Ez a cikk Peru történelmével foglalkozik.
Korszakai A modern történetírás három fő korszakra osztja Peru történelmét:
A spanyol hódítás előtti időszak, amely a régió első civilizációitól az Inka Birodalom meghódításáig tart. Ez az időszak két szakaszra oszlik: Az inkák előtti időszak: amely a caral-civilizációval kezdődő kultúrákat öleli fel, Kr. e. 3200 körül. Ezt követően különböző kultúrák fejlődtek ki, mint például a Chavín, Paracas, Mochica, Nazca, Tiahuanaco, Huari, Chancay, Chimú stb. Az inkák terjeszkedésével zárult, 1450-1500 körül. Inka korszak: a 13. századtól a 16. század elejéig tart, ebben az időszakban fejlődött ki az inka kultúra, bár az inkák terjeszkedése az Andok területén 1438-ban kezdődött. A gyarmati időszak, amely a spanyol hódítástól a perui függetlenségi nyilatkozatig tart. A köztársasági időszak, amely a függetlenségi háborútól napjainkig tart.
A spanyolok előtti korszak Előtörténet Nem tudni, mikor érték el az Ázsiából a Bering-földhídon átkelő emberek Dél-Amerika északnyugati területeit. Az Ayacuchóban, a Pichimachay-barlangban talált állatcsontok és kőeszközök vizsgálata alapján ez időszámításunk előtt 18– körül lehetett.
Archaikus avagy prekeramikus korszak bélyeg|255px|Caral piramisai mintegy 4600-5000 évesek. A mai sivatag helyén egykor füves szavanna uralkodott
(kb. i. e. 10 000 – i. e. 1800)
A legutóbbi jégkorszak végén a mai sivatagos tengerpart helyén dús füvű rétek terültek el. Az észak felől érkező telepesek ehhez igazodva alakították ki vadász–gyűjtögető életmódjukat. A pleisztocén megafauna kipusztulása után kisebb állatokra vadásztak és csontból, illetve növényekből készített eszközeikkel a tengerből is szereztek táplálékot.
Időszámításunk előtt 6–4000 körül az Andok lakói megkezdték a láma, az alpaka, a tengerimalac és a pézsmakacsa háziasítását, valamint a növénytermesztést. Krumplit, babot, tökféléket, kukoricát, paprikát, paradicsomot, uborkát, avokádót, földimogyorót és dinnyét termesztettek. I. e. 2500 körül terjedt el a gyapot. Ez lett a szőttesek egyik legfontosabb alapanyaga, a szövés pedig a perui civilizációk egyik legfontosabb művészete.
A földművelés fejlődését és a lakosság számának növekedését i. e. 2700 és 2200 között követte az első szertartási és egyéb közösségi épületek megjelenése. Kőből és vályogtéglából építkeztek, főként a partvidéken.
Kezdeti korszak (kb. i. e. 1800–800)
Az új korszak kezdetét az agyagművesség megjelenésétől számítjuk. A fazekasok az egyszerű, dísztelen agyagmunkáktól eljutottak a színes, minőségi kerámiákig. A partvidéki településközpontok szertartási központokká alakultak, ahol a papok áldozatokat mutattak be.
Ebben a korszakban kezdték meg az öntözőcsatorna-hálózat kiépítését, és ez a termesztett növényeket tette fő táplálékukká. A halászat és a szövés is sokat fejlődött. A hegyekbe húzódó csoportok i. e. 900 körül tértek át a teraszos földművelésre.
Korai horizont (kb. i. e. 800–200) right|300px|A Chavin-kultúra elterjedése fénykorában
A kezdeti korszak és a spanyol hódítás közötti időt a régészek három horizontra és két úgynevezett átmeneti korszakra tagoljál. A horizontok a földrajzi terület – Középső-Andok – egységesülését, az átmeneti korszakok a kisebb, helyi kultúrákat taglalják.
A korai korszakot Chavín-horizontnak is nevezik, mert név i. e. 1200 táján Chavín de Huántarban volt az egész Andok vallási és hatalmi központja.
A Chavín-korszakban jelentősen fejlődött a kézműipar. A fazekasok díszes ábrákat véstek az edények felületére, a fémművesek feltalálták a forrasztást, a domborítást és elkezdték az aranyat ezüsttel ötvözni. E korszak végén készültek a spanyol hódítás előtti Dél-Amerika legpompásabb, milliónyi apró figurával és geometriai motívumokkal díszített szőttesei.
A Chavín-kultúra az északi Sechura-sivatagtól a déli Nazcáig, a hegyvidéken Pacopampától Huancavelicáig mutatható ki.
Ugyanebben a korszakban a Déli-Andokban, a Titicaca-tó medencéjének északi részén, Pucará központtal jött létre a Pucará-kulfftúra, amely északon Cuzcóig, dél felé a mai Bolíviáig éreztette hatását.
Pucarában hat monumentális épületcsoport áll, köztük lépcsős piramis lesüllyesztett, kicsi templomokkal. A nagy temetkezőhalmokat és tömbből faragott oltárokat falak veszik körül.
A Titicaca-tó déli medencéjében, a mai Bolívia területén a Chiripa-kultúra virágzott. Központjának négyszögletesen elrendezett építményei egy lesüllyesztett teret vesznek körül, előrevetítve egy új szertartási építészeti stílust.
Korai átmeneti korszak right|200px|bélyeg|A Huari- és a Tiahuanaco kultúra elterjedése (kb. 500–1200 között) (kb. i. e. 200 – i. sz. 600)
A Chavín de Huántar vezette egység felbomlása után az ősi Peruban helyi kultúrák nyertek teret.
Északon Piura és Lambayeque között virágzott a Vicús-kultúra, amely elsősorban 15 méter mélységet is elérő sírjairól és a bennük talált negatív festésű, állatalakos kerámiákról, valamint rézből, arzénes bronzból, valamint réz–arany ötvözetű tárgyairól ismert.
A Chicama, Moche, Nepeña és Lambayeque folyók völgyében alakult ki a főképp ember-, állat- és épületmakett-kerámiáiról, valamint fémtárgyairól ismert Salinar-kultúra.
A Salinar-kultúra helyén idővel kialakult a Moche-kultúra (kb. i. e. 100 – i. sz. 800), amely tetszetős kerámiáiról és ötvösművészetéről ismert. Legfontosabb vallási épületeiket, a Naptemplomot és Holdtemplomot a mai Trujillo közelében emelték.
A déli tengerparton a Paracas-kultúra emelkedett ki. Ezt a legkifinomultabb technikával készült textíliái tették híressé. Paracasban szokás volt a halottak mumifikálása.
A Paracas-kultúrából i. e. 200 körül bontakozott ki a Nazca-kultúra, amelynek fénykora nagyjából egybeesett a Moche-kultúráéval. Kiváló szőttesek készültek, később a fazekasság vette át a vezetést; ebben több technológiai újítást is született. A kerámiákra már égetés után vitték fel a fehér, narancs, vörös, barna és fekete színeket. A Nazca-kultúra legismertebb hagyatéka a rejtélyes geoglifák vonalrendszere .
További jelentősebb kultúrkörök: Recuay-, Lima-, Pucará-, Huari- és Tiahuanaco-civilizáció.
Középső horizont right|300px|bélyeg|Az 1000–1400 közötti jelentősebb kultúrák elterjedése Peruban
(kb. i. sz. 600–1000)
A 6. század közepétől az addig virágzó kicsiny „főnökségek” kénytelenek voltak alávetni magukat két nagy, egységesítésre törekvő hatalomnak. A két hatalmi központ Huari (Wari) és Tiahuanaco (Tiwanaku) volt.
A Tiwanaku Birodalom a Titicaca-tó bolíviai oldalán az 1. századtól benépesülő, majd a 700-as évekig városias településsé növekedett. Kulturális és vallási hatása volt jelentős. Hatalmának a harcos ajmara vagy kolja csoportok vetettek véget.
A Wari Birodalom központja Tiwanakutól mintegy 700 km-rel északnyugatra helyezkedett el. Katonai erejéről volt híres. A birodalom túlzott növekedési üteme miatt időszámításunk szerint 1000 táján a városokat elhagyták lakóik.
A korszak legfontosabb újítása az igazi városok kialakítása volt. Ragyogó színű edények, kerámiaszobrok, tollakkal átszőtt textíliák, ötvösremekek és féldrágakő-faragások maradtak ránk ebből a korból.
Késői átmeneti korszak (kb. i. sz. 1000–1450)
A Wari Birodalom hatalma jóval az ezredforduló előtt megroppant, és a Moche-kultúra helyére a Sicán- (Lambayeque)-kultúra lépett. Fővárosa Batán Grande volt. A Sicán-kultúra 900 táján jutott el fejlődésének csúcsára. Ekkor emelték monumentális épületeiket, ásták nagy sírkamráikat, használták széles körben az arzén-bronzot, teremtettek kereskedelmi kapcsolatokat az ecuadori partvidékkel. 1050 és 1100 között azonban Batán Grande elpusztult, és az új hatalmi központ Túcume lett. 1375 és 1400 között a sicán területeket a Chan-Chan székhelyű Chimu Királyság hódította meg. Chan-Chan kilenc, fallal körülvett városrészből állt; mindegyikben templomok, víztárolók és lakóházak sorakoztak egymás mellett. Ez a kultúra fémművességéről, réz, arzén-bronz, ezüst- és aranytárgyaiól híres. Az agyagművesség továbbvitte a Moche-kultúra gömbformáját és kengyel alakú kiöntőcsövét, a formák és színek változatossága azonban eltűnt.
A korszak további kultúrái: amazóniai csacsapoják, tengerparti csankajok és ika-csincsák, a Titicaca-tó mellett temetkezési tornyokat emelő kolják, illetve az andesi csankák és inkák.
Késői horizont right|300px|bélyeg|Az inkák által szent helyként tisztelt Urubamba völgye (kb. i. sz. 1450–1532)
Az inkák néven közismertté vált népcsoportok a 14. században kezdtek meghatározó erővé válni Cuzco környékén.
Az inka címet viselő első hét király: Manco Cápac/Manko Kapak Sinchi Roca/Szincsi Roka Lloque Yupanqui/Ljoke Jupanki Mayta Cápac/Majta Kapak Cápac Yupanqui/Kapak Jupanki Inca Roca/Inka Roka Yahuar Huacac/Jauar Uakak
A 15. század elejéig az inkák elégedettek voltak területükkel, de a csankák szemet vetettek rá. A nyolcadik inka király, Viracocha Inca/Virakocsa Inka idején betörő ellenség közel állt a terület elfoglalásához. A hódítókat Pachacutec Inca Yupanqui/Pacsakutek Inka Jupanki (uralkodott: 1438–1471) verte végül vissza. Átszervezte az általa uralt területet, és elkezdte annak kiterjesztését. Hódításait fia és utóda, Túpac Inka Yupanqui (Tupak Inka Jupanki, uralkodott: 1471–1493) teljesítette ki és unokája, Huayna Cápac/Uajna Kapak (uralkodott: 1493–1525/7) zárta le.
A birodalom élén a Nap fiának tekintett, abszolút hatalmú Sapa Inka állt. Hatalma csúcsán a kb. 1 millió km² kiterjedésű, a minimum 3 millió lakosú Inka Birodalom (Tahuantinsuyu, a „Négy Világtáj”) országa volt minden idők leghatalmasabb indián birodalma; a mai kolumbiai-ecuadori határtól a chilei Santiagóig terjedt. Nyugati határa a Csendes-óceán volt, a keleti az Andok keleti oldalán, 1000 méter magasan húzódott. Négy nagy egysége a főváros, Cuzco főteréről kiinduló négy főútvonal alkotta cikkelyekben helyezkedett el: Északnyugaton Chinchaysuyu Északkeleten Antisuyu Délnyugaton Cuntisuyu Délkeleten Collasuyu
Az északi hódítások és felkelések miatt Huayna Capac Quitóba (ez a mai Ecuador fővárosa) helyezte át udvartartását. Ott született Atahualpa nevű fia — idősebb fia, Huáscar Cuzcóban maradt. Az apa felosztotta a birodalmat: az északi országrészt Atahualpának, a délit Huáscarnak hagyta örökül, mielőtt az európaiak által behurcolt himlőtől elhalálozott. A dühöngő járvány közben a hadsereg Atahualpát, a papság Huáscart támogatta. Huayna Cápac halála után a két fiú polgárháborúja kapóra jött a spanyol hódítóknak.
Spanyol hódítás és uralom Spanyol hódítás bélyeg|A Machu Picchu, az Urubamba völgyet határoló hegyek egyikén
Kolumbusz Kristóf hajói 1492 és 1518 között vetettek horgonyt Hispaniola, Jamaica, Kuba, Santo Domingo és Puerto Rico partjain; ezeket vették először birtokba a spanyolok.
1519 és 1525 között elfoglalták a maják városait, Hernán Cortés pedig leigázza az aztékokat. Ezzel a szárazföldön is megnyílt az út Dél-Amerika felé.
1522-ben Pascual de Andagoya Panamából három hajóval expedíciót vezetett a mai Kolumbiában található San Juan-folyóig.
1524-ben Andagoya három hajójával kelt útra Panama kormányzója, Francisco Pizarro (1476–1541). Alvezére Diego de Almagro (1479–1538) volt; a csapat papja Hernando de Luque. Még 1524-ben meglátták Dél-Amerika csendes-óceáni partjait, de ez az útjuk gyakorlati sikert nem hozott.
1526 végén újra megpróbálkoztak, és ezúttal a San Juan-folyónál különváltak. Almagro visszatért Panamába erősítésért, Pizarro letáborozott, az expedíció kalauza, Bartolomé Ruiz pedig továbbhajózott dél felé. Ezzel ő lett az első olyan európai, aki a Csendes-óceánon keresztezte az Egyenlítőt, és ugyancsak ő került elsőként kapcsolatba az Inka Birodalommal. Visszafordult, felvette Pizarro csapatát, és az ecuadori partok előtti Gallo-szigeten táboroztak le. Több spanyol a visszatérés mellett döntött, de Pizarro tizenhárom társával továbbment a Guayaquili-öbölbe, ahonnan először pillantottak meg egy inka várost, Tumbest. A Santa-folyóig hajóztak, és onnan lámát, fémedényeket, szőtteseket és agyagedényeket vittek Panamába.