Ausztria–Magyarország300x300pxAusztria–Magyarország királyságai és országai: Ciszlajtánia (Ausztria Birodalom) Csehország Bukovina Karintia Carniola Dalmácia Galícia Küstenland Alsó-Ausztria Morvaország Salzburg Stájerország Tirol Felső-Ausztria Vorarlberg Transzlajtánia (Magyar Királyság) Magas-Magyarország Horvátország-Szlavónia Ausztria és Magyarország közös ellenőrzése Bosznia-Hercegovina (osztrák-magyar kondominium) Ausztria–Magyarország felbomlása jelentős politikai esemény volt, amely a belső társadalmi ellentétek fokozódása és Ausztria–Magyarország különböző részeinek szétválása eredményeként következett be. Az állam összeomlásának közvetlenebb oka az első világháborús vereség, az 1917 vége óta súlyosbodó élelmiszerválság, az általános éhínség Ciszlaithániában 1917-18 telén, Ausztria–Magyarország katonai szövetségének követelései a Német Birodalommal és a német főparancsnokságnak való tényleges alárendeltsége, valamint az 1918. február 9-i kenyérbéke megkötése Ukrajnával, ami ellenőrizhetetlen polgári zavargásokhoz és nemzetiségi elszakadáshoz vezetett. Az Osztrák–Magyar Monarchiát idővel gyengítette a magyar és osztrák érdekek közötti egyre szélesedő szakadék. Továbbá a krónikus elkötelezettség története az 1815-ös bécsi kongresszusban gyökerezett, amelyben Metternich ígéretet tett Ausztriának egy olyan szerep betöltésére, amely megingathatatlan osztrák erő túlzott mértékű kiterjesztéshez vezetett. Az 1868-as Kiegyezés az oszták és magyar érdekeket vette figyelembe, a többi nép érdekeit nem. Ezen a meggyengült alapon további problémák gyorsították a birodalom összeomlását az első világháború alatt. Az 1917-es októberi forradalom és a wilsoni békenyilatkozatok 1918 januárjától kezdve egyrészt a szocializmust, másrészt a szeparatista nacionalizmust, vagy akár a két eszme kombinációját ösztönözték a Habsburg monarchia minden népe és nemzetisége körében.

A megosztott népek által lakott fennmaradó területek meglévő vagy újonnan alakult államok összetételébe kerültek. Bár már korábban kikiáltották a függetlenségüket az új államok vagy foglaltak el területeket a Monarchiától(Szerbia és Románia), jogilag a birodalom összeomlását az 1919 szeptemberében Ausztriával kötött Saint-Germain-en-Laye-i békeszerződés – amely az első világháború utáni békeszerződésként is szolgált –, valamint az 1920 júniusában Magyarországgal kötött trianoni békeszerződés zárta le. Később további területeket engedtek át más országoknak, sokszor a volt Monarchia tagállamain belül. bélyegkép|300x300px|Az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság nemzetiségi-demográfiai adatai (1910)

A Monarchia bukása 1918-ra a gazdasági helyzet sokat romlott. A kormányzat súlyos kudarcot vallott a hátországi fronton. Alexander Watson történész a következőket írja a helyzetről:

Ahogy a birodalom gazdasága súlyos nehézségekbe, sőt éhínségbe zuhant, a soknemzetiségű hadsereg elvesztette morálját, és egyre nehezebben tudta tartani a frontvonalat. Továbbá a birodalmon belüli nacionalisták egyre elkeseredtek, mivel a kibővített háborús hatalmak alatt a hadsereg rutinszerűen felfüggesztette a polgári jogokat, és a különböző nemzetiségeket, különösen a megbízhatatlannak tartott cseheket[akik közül sokan átálltak az oroszokhoz vagy gyorsan megadták magukat] változó mértékű megvetéssel kezelte a kettős monarchia osztrák felében. A hadsereg ellátása katasztrofális volt. Az utolsó olasz offenzíva során az Osztrák–Magyar Hadsereg élelmiszer- és lőszerkészlet nélkül vonult a csatatérre, és mindenféle politikai támogatás nélkül harcolt egy de facto nem létező birodalomért. Eközben az Antant újabb frontot nyitott a Balkánon.

