Múmin ibn Ali ibn Alwi ibn Jala al-Kumi Abu Muhammad) köthető. Ezért Múminid-dinasztia néven is szoktak rá hibatkozni a szakirodalomban. után Abd al-Múmin alapította. 1121 körül Ibn Tumartot a mozgalom alapítóját követői Mahdiként ismerték el. Ezt követően Tinmelben, az Atlasz-hegységben telepedett le. Majd 1147-ben Abd al-Múmin sikeresen elfoglalta Marrákest és kalifának kiáltotta ki magát, amellyel megdöntötte a Nyugat-Maghreb régiót uraló Almoravida dinasztiát. 1159-re kiterjesztették hatalmukat az egész Maghrebre. Majd Andalúzia következett, és 1172-re az egész muszlim Ibéria-félsziget Almohádok uralma alatt állt.
Az Ibériai-félszigeten való jelenlétük fordulópontja 1212-ben következett be, amikor Mohamed al-Nászir emírt legyőzte a VIII. Alfonz kasztíliai király által vezetett soknemzetíségű sereg a Sierra Morena-hegységben Las Navas de Tolosa mellett vívott csatában. Ezt követően Andalúzia fennmaradó területeinek nagy részét az elkövetkező évtizedekben fokozatosan elveszítették, Córdoba 1236-ban, illetve Sevilla 1248-ban került keresztény kézre.
Az almohádok uralma továbbra is fennmaradt Afrikában, amíg a folyamatos területi veszteségek lehetővé nem tették az ellenségeiknek, a Marínidák-nak az 1215-ös felemelkedését. A dinasztia utolsó képviselője Idrisz al-Vátík volt, akinek az uralma Marrákes városára korlátozódott. Itt gyilkolta meg egy rabszolga 1269-ben, ezt követően marinidák elfoglalták Marrákes-t, véget vetve az almohádok uralmának.
Történelem Kezdetek Az Almohád mozgalom kezdete Ibn Tumarttól eredeztethető, aki a masmuda berber törzsszövetség tagja volt. Ekkoriban a mai Marokkó, Mauritánia, Nyugat-Algéria, valamint Spanyolország és Portugália egyes részei (Andalúzia) az Almoravidák, egy szanhaja berber dinasztia uralma alatt állt. Fiatalkorában Ibn Tumart Spanyolországba folytatta tanulmányait, majd Bagdadba mélyítette el a tudását. Bagdadban Ibn Tumart az ashʿari teológiai iskolához csatlakozott, ahol Muhammad ibn Muhammad al-Ghazali ideológiai befolyása alá került. Hamarosan kifejlesztette saját eszmerendszerét, amelyben különböző mesterek tanait szinkretizálta. Ibn Tumart fő vallási alapelve a szigorú unitarizmus (tawhid) volt, amely tagadta Isten különböző tulajdonságainak független létezését, mondván, hogy az összeegyeztethetetlen Allah egységével, és ennek következtében politeista elképzelés. Követői al-Muwaḥḥidūn-ként ("Almohádok") váltak ismertté, amely nyers fordításban azt jelenti, hogy azok, akik Allah egységét vallják.
Miután 1117-ben visszatért szülőföldjére, Ibn Tumart különböző ifríkija-i városokban prédikált, illetve támadásokat intézet a borkimérők és a erkölcsi lazaság más megnyilvánulásai ellen. A korlátozott mozgásteréért az Almorávida dinasztiát hibáztatta, akiket istentelenséggel vádolt. Ellenezte a Maliki jogtudományi iskola támogatását is, amely tanításában a konszenzuson (ijma) és a Koránon és a szunnán túli más forrásokon alapult, ami ellentétes volt Ibn Tumart által támogatott szigorúbb zahirizmussal szemben. Heves prédikációi miatt a feldühödött hatóságok városról városra üldözték. Azt követően, hogy kiutasították Bejaia városából, Ibn Tumart Mellala városának szélén vert tábort, ahol első tanítványai, al-Bashirt (aki később a fő stratégája lett) és Abd al-Múmint (a Kumiya törzsből származó zenata berbert, aki később az utódja lett) is csatlakozták hozzá.
