Sir Hudson Lowe, ejtsd (Galway megye, Írország, 1769. július 28. – Chelsea, London, 1844. január 10.) angol–ír katonatiszt, a brit királyi haderő tábornoka, a napóleoni háborúk többszörösen kitüntetett harctéri parancsnoka, gyarmati főtisztviselő, 1815–1821 között a Szent Ilona-sziget kormányzója, I. Napóleon ottani száműzetésének éveiben. Személyisége és Napóleonnal való hírhedten rossz kapcsolata számos kortárs és modern kritika tárgya lett.
Élete bélyegkép|jobbra|Sir Hudson Lowe (BNC Gallica)
Származása, tanulmányai Édesapja John H. Lowe angol katonaorvos, édesanyja az ír Elizabeth Morgan volt. Gyermekkorát apjának szolgálati helyein, különféle helyőrségekben töltötte. Tizenkét éves korában zászlósi (ensign) rangban beállt a Kelet-devoni Milíciához. 1785-ben belépett apjának egységébe, az 50. Nyugat-kenti gyalogezredbe, mely ebben az időben Gibraltárban állomásozott.
A forradalmi és a napóleoni háborúkban 1793-ban főhadnagyi rangban részt vett Toulon elfoglalásában, amely után a francia forradalmi hadsereg, az ifjú Napoléon Bonaparte vezetésével visszafoglalta a várost. Ezután Lowe Portugáliában, Menorcán és Máltán szolgált. Korzikára küldték, a royalista szakadár felkelők támogatására. Az ottani brit kormányzó, Wauchope ezredes segédtisztje lett. Főhadiszállása az ajacciói várban volt, Napoléon Bonaparte szülőházának közelében. Korzikai felkelőkből és katonaszökevényekből szabadcsapatot szervezett (Royal Corsican Rangers). Napóleon anyja és nővérei röviddel korábban hagyták el Korzikát, házukat felégették, de Lowe embereinek esetleges közreműködéséről nem maradt fenn utalás. 1796 októberében a britek kiürítették Korzikát. Lowe ezredét Elba szigetére, majd ennek kiürítése után Gibraltárba, majd Lisszabonba szállították.
1801-ben korzikai ezredének élén Lowe Egyiptomban harcolt Bonaparte ellen. A Franciaország elleni háború kiújulásakor, 1803-ban őrnaggyá, 1804-ben alezredessé nevezték ki.
1805-ben James Henry Craig tábornok parancsnoksága alatt részt vett abban az angol–orosz offenzívában, amely átmenetileg elfoglalta Nápolyt, az 1806-os francia visszafoglalásig. 1808-ban Capri szigetét védte Joachim Murat tábornok ostromló hada ellen. Számbeli hátrányban volt, tengeri úton érkező felmentésben nem reménykedhetett, így felajánlotta a kapitulációt, cserébe elérte csapatainak szabad elhajózását Szicíliába.
1809-ben ismét korzikai ezrede élén részt vett Zákinthosz és Kefalónia elfoglalásában, hosszabb-rövidebb ideig Kefalónia, Ithaka, később Santa Maura (Lefkáda) kormányzója lett. 1812-bem visszatért Angliába és ezredessé lépett elő. A hatodik koalíciós háború során, 1813-ban brit összekötő tisztnek osztották be Blücher porosz tábornagy mellé, vele maradt a Franciaország elleni 1814-es invázió idején is. Tizenhárom fontos ütközetben vett részt. 1814 áprilisában őt jelölték ki, hogy Napóleon (első) leköszönésének hírét vigye Londonba. Vezérőrnaggyá léptették elő, és a király lovaggá ütötte. Porosz és orosz kitüntetéseket is kapott.
Házassága 1816-ban feleségül vette Susan de Lancey-Johnsont (1782–1832), William Johnson ezredes özvegyét, Stephan de Lancey-nak, Tobago brit kormányzójának leányát, a waterlooi csatában elesett Sir William de Lancey ezredes nővérét. Több gyermekük született, köztük Edward William Howe de Lancy Lowe vezérőrnagy (1820–1880).