Az Osztrák–Magyar Monarchia drámai sebességgel omlott össze 1918 őszén.captions|Az Antant áttöri a bolgár frontot

Nagyon hatott rájuk az orosz forradalom. Baloldali és pacifista politikai mozgalmak sztrájkokat szerveztek a gyárakban, és a hadseregben is mindennapossá váltak a felkelések. Ezek a baloldali vagy baloldali-liberális-radikális, antant-párti, lázadó pártok ellenezték a monarchiát mint kormányzati formát, és inkább internacionalistának, mint hazafiasnak tartották magukat. Végül a német vereség, valamint a bécsi és budapesti kisebb forradalmak politikai hatalmat adtak a baloldali/liberális politikai pártoknak.

A szétesés kezdete bélyegkép|334x334px|I. Károly osztrák király egy öt királyságból álló Habsburg Birodalmat javasolt a Monarchia megmentésének utolsó kétségbeesett kísérleteként. Ahogy a háború folytatódott, az etnikai összetartás hanyatlott; az Antant hatalmak bátorították a nem német és magyar kisebbségek elszakadási követeléseit, és a Birodalom széteséssel nézett szembe. Ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy az Antant hatalmak megnyerik az első világháborút, a nacionalista mozgalmak, amelyek korábban is nagyobb fokú autonómiát követeltek különböző területeken, elkezdték szorgalmazni a teljes függetlenséget. Bécs és Budapest városokban, ahol jelentős volt a munkás és bevándorló néptömeg a baloldali és liberális mozgalmak, valamint az ellenzéki pártok megerősödtek és támogatták az etnikai kisebbségek szeparatizmusát. A soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia elkezdett szétesni, a hadsereget magára hagyva a csatatereken. Az olasz front katonai összeomlása a soknemzetiségű Birodalmat alkotó számos etnikum felkelésének kezdetét jelentette, mivel nem voltak hajlandók tovább harcolni egy olyan ügyért, amely most már értelmetlennek tűnt. A katonák elindultak hazafelé. A császár uralkodási hatalmának nagy részét elvesztette, ahogy birodalma szétesett.

Tizennégy pontjának egyikében Woodrow Wilson elnök követelte, hogy Ausztria–Magyarország nemzetiségeinek legyen „a legszabadabb lehetőségük az autonóm fejlődésre”. Válaszul I. Károly császár beleegyezett a birodalmi parlament 1917-es újbóli összehívásába, hogy lehetővé tegyék egy olyan konföderáció létrehozását, amelyben minden nemzeti csoport önkormányzattal rendelkezne. A nemzeti csoportok vezetői azonban elutasították az ötletet; mélységesen bizalmatlanok voltak Béccsel szemben, nem kértek a császárságból és a Monarchiából és eltökélték, hogy elnyerik a függetlenséget. bélyegkép|Az 1918 májusában Ausztriában az Antant agitálása következtében kitört cseh egységek lázadását brutálisan leverték. A katonai igazságszolgáltatás törvénykönyve ezt halállal büntette. 1918. október 14-én báró Rajecz István Burián a Monarchia külügyminisztere a tizennégy pont alapján fegyverszünetet kért.

1918. október 16-án I. Károly császár kihirdette a Népi Kiáltványt, amely a Birodalom öt királyságból (Ausztria, Magyarország, Horvátország, Csehország és Lengyelország (Galícia)) álló szövetségi állammá alakítását irányozta elő, figyelembe véve a horvátok, csehek, osztrák németek, lengyelek, ukránok és románok törekvéseit anélkül, hogy ez érintené Szent István koronájának földjeinek (vagyis Nagy-Magyarországnak) az integritását. Ígéretet tett továbbá a lengyel földek egyesítésére, és Csehország csatlakozásával egy trialista állam létrehozására is. Trieszt városa és olasz területe különleges státuszt kapott. Károly kijelentette, hogy céljai az „osztrák nép szükségleteinek kielégítése” és „boldogság megteremtése minden [népének]” (beleértve a nem németeket is), és hogy trónra lépése óta a „haza békéjének megteremtésén” és a társadalom újjáépítésén fáradozik. A Népi Kiáltvány azonban túl későn érkezett, egy olyan időszakban, amikor Ausztria-Magyarország a háború vége felé összeomlott, és a nemzeti képviseleti testületek már nem a monarchia reformjára való felhívásnak, hanem a saját jövőjük önálló kialakításának lehetőségének tekintették, a monarchiából való kilépés lehetőségével.

Négy nappal később, október 18-án Robert Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere azt válaszolta, hogy az Antant hatalmak mostantól elkötelezettek a csehek, szlovákok és délszlávok ügyei mellett. Ezért, mondta Lansing, a nemzetiségek autonómiája – a wilsoni tizennégy pont tizede – már nem elegendő, és Washington már nem tud a tizennégy pont alapján tárgyalni. A Lansing-jegyzet gyakorlatilag "Ausztria–Magyarország halotti anyakönyvi kivonata" volt. Valójában az emigráns Antant-párti csehszlovák ideiglenes kormány csatlakozott a szövetségesekhez október 14-én. A monarchia déli felében élő délszlávok(horvátok, bosnyákok, vajdasági szerbek) már korábban kinyilvánították, hogy Szerbiával egy nagy délszláv államban egyesülnek az 1917-es, a Jugoszláv Bizottság tagjai által aláírt korfui nyilatkozat révén. A horvátok már október elején elkezdték figyelmen kívül hagyni a Budapestről érkező parancsokat.

A nemzeti tanácsok már többé-kevésbé elkezdtek de facto független országok ideiglenes kormányaiként működni. Az olaszországi harcok idején során a csehek, ruténok és délszlávok politikai vezetői kikiáltották függetlenségüket. Mivel az október 24-én kezdődött Vittorio Venetó-i csata olasz offenzívája után a háborús vereség küszöbön állt, a cseh politikusok október 28-án békésen átvették a hatalmat Prágában (később Csehszlovákia születésnapjává nyilvánították), majd a következő napokban más nagyobb városokban is követték a példájukat. Október 30-án egy szlovák csoport Turócszentmártonban követte ebben őket. Október 29-én Ausztria-Magyarország déli részén a délszlávok kikiáltották a Szlovénok, Horvátok és Szerbek Államát. Azt is kijelentették, hogy végső céljuk Szerbiával és Montenegróval egyesülni egy nagy délszláv államban. Ugyanezen a napon a csehek és a velük kollaboráns és Csehországban tartózkodó szlovák elit egy része hivatalosan is kikiáltották Csehszlovákia független államként való megalakulását.

A teljes szétesés Alexander Watson azt állítja, hogy

Wilson elnök elutasította a kettős Monarchia fennmaradását, mint tárgyalható lehetőséget.

1918. október 17-én a magyar parlament megszavazta az Ausztriával kötött reálunió megszüntetését, amely a kettős monarchia alapját képezte és csak a perszonálunió maradt meg.. Az Ausztriával való egyben maradás legkiemelkedőbb ellenzője, az antant-párti pacifista Károlyi Mihály gróf október 31-én az őszirózsás forradalom során ragadta magához a hatalmat. I. Károly szinte kénytelen volt Károlyit kinevezni magyar miniszterelnökké. Károlyi egyik első cselekedete az volt, hogy október 31-én felmondta a Kiegyezést, ezzel hivatalosan is feloszlatva az Osztrák–Magyar monarchiát és államot.

November 1-jén Károlyi új magyar kormánya úgy döntött, hogy hivatalosan is visszahívja a Magyar Királyság területéről besorozott összes csapatot és katonát, ami súlyos csapást jelentett a Monarchia seregei számára a frontvonalon.

Október végére a Habsburg birodalomból semmi sem maradt, csak a többségében német Duna-menti és Alpok tartományai, és I. Károly hatalmát még ott is megkérdőjelezte a német-osztrák államtanács. I. Károly utolsó osztrák miniszterelnöke, Heinrich Lammasch arra a következtetésre jutott, hogy I. Károly lehetetlen helyzetben van, és meggyőzte I. Károlyt, hogy a legjobb megoldás az, ha legalább ideiglenesen lemond a szuverén hatalom gyakorlásának jogáról.

November 11-én I. Károly gondosan megfogalmazott kiáltványt adott ki, amelyben elismerte az osztrák nép jogát az államforma meghatározására.The 1918 Karl's proclamation . British Library. Lemondott arról a jogról is, hogy részt vegyen az osztrák államügyekben. Emellett elmozdította hivatalából Lammaschot és kormányát, és felmentette a birodalom osztrák felének tisztviselőit a hűségesküjük alól. Két nappal később hasonló kiáltványt adott ki Magyarország számára is. Azonban nem mondott le, és továbbra is rendelkezésre áll arra az esetre, ha bármelyik állam népe visszahívná. Ez minden tekintetben a 400 éves Habsburg-dinsztia végét jelentette.

I. Károly lemondásának elutasítása végső soron semmilyen hatással nem volt az eseményekre. Az osztrák politikából való kilépésének bejelentését követő napon a Német-Osztrák Nemzeti Tanács kikiáltotta a Német Ausztria Köztársaságot. Károlyi november 16-án követte a példát, és kikiáltotta a Magyar Népköztársaságot