1120-ban Ibn Tumart és követőiből álló kis csoportja Marokkóba utazott, ahol először Fezben szállt meg. Itt vitába keveredett a város tudósaival, amely odáig fajult, hogy Ibn Tumart Fez utcáin megtámadta Ali ibn Juszuf almoravida emír húgát, mert az a berber nők szokása szerint fedetlenül járt-kelt. Miután kiutasították innen is, Marrakeshbe ment, ahol egy helyi mecsetben sikeresen felkutatta az emírt, és vallási vitára hívta ki őt és a környék vezető tudósait. A vita után a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy Ibn Tumart nézetei istenkáromlóak, a férfi pedig veszélyes, és sürgették a kivégzését vagy bebörtönzését. Az emír azonban úgy döntött, hogy egyszerűen kiutasítja a városból. balra|bélyegkép|300x300px|Az Almohádokkal szimpatizáló fő Masmuda törzsek hozzávetőleges helyszínei Ibn Tumart szülőfalujában Iglizben (pontos helye nem ismert), a saját népe (harghák) között talált végül menedékre, a Szúsz-völgyben. Ezt követően egy közeli barlangba vonult vissza, ahol aszkéta életmódot folytatott. Innen azért jött elő, hogy puritán reformprogramját hirdesse, amivel egyre nagyobb tömegeket vonzott be. Végül 1121-ben, a ramadán hónap végén, egy különösen megható prédikáció után, amelyben felidézte kudarcát az Almoravidák meggyőzésében, ezután Ibn Tumart „felfedte” magát, mint Mahdi. Ez az aktus gyakorlatilag hadüzenet volt az Almoravida állam ellen.
Omar Hintati tanácsára, aki a követője, illetve a Hintara törzs kiemelkedő főnöke volt, Ibn Tumart 1122-ben elhagyta barlangját, és felment a Magas-Atlasz hegységbe, hogy megszervezze az Almohád mozgalmat a magasfelföldi Masmuda törzsek között. Saját törzse, a Hargha mellett Ibn Tumart elérte, hogy a Ganfisa, a Gadmiwa, a Hintata, a Haskura és a Hazraja törzsek is csatlakozzanak az ügyéhez. Megközelítőleg 1124 körül Ibn Tumart, egy rendkívül jól védhető helyen Tinmelben, a Nfis-völgyben vert tábort. Tinmel az Almohád mozgalom spirituális központjaként és katonai főhadiszállásaként is szolgált egyszerre. Ez lett dar al-hijra (nyers fordításban a 'visszavonulási helyük'), Mohamed 7. századi Medinába tartó hidzsrájának történetének szinonímájaként.
Az első nyolc évben az almohád mozgalom és lázadás a Magas-Atlasz hegyvidékén vívott gerillaháborúra korlátozódott. Elérték azt, hogy bizonytalanná, illetve bizonyos esetekben teljesen járhatatlanná tették a Marrakeshtől délre fekvő utakat és hegyi hágókat, veszélyeztetve ezzel a Sijilmasszához vezető utat, amely transz-szaharai kereskedelem kapuja volt. Mivel nem rendelkeztek elegendő emberrel ahhoz, hogy kiszorítsák az almohád lázadókat könnyen védhető hegyi erődítményeikből, az almoravida hatóságok megelégedtek azzal, hogy erődöket hoztak létre a határon, ezzel védve területeiket. Leghíresebb példa erre a Tasghîmût erőd, amely Aghmat-ot az almovirák fontos kereskedelmi városát védte, és amelyet az almohádok 1132-ben meghódítottak meg. A védelemre való berendezkedés mellett alternatív kereskedelmi útvonalakat kerestek a keletebbre fekvő hágókon keresztül.
Ibn Tumart erős közösségé szervezte meg az almohádokat, aprólékosan kidolgozott társadalmi hierarchiával. A legbelső kör az Ahl ad-dār (szó szerinti fordításban a "Mahdi Háza") volt, amely Ibn Tumart és családját jelölte, és amelyet két tanácssal egészített ki a vezető. Létrehozta a legkorábbi és legközelebbi társaiból álló belső testületet, a Tízek Tanácsát, amely Mahdi titkos tanácsaként funkcionált. Ezt egészítette ki az Ötvenek Tanácsa, amely a Masmuda törzsek vezető sejkjeiből állt. A korai muszlim igehirdetőknek (ṭalaba) és misszionáriusoknak (huffāẓ) is voltak képviselőik. Katonailag is szigorú hierarchia volt érvényben. A Hargha törzs volt az első, bár ez nem szigorúan etnikailag volt meghatározva, számos "tiszteletbeli" vagy "örökbefogadott" törzstagot foglalt magában más etnikumokból, mint például magát Abd al-Múmin-ot, aki a vezető egyik legfőbb tanácsadója volt. Ezt követték Tinmelből származó emberek, majd sorban a többi Masmuda törzs, őket zárták a fekete harcosok (abīd). Minden egység szigorú belső szervezettel rendelkezett, élén egy mohtasibval, és két fő csoportra oszlott. Az egyik a korai híveké, a másik pedig később csatlakozott híveké. Mindkettőt egy-egy mizwar (vagy más néven amzwaru) vezetett. Ez után jöttek a hierarchiában kincstárnokok (szakkakinok), akik gyakorlatilag egyszerre voltak a pénzverők, adószedők és pénztárosok. Majd a reguláris hadsereg (dzsund), majd a vallási testületek – a müezzinek, a hafidhok és a hizbek –, akiket az íjászok, a besorozottak és a rabszolgák követtek. Ibn Tumart legközelebbi társa és fő stratégája al-Bashir volt, aki "komisszár” szerepét vállalta magára, és gyakran kemény kézzel érvényesítette a doktrinális fegyelmet a Masmuda törzs tagjai között.
