Az angol–német flottaegyezmény egy 1935. június 18-án megkötött egyezmény volt az Egyesült Királyság és Németország között, amiben a német haditengerészet (a Kriegsmarine) maximális méretét rögzítették a Brit Királyi Haditengerészethez képest. Ennek értelmében a Kriegsmarine hadihajóinak összesített vízkiszorítása 35%-át tehette ki legfeljebb a mindenkori brit haditengerészetének. A szerződést 1935. július 12-én bejegyezték a Nemzetek Szövetsége szerződéseinek gyűjteményébe. A flottaegyezményt 1939. április 28-án Adolf Hitler mondta fel.
A szerződés mindkét fél részéről ambiciózus próbálkozás volt a kölcsönös viszony javítására, de végül a két ország ellentétes várakozásai miatt megfeneklett. A német remények szerint ez a szerződés egy jövőbeni, Franciaország és Szovjetunió elleni német–angol szövetség felé vezető első lépés lett volna, míg a britek tervei szerint az első lett volna azon fegyverkezési korlátozások sorában, melyekkel a német terjeszkedő politikát kívánták megfékezni. A szerződés már megkötésekor is viták tárgyát képezte, mivel a 35:100 arány jogilag lehetővé tette Németország számára, hogy a versailles-i békeszerződés korlátozásaiban foglaltaknál nagyobb flottát építsen ki, továbbá azért, mert a britek előzetesen nem egyeztettek a szerződéstervezetről a francia és olasz kormányzatokkal. Előzménye A versailles-i békeszerződés V. része 1919-ben szigorú korlátozásokat szabott a német fegyveres erők méretére és képességeire vonatkozóan. Németország nem rendelkezhetett tengeralattjárókkal, légierővel, és a haditengerészetének is csak hat régi építésű (pre-dreadnought típusú) csatahajója lehetett. A haditengerészet összesen csak hat, egyenként max. vízkiszorítású „páncélos hajóval”, 6 könnyűcirkálóval (max. ), 12 rombolóval (max. ), és 12 torpedónaszáddal rendelkezhetett.
A két világháború közötti években a németek ezeket a megkötéseket durvának és igazságtalannak tartották, és követelték, hogy vagy a többi európai állam is hozzájuk hasonló haderőcsökkentést hajtson végre, vagy Németország számára engedélyezzék a fegyverkezést hozzájuk hasonló mértékig. Nagy-Britanniában, ahol 1919 után a versailles-i békefeltételeket szintén túlzónak tartották, és emiatt bűntudatot is éreztek, a fegyverkezési „egyenlőség” iránti német kérelem gyakran jelentős szimpátiára talált. Még fontosabb, hogy a weimari köztársaság minden német kormányzata elítélte a versailles-i békeszerződést, és mivel Németország Európa legerősebb állama volt, brit szempontból volt értelme a békeszerződés németek számára kedvező revíziójának a béke megőrzése szempontjából. Sőt a német újrafegyverkezés bizonyos mértékű engedélyezésével Nagy-Britannia megnyerhette magának Németországot bizonyos érdekei támogatására, és a versailles-i megkötéseknél többet, de a szabad fegyverkezésnél kevesebbet ajánlva mérsékelni lehetett a német militarizmust. A brit hozzáállást a külügyminisztérium egyik 1935-ös memoranduma jól foglalta össze a következőkkel: „… a háború utáni első évektől azt a politikát követtük, hogy a békeszerződés azon elemeit felszámoljuk, melyekről gyakorlatias amberek révén tudtuk, hogy instabilak és védhetetlenek.” "... from the earliest years following the war it was our policy to eliminate those parts of the Peace Settlement which, as practical people, we knew to be unstable and indefensible"
A Németországban 1933-ban bekövetkezett hatalomváltás riadalmat keltett Londonban, de Hitler hosszú távú szándékaival kapcsolatban jelentős volt a bizonytalanság. A Birodalmi Védelem Bizottságának (Committee of Imperial Defence, CID) titkára, Maurice Hankey 1933 augusztusában látogatást tett Németországba, és azév októberében jelentést írt az „Új Németországgal” kapcsolatos benyomásairól. A jelentés a következő sorokkal zárult: „Még mindig a Mein Kampfból megismert Hitlerrel van dolgunk, aki az ellenfeleit megnyugtatva elaltatja őket szép szavakkal, hogy időt nyerjen az emberei felszereléséhez, és