III. Muhammad tuniszi bej, a Huszajnida-dinasztia uralkodója 1859-től haláláig.
Élete Fivére, II. Muhammad tuniszi bej 1855. június 10-én, alig egy hónappal trónra lépése után, trónörökössé (herceggé) nyilvánította. Ugyanezen a napon kinevezték az oszmán hadsereg vezérőrnagyává. Amikor bátyja rövid uralkodás után 1859. szeptember 20-án meghalt, III. Muhammad lépett a helyébe. 1859. szeptember 22-én ő is testvérét, Abu Muhammad Hammudi bejt (1816–1863. augusztus 13.) nyilvánították ki örökösnek (bej al-Mahalla), amit 1861. április 26-án szultáni rendelet is megerősített. III. Muhammad 1859. december 10-én az oszmán hadsereg marsallja lett. Ugyanebben az évben a távíró-szolgáltatást francia vállalat kapta meg koncesszióként.
Az új uralkodó 1860-ban Algírba látogatott, ez idő alatt testvére, Abu Muhammad Hammudi bey kormányzóként (regensként) irányította az országot. Mint testvére, ő is a reformok híve volt. 1860-ban európai mintára átszervezte a közigazgatást, majd 1861. április 23-án kihirdette Tunézia első alkotmányát (dustur). Ez az alkotmány: a bej örökletes monarchiáját ismerte el, létrehozott egy 60 tagú törvényhozó tanácsot, különválasztotta a végrehajtó, a törvényhozó és az igazságszolgáltató hatalmat, korlátozta a bej hatalmát, valamint létrehozott egy felső tanácsot, egy nemzetgyűlést és egy legfelsőbb bíróságot. Az európaiakat és a zsidókat a törvény előtti egyenlőség illette meg a muszlimokkal, beleértve a tulajdonszerzési jogot is. Ennek hatására számos európai telepedett le Tunéziában, főként Bab al-Bahr körzetében, ahol boltokat és nem muszlim vallási iskolákat alapítottak. Április 26-án a bej megváltoztatta a trónöröklési rendet: ezentúl nem a bej legidősebb fia, hanem a Huszajnida hercegek legidősebb tagja lett az örökös. 1862. január 12-én új francia konzulátus nyílt. Felújították a Zaghouan római vízvezetéket, amely Tunisz vízellátását biztosította, és lerombolták a tunéziai medina városfalait, amelyek részben már romosak voltak. Eltűntek a város kapui, köztük Bab Carthagena, Bab Souika, Bab Bnet és Bab El Jazira. A tunéziai és la goulette-i ágyúkat később, 1872-ben eladták.
Az ország gazdasága a reformok ellenére a csőd szélére került a korrupt nagyvezír, Mustafa Khaznadar rossz gazdálkodása miatt. 1863-ban a kormány rendkívül magas kamatú kölcsönt vett fel a bankár Erlangertől, amit nem tudott visszafizetni, ezért megduplázták az adókat. Ez 1864-ben felkelést váltott ki: a közép-tunéziai törzsek, majd a Sahel városai is fellázadtak Ali ibn Ghadaham vezetésével, a jelszavakkal: „Elég az alkotmányból, elég az adókból, elég a mamelukokból!” A hű csapatokat Ahmed Zarruk tábornok vezette, és megosztva a lázadókat, vérbe fojtotta a felkelést. A megtorlás súlyos volt, az 1861-es alkotmányt felfüggesztették, és az adókat a felére csökkentették. A mamelukok és Khaznadar azonban – akik megmentették a rezsimet – hatalomban maradtak.
1863. augusztus 13-án meghalt Muhammad testvére, Abu Muhammad Hammudi bey, és augusztus 23-án a következő testvér, Ali ibn al-Husayn (a későbbi III. Ali) lett a trónörökös. 1865-ben újabb, az előzőhöz hasonