A Tasman-gleccser (hivatalos nevén: Haupapa / Tasman Glacier) Új-Zéland leghosszabb gleccsere, amely az ország Déli-szigetén, a Déli-Alpokban, az Aoraki / Mount Cook Nemzeti Park területén található. Hossza , területe pedig hozzávetőleg , így ez a Csendes-óceáni térség legnagyobb jégfolyama. A gleccser az ország természeti örökségének fontos része, és jelentős turisztikai célpont. Az elmúlt évtizedekben gyorsuló ütemben húzódik vissza, melynek következtében a lábánál, a gleccser olvadékvizeiből kialakult a Tasman-tó.

Földrajzi elhelyezkedése

A Tasman-gleccser Új-Zéland Déli-szigetének Canterbury régiójában, az Aoraki / Mount Cook Nemzeti Park területén helyezkedik el. A Déli-Alpok keleti oldalán található gleccser Új-Zéland leghosszabb jégfolyama. Hossza mintegy , szélessége 2–4 kilométer között változik, a jég vastagsága pedig egyes helyeken eléri a 600 métert.

A gleccser délkeleti irányban fut le a magashegységből, mintegy 3000 méter tengerszint feletti magasságból kiindulva, és 730 méter magasságban éri el a Tasman-tavat. Felszínét vastag morénatakaró borítja, amely sötét, kőzettörmelékes megjelenést kölcsönöz a jégárnak, és lassítja az olvadást a felső szakaszokon.

A gleccser olvadékvize táplálja a Tasman-folyót, amely a gleccser előterében található Tasman-tóból ered. A folyó dél felé haladva a Pukaki-tóba torkollik, amely a Waitaki-víztározó rendszer része. A víz innen a Waitaki-folyón keresztül éri el a Csendes-óceánt.

A Tasman-gleccser környezetében további jelentős gleccserek találhatók, köztük a Hooker-gleccser, a Murchison-gleccser, valamint a kisebb Ball- és Godley-gleccserek. A térség glaciális környezetére jellemzők az U-alakú völgyek, az oldal- és terminális morénák. A gleccser vízgyűjtő területéhez tartoznak a környező hegycsúcsok, így az Aoraki / Mount Cook (3724 méter), a Mount Elie de Beaumont és a Hochstetter Dome.

Elnevezésének történelmi háttere

A gleccsert a 19. századi európai felfedezőutak során írták le először, amikor a Déli-Alpok térsége iránt megnövekedett a geográfiai és geológiai érdeklődés. A gleccsert Julius von Haast geológus 1862-ben a holland származású felfedezőről, Abel Tasmanról nevezte el, aki 1642-ben első európaiként közelítette meg Új-Zéland partjait. Bár Tasman maga sosem járt a Déli-Alpok belsejében, nevét több új-zélandi természeti képződmény is viseli.

A terület őslakosai, a Ngāi Tahu maori közösség már régóta ismerték a gleccsert, amelyet „Haupapa” néven emlegettek. A nyelvészek szerint a maori nyelvben a „haupapa” szót gyakran használják „jégtakaró” vagy „fagyott föld” értelemben, így vélhetően a gleccser látványára és természetére utal.

A jelenleg hivatalos névként használt „Haupapa / Tasman Glacier” forma 2013-ban vált jogilag elismertté, az 1998-as Ngāi Tahu Kártérítési Megállapodásról szóló törvény (Ngāi Tahu Claims Settlement Act) alapján. Az új-zélandi kormány és a Ngāi Tahu közösség megállapodása részeként több földrajzi hely kettős nevet kapott, amely egy szélesebb körű kezdeményezés része volt az őslakos kultúra jelentőségének elismerésére és a maori nyelv hivatalos státuszának megerősítésére.

Klímaváltozás és a gleccser visszahúzódása

bélyegkép|jobbra|Balról jobbra: a Mueller-, a Hooker- és a Tasman-gleccser. Az 1990 és 2000 közötti időszakban mindhárom jelentősen visszahúzódott. Jól láthatók a megnagyobbodott gleccsertavak, a felső, morénamentes jég visszahúzódása és a morénafalak megemelkedése a jég elvékonyodása miatt. A Tasman-gleccser az elmúlt évtizedek során jelentős mértékben visszahúzódott, elsősorban a globális felmelegedés következményeként. A 20. század közepéig viszonylag stabil maradt a jégtömege, azonban az 1970-es évektől kezdve látványos jégveszteséget szenvedett el.

A gleccser alsó szakaszánál 1990 körül kezdett kialakulni egy olvadékvizek által feltöltött tó, a Tasman-tó (Tasman Lake), amely azóta folyamatosan növekszik. A tó terjedése a gleccser fokozódó olvadásának egyik látványos jele, és tovább gyorsítja a gleccser további visszahúzódását is, mivel a víz alulról erodálja a jégtömeget. A gleccsertó 2020-ra már több mint 7 km hosszúvá nőtt.

A gleccser teljes hossza a 20. század eleje óta körülbelül 4–5 kilométerrel rövidült meg, és a jégvastagság is jelentősen csökkent. A vastag morénatakaró a gleccser felsőbb szakaszain továbbra is lassítja az olvadást, de az alsó szakaszok gyors ütemben vékonyodnak és visszahúzódnak.

Tudományos előrejelzések szerint a Tasman-gleccser néhány évtizeden belül elveszítheti alacsonyabban fekvő jégtömegét, és fokozatosan egy gleccserrel kevert jégtóvá alakulhat át. A folyamat része egy tágabb glaciális változásnak, amely Új-Zéland több gleccserét is érinti, köztük a Franz Josef és a Fox gleccsereket a nyugati parton.

A gleccser visszahúzódása fontos indikátora a déli félteke magashegyi klímaváltozásának, és számos klimatológiai és geofizikai kutatás középpontjában áll.

Természeti értékek és ökoszisztéma

bélyegkép|jobbra|Kea (Nestor notabilis) A Tasman-gleccser térsége az UNESCO Te Wāhipounamu világörökségi helyszín része, amely a Déli-Alpok geológiai és ökológiai sokféleségét védi. A környezetet az éghajlati viszonyok, a gleccsermozgás és a felszínt borító kőzettörmelék együttesen alakítja.

A gleccser előterében morénatájak, gleccsertavak és üledékes síkságok találhatók, amelyek változó élőhelyeket biztosítanak az élőlények számára. Ezeken a felszíneken pionír növényfajok – zuzmók, mohák és fűfélék – telepednek meg, amelyek hozzájárulnak a talajképződéshez. Az ökológiai szukcesszió folyamata ezeken az újonnan feltáruló területeken jól tanulmányozható, és több kutatási program is folyik itt, amelyek távérzékelési módszerekkel (többek között multispektrális légi felvételekkel) vizsgálják a növényzet fejlődését és az invazív fajok terjedését.

A térség állatvilága a magashegyi környezethez alkalmazkodott fajokból áll. A gleccservölgy felett az új-zélandi sólyom (Falco novaeseelandiae) és a kākāriki papagájfajok (Cyanoramphus spp.) figyelhetők meg. A magasabb régiókban él a kea (Nestor notabilis), amely a világ egyetlen alpesi élőhelyű papagája. A Tasman-tó vízi ökoszisztémája viszonylag fajszegény, de pihenőhelyet biztosít vándormadarak – köztük vöcsök- és csérfajok – számára.

A régió élővilágát nemzeti park természetvédelmi előírásai védik. Kiemelt természetvédelmi kihívást jelentenek az invazív tűlevelű fafajok, különösen az úgynevezett „wilding" fenyők (Pinus contorta, Pinus nigra, Larix decidua, Pseudotsuga menziesii, Pinus ponderosa), amelyek kiszorítják az őshonos növényzetet és csökkentik a talaj víztartalmát. A Mackenzie Wilding Conifer Management Strategy és a National Wilding Conifer Control Programme természetvédelmi programok kiterjednek a Tasman-gleccser környezetére is, amelyek célja az invazív tűlevelűek visszaszorítása és az őshonos magashegyi növényzet megóvása. A stratégia célja, hogy a fiatal facsemeték eltávolításával már korán kezeljék a problémát, amely hektáronként kevesebb mint 10 dollárba kerül, míg a kifejlett fák eltávolítása akár is kerülhet hektáronként.

Turisztikai jelentősége

bélyegkép|jobbra|Turistahajó a jéghegyek között a Tasman-tavon A Tasman-gleccser Új-Zéland egyik legismertebb alpesi természeti látnivalója, amelyet évente több tízezer turista keres fel. A gleccser Mount Cook Village településtől keletre található, és jól kiépített, aszfaltozott úton autóval is könnyen megközelíthető. A túrák kiindulópontja általában a Tasman Valley Road végén található parkoló, ahonnan több gyalogtúraösvény indul.

A legnépszerűbb útvonalak közé tartozik a Tasman Glacier View Track, amely egy rövid, de emelkedős séta után kilátást nyújt a Tasman-tóra és a gleccser alsó szakaszára. Egy másik kedvelt túra a Blue Lakes Track, amely a közeli tavakhoz és kilátópontokhoz vezet.

A Tasman-tavon csónaktúrák és kajakos kirándulások is szervezhetők a nyári hónapokban. Ezek során a látogatók testközelből figyelhetik meg a gleccserről leszakadt jégtáblákat, amelyek a víz felszínén úsznak. A környék népszerű célpontja továbbá a helikopteres túráknak és a sétarepüléseknek, amelyek légi perspektívából mutatják be a Déli-Alpok hegyvonulatait és gleccsereit.

A terület az Aoraki / Mount Cook Nemzeti Park része, ezért a turisztikai tevékenységek szigorúan szabályozottak. A látogatók kötelesek a kijelölt útvonalakon maradni, és a gleccserre kizárólag hivatalos túravezető kíséretében lehet feljutni.

A környék időjárása gyorsan változhat, különösen a déli félteke téli és tavaszi hónapjaiban, így a látogatóknak ajánlott megfelelő felszereléssel és tájékoztatással érkezni. A Mount Cook Village látogatóközpontjában (Aoraki/Mount Cook National Park Visitor Centre) részletes térképek, időjárási előrejelzések és túrainformációk érhetők el.

Kutatási és tudományos jelentőség

A Tasman-gleccser fontos szerepet játszik a glaciológiai, klímatudományi és geológiai kutatásokban. A NASA, a GNS Science új-zélandi geológiai és geofizikai kutatóintézet, valamint több egyetem műholdas megfigyeléseket, légi felméréseket és földfelszíni műszeres méréseket végez a térségben. Ezekkel folyamatosan mérik a jégtömeg változását, mozgási sebességét, vastagságát és az olvadás ütemét. A gleccser környéke terepgyakorlati helyszínként is szolgál több új-zélandi és nemzetközi egyetem hallgatói és kutatói számára.

A Tasman-gleccser visszahúzódásának jól dokumentált folyamata a kutatók számára értékes adatokat nyújt a globális felmelegedés hatásainak tanulmányozásához. A kutatók a gleccser változásait, a változások mérési eredményeit referenciaként használják más, a klímaváltozásra eltérően reagáló új-zélandi gleccserek (különösen a Ferenc József és Fox gleccserek) vizsgálata során.

A kutatások a morénák, jégtavak és üledékes formák kialakulásából és változásából következtetni tudnak a posztglaciális tájképződési folyamatokra. A Tasman-tó növekedése és az időszakos jégomlások szintén aktív kutatások tárgyát képezik, amelyek segítséget nyújtanak a gleccsertavak jövőbeli kockázatainak előrejelzésében.

Hivatkozások

Források

Kategória:Új-Zéland földrajza Kategória:Gleccserek