folyton arra a napra vár, hogy ledobhassa álarcát és megtámadhassa Lengyelországot? Vagy ez egy új Hitler, aki felismerte a felelős hivatal jelentette terhet, és sok más korábbi zsarnokhoz hasonlóan el akar határolódni a korábbi kötelezettségvállalásaitól, amiket még felelősség nélkül tett? Ez az a rejtély, amit meg kell fejteni.”"Are we still dealing with the Hitler of Mein Kampf, lulling his opponents to sleep with fair words to gain time to arm his people, and looking always to the day when he can throw off the mask and attack Poland? Or is it a new Hitler, who discovered the burden of responsible office, and wants to extricate himself, like many an earlier tyrant from the commitments of his irresponsible days? That is the riddle that has to be solved." – Document 181 C10156/2293/118 "Notes by Sir Maurice Hankey on Hitler's External Policy in Theory and Practice October 24, 1933" from British Documents on Foreign Affairs Germany 1933, 339. o. Ez a Hitler külpolitikai szándékaival kapcsolatos bizonytalanság határozta meg a brit politikát Németországgal kapcsolatban a második világháború kezdetéig.
A londoni tengerészeti konferencia Az egyezmény létrejöttének oka volt a Brit Királyi Haditengerészet (a Royal Navy) erejének az1921–1922-es washingtoni tengerészeti konferencia és az 1930-as londoni tengerészeti konferencia utáni jelentős csökkentése. A két konferencia által megszabott flottaleépítés a nagy gazdasági világválság hatásaival együttesen a brit hajóipar nagy részének összeomlásához vezetett az 1930-as évek elején. Ez pedig jelentősen megnehezítette az évtized későbbi időszakában megindított flottafejlesztési program megvalósítását, ami pedig oda vezetett, hogy a brit admiralitás számára felértékelődtek a potenciális ellenfelekkel kötendő mennyiségi és minőségi korlátozásokat tartalmazó egyezmények, melyek révén biztosítható volt a brit flotta fölénye. Maiolo érvelése szerint annak kicsi volt a jelentősége, hogy a potenciális ellenfelek önkéntesen korlátozták-e a haditengerészetük méretét. Különösen Ernle Chatfield, az 1933 és 1938 közötti első tengeri lord foglalt állást a hasonló szerződések megkötése mellett. Ezek a szerződések annyiban is előnyösek voltak a britek számára, hogy a különféle hadihajókat egységesítették bennük, és gátolták a technikai újításokat, melyekkel a meglévő feltételek mellett a brit haditengerészet nem mindig tudott lépést tartani. Chatfield különösképpen azt szerette volna elérni, hogy a németek álljanak el a brit sajtóban csak „zsebcsatahajókként” ismertté vált Deutschland-osztályú hajók építésétől, mivel ezek a hajók a csatahajók és a cirkálók tulajdonságaival együttesen rendelkeztek, és ezáltal veszélyesek voltak a hadihajótípusok egységesítését célzó brit törekvésekre. A hivatalosan Panzerschiff (páncélos hajó) megjelöléssel illetett német hajóktól való megszabadulás érdekében tett erőfeszítések részeként a brit admiralitás 1932 márciusában, majd 1933 tavaszán is azt kommunikálta, hogy Németországnak „morális joga van a békeszerződés megkötései alól bizonyos mértékben mentesülni.”
Leszerelési világkonferencia 1932 februárjában nyitották meg a Leszerelési Világkonferenciát Genfben. A leginkább megvitatott ügyek közé tartozott Németország követelése volt a fegyverkezési egyenjogúsághoz, ami a versailles-i békeszerződés V. részének eltörlését jelentette volna, és amit a franciák biztonsági okokból nem engedélyeztek. A britek az „őszinte közvetítő” szerepét igyekeztek eljátszani, és próbáltak elérni kompromisszumot a sécurité és a Gleichberechtigung között, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy támogatta a német követelést a békeszerződés V. részében rögzített korlátozásokon túlmenően, de csak olyan mértékben, hogy az ne jelentsen tényleges veszélyt Franciaország számára. A britek által tett több kompromisszumos javaslatot mind a franciák, mind a németek elfogadhatatlannak találták, és elutasították.
1932 szeptemberében Németország kivonult a konferenciáról azt hangoztatva, hogy lehetetlenség számára elérni a fegyverkezési egyenjogúságot. Ekkorra az NSDAP választásokon elért jó eredményei már riadalmat keltettek Londonban, és úgy érezték, hogy amennyiben a Weimari Köztársaság nem képes elérni néhány drámai külpolitikai sikert, akkor Hitler kerülhet hatalomra. A németek Genfbe való visszacsalogatásának érdekében London több hónapon át fejtett ki diplomáciai nyomást Párizsra, és az összes delegált megszavazta a britek által felvetett „jogok teoretikus egyenlőségét egy olyan rendszerben, ami biztonságot nyújt minden nemzetnek.”(…) "theoretical equality of rights in a system which would provide security for all nations." Németország beleegyezett abba, hogy visszatérjen a konferenciára. Ez pedig azt jelentette, hogy Németország még az előtt a versailles-i korlátozásokat meghaladó mértékben fegyverkezhetett, minthogy Hitlert kancellárrá választották volna meg, azonban ennek a fegyverkezésnek a pontos mértékét még az ezt követő tárgyalásoknak kellett megállapítania.
Adolf Hitler színre lépése Az 1920-as években Hitler külpolitikáról alkotott képe drámai változáson ment keresztül. A politikai karrierjének kezdetén Nagy-Britanniával szemben helyezkedett, és a Német Birodalom ellenségének tekintette. Miután azonban a britek ellenezték a Ruhr-vidék francia megszállását 1923-ban, Nagy-Britanniára inkább tekintett lehetséges szövetségesként. A Mein Kampfban, és még inkább annak folytatásában, a Zweites Buchban Hitler erős kritikával illette az 1914 előtti német kormányzatot, amiért az tengerészeti és gyarmati kihívást intézett a Brit Birodalom irányába, és Hitler szemében szükségtelenül szállt szembe vele. Hitler számára Nagy-Britannia egy baráti „árja” hatalom volt, aminek a barátságát meg lehetett szerezni a vele szemben megfogalmazott tengerészeti és gyarmati ambíciók feladásával. Az ilyen lemondás cserébe Hitler azt remélte, hogy létrejöhet egy angol–német szövetség Franciaország és a Szovjetunió ellen, és ezzel együtt a britek támogatni fogják a német „élettér” (Lebensraum) megszerzését Kelet-Európában. Az angol–német szövetség tető alá hozásának első lépéseként Hitler a Mein Kampf lapjain egy „tengeri egyezmény” megkötését vázolta fel, melyben Németország lemondana minden Nagy-Britanniával szembeni tengerészeti kihívásról.
bélyegkép|jobb|300px|Kurt von Schleicher 1932-ben bélyegkép|jobb|300px|Erich Raeder 1939-ben 1933 januárjában Hitler lett Németország kancellárja, és Kurt von Schleicher kormányzatától egy relatíve erős tárgyalási pozíciót örökölt a genfi tárgyalóasztalnál. A német stratégia abban állt, hogy korlátolt méretű fegyverkezési lehetőségre tettek idealisztikus ajánlatokat azt remélve, hogy ezeket a franciák el fogják utasítani, ami miatt viszont Németország végül a teljes felfegyverkezés mellett fog dönteni, függetlenül attól, mit gondolnak Párizsban. A nemzetiszocialista rezsim ultranacionalista jellege aggodalmat keltett a franciákban, akik a lehető legkisebb mértékűre igyekeztek szorítani a „teoretikus egyenlőség” iránti német követelések teljesítését a fegyverkezés terén, és ezzel a német stratégia javára cselekedtek. 1933 októberében a németek ismét kivonultak a konferenciáról, és bejelentették, hogy vagy mindenki leszerel a Versailles-ban rájuk kirótt módon, vagy Németországnak engedik meg a békeszerződésben előírt korlátokat meghaladó fegyverkezést.