1130 elején az almohádok elhagyták a hegyek védelmét és megindították első jelentős hadjáratukat az alföldön. Az almohádok először majdnem teljesen felőröltek egy almoravida oszlopot, amely Aghmat előtt vonult ki eléjük, majd egészen Marrakeshig üldözték a visszavonuló egységeket. Negyven napig ostromolták Marrakesh városát, míg 1130 áprilisában (vagy msá források szerint májusában) az almoravidák ki nem törtek a városból, és ezt követően a véres al-Buhayra-i csatában (amelyet a várostól keletre fekvő nagy kertről neveztek el) legyőzték az almohádok erőket. Az almohádokat sereg katasztrófális vereséget szenvedett és hatalmas veszteségek érték őket. A katonai vezetésük fele elesett a harcban, a túlélőknek pedig csak éppenhogy sikerült visszavonulniuk a hegyekbe.
Kalifátus és területi növekedések bélyegkép|300x300px|Az Almohad állam terjeszkedésének szakaszai Ibn Tumart röviddel ezután meghalt 1130 augusztusában. Az, hogy az almohád mozgalom nem omlott össze azonnal egy ilyen pusztító vereség után és maga karizmatikus vezető, a Mahdi halála után, elősorban utódja Abd al-Múmin kíváló képességeinek köszönhető. Ibn Tumart halálát három évig titokban tartották, amelyet az Almohád krónikások ghaybaként, vagyis „eltűnés” időszakaként írták le. Ez feltehetően kellő időt adott Abd al-Múminnak arra, hogy biztosítsa helyét a mozgalom politikai vezetőjeként és legitim utódként. Bár őmaga Tagrából (a mai Algéria területén található) származó zenata berber volt, és így idegen a dél-marokkói Masmuda törzsek között, Abd al-Múmin mégis legyőzte fő politikai riválisait, és visszaintegrálta az ingadozó törzseket a közösségbe. Három évvel Ibn Tumart halála után hivatalosan is „kalifává” kiáltották ki.
Abd al-Múmin 1133 után gyorsan kiterjesztette az almohádok uralmát a Maghreb-térségre, míg a szorongatott almoravidák még meg tudták tartani fővárosukat Marrákest. A háború alatt számos más törzs csatlakozott az almohádok vagy az almoravida oldalhoz. Kezdetben az almohádok hadműveletei kizárólag az Atlasz-hegységre korlátozódtak. 1139-ben az északi Rif-hegységig sikerült előrenyomulniuk. Egyik korai bázisuk a hegységen túl Taza volt, ahol Abd al-Múmin 1142 körül egy fellegvárat (ribat) és egy Nagy Mecsetet emelt.
Ali ibn Juszuf, az almoravida uralkodó meghalt 1143-ban, utódja a fia Tasfín ibn Ali lett. 1144-től kezdődően a stratégiai helyzett egyre jobban az almohádok javára fordult, amikor a mai Nyugat-Algéria területén élő zenata törzsek, illetve a korábban almoravida pártfogásába tartozó masufa törzs néhány vezetője csatlakozott az almohádok erőkhöz. Ez lehetővé tette al-Múmin számára, hogy döntő győzelmet arasson Tasfín felett, elfoglalva Tlemcent 1144-ben. Tasfín Oránba menekült, amelyet az almohádok szintén megtámadtak és elfoglaltak. Tasfin 1145 márciusában menekülés közben halt meg. A legyőzött almoravida sereget nyugat felé, egészen Fezig üldözték, amelyet kilenc hónapos ostrom után 1146-ban foglaltak végül el. Végül 1147-ben, tizenegy hónapos ostrom után Marrákes is elesett, és az utolsó Almoravida uralkodót, Ishaq ibn Ali-t pedig megölték.