„Napóleon börtönőre” bélyegkép|jobbra|Szent Ilona kormányzójának rezidenciája, a Plantation House bélyegkép|jobbra|A Plantation House fogadóterme
1815-ben a belgiumi hadjárat idején Lowe főszállásmesteri beosztásban ténykedett, közben kinevezték a genovai brit csapatok főparancsnokává. Útközben, 1815. augusztus 1-jén kapta a hírt, hogy a vereséget szenvedett Napóleon július 15-én a dél-franciaországi Rochefort közelében önként felszállt a brit Bellerophon sorhajó fedélzetére, ahol fogollyá nyilvánították, Szent Ilona szigetére deportálták, és a sziget kormányzójává Lowe tábornokot nevezték ki. A fogoly császárt 1815. október 16-án tették partra a szigeten, erős katonai őrizet alatt. 1816. április 16-án családjával együtt Lowe kormányzó is megérkezett Szent Ilonára és átvette hivatalát.
A kormánytól kapott szigorú utasításokat követve Lowe megerősítette a fogoly őrizetét, hogy elejét vegye bármely szökési vagy szabadítási kísérletnek. Növelte az őrszemélyzet létszámát. A Napóleon számára kijelölt lakóhelyet, a Longwood-házat szögesdrót kerítéssel vétette körül, mely mentén éjszakánként további mozgó őrszemek járőröztek. Lowe elrendelte, hogy naponta kétszer a fogoly köteles személyesen megmutatnia magát egy kijelölt tisztnek, aki ellenőrizte személyazonosságát. A fogoly által írt és neki érkező minden levelet a kormányzói rezidencián (Plantation House) be kellett mutatni ellenőrzés céljából.
A fogoly és a fogvatartója az első naptól kezdve ellenségesen viselkedett egymással. Mindketten méltóságon alulinak tartották, hogy alávessék magukat a másik akaratának. Napóleon szenvedett a durva időjárástól, napjainak egyhangúságától és mozgási lehetőségeinek beszűkítésétől. Lowe időnként felajánlott néhány könnyítést, de a császár éles visszautasítással és ellenségesen fogadta. Lowe érzéketlenül, mereven reagált, és még szorosabbra húzta a őrök gyűrűjét, különösen 1816 októberétől kezdve, amikor híreszteléseket hallott egy fogolyszabadítási akció tervéről. Lowe egyre szigorúbb biztonsági intézkedéseket foganatosított, ezek miatt Napóleon már alig hagyhatta el a házát. A császárral együtt érkezett és vele szolidaritást vállaló barátai és kísérői közül Lowe több személyt is eltávolított a szigetről. 1816 novemberében kitoloncolta Emmanuel de Las Cases grófot, térképészt és történetírót, fiával együtt. 1818 júliusában – hivatali elöljárójának, Henry Bathurst miniszternek utasítására – Lowe hazaküldte Barry O’Mearát, Napóleon ír orvosát, a londoni Reform Club tagját, aki a miniszternek írt, kicsempészett leveleiben jelentéseket küldött Napóleon pszichés állapotáról és az őrzés körülményeiről. A fogoly császár és Lowe kormányzó utoljára 1816. augusztus 20-án találkozott egymással személyesen, Sir Pulteney Malcolm ellentengernagynak, a szigetet őrző brit hajóraj parancsnokának kertjében. Ezután minden közvetlen kapcsolatuk megszakadt, csak harmadik személyek közvetítésével érintkeztek egymással.
Napóleon halála után bélyegkép|jobbra|Napóleon halálos ágyán (Marryat és Fuller rajza, Lowe felkérésére, 1821)
Napóleon halála (1821. május 5.) után Lowe visszatért Angliába, ahol IV. György király kifejezte köszönetét szolgálataiért. 1822. október 22-én az emigráns Emmanuel de Las Cases gróf fia a nyílt utcán inzultálta és párbajra hívta, de Lowe elhárította a kihívást. Politikai ellenfelei, elsősorban a Napóleon mellől eltávolított barátok könyveket, újságcikkeket és röpiratokat adtak ki, melyekben részletesen leírták és elítélték Lowe bánásmódját a fogoly Napóleonnal szemben. Emmanuel de Las Cases gróf könyve, a The Memorial of Sainte-Hélène 1823-ban jelent meg. Londonban keresett sikerkönyvvé vált. Barry O’Meara felvetette, hogy az őrszemélyzetnek része lehetett Napóleon halálának siettetésében is. (A mérgezés elméletét későbbi tudományos vizsgálatok cáfolták). Ezek az írásművek hatékonyan feketítették be a többszörösen kitüntetett brit tábornok imázsát és rombolták tekintélyét Nagy-Britannia magasabb társasági köreiben is.
Lowe vezérőrnagy 1823-ban Bermuda brit kormányzója lett. 1825-ben kinevezték a ceyloni brit csapatok parancsnokává. 1830-ben altábornaggyá léptették elő. 1842-ben régi ezredének, az 50. Nyugat-kenti gyalogezrednek tiszteletbeli parancsnokává (colonel of the regiment) nevezték ki.A közép-európai haderőkben ismert ezredtulajdonossal rokon funkció.
1844. január 10-én hunyt el a londoni Chelsea-ben. A mayfairi Szent Márk templom kriptájában temették el, korábban elhunyt felesége mellé. (A templom egyházi funkcióját 1974-ben megszüntették.)
Brit kitüntetései A Bath-rend parancsnoki fokozata (Knight Commander of the Most Honourable Order of the Bath / K.C.B.) A Szent Mihály- és Szent György-rend nagykeresztje (Knight Grand Cross of the Most Distinguished Order of St. Michael and St. George / G.C.M.G.)
Személyének értékelése Hudson Lowe a maga korában kiemelkedően jól képzett katonatiszt volt, tehetséges, bátor és sikeres harctéri parancsnok, több háborús kitüntetés birtokosa. Kiválóan beszélt olaszul és franciául, jól kezelte a saját brit parancsnoksága alatt szolgáló korzikai harcosok sajátos lelkivilágát is. Vitézségét, ítélő- és döntésképességét – saját brit feljebbvalói mellett – Blücher és Gneisenau porosz hadvezérek, valamint I. Sándor orosz cár is elismerte és méltatta. Összekötő tisztként a szövetséges uralkodók és vezérkarok közötti kommunikációban kiváló diplomáciai érzékkel járt el. Egy száműzött uralkodó őrzésére Lowe személye kifejezetten alkalmasnak mutatkozott.
Kiválasztását Napóleon börtönőrévé azonban már kortársai is vitatták. Alkalmasságát maga Arthur Wellesley, Wellington hercege is kétségbe vonta, mert tábornoktársát ugyan kötelességtudónak és lelkiismeretesnek, de kevéssé találékonynak tartotta. Napóleon, a hadseregeket irányító hadvezér és uralkodó folyamatosan kérte, hogy Lowe személyét mással helyettesítsék, mert megvetette Lowe-t, a francia zászlót elhagyó korzikai dezertőrök parancsnokát. Ez ellen Lowe semmilyen érvet nem tudott felhozni. Feladatát kötelességtudó módon végezte, a kapott parancsokat részletekbe menőkig teljesítette, erős megfelelési kényszer és nyomasztó felelősség terhe alatt ténykedett.
A róla írt, Napóleonnal szimpatizáló írások nyomán alakult ki róla a ma széles körben ismert kép, egy végletesen makacs, humortalan, rosszindulatú és bizalmatlan hivatalnok képe, akit állandó rettegésben tart a lehetőség, hogy a rábízott fogoly ismét kijátszhatja őrzőit és újra megszökhet. Kicsinyes pedantériával igyekezett foglyának mozgásszabadságát egyre szűkíteni, mindennapi életét folyamatos zaklatással nehezíteni.
Napóleon véleménye Lowe-ról
Művei – Ezt újabb kutatások apokrifnek (azaz nem hitelesnek) minősítik.
Jegyzetek
Források
További információ
Kategória:1769-ben született személyek Kategória:1844-ben elhunyt személyek Kategória:A napóleoni háborúk brit katonái Kategória:Brit hadvezérek Kategória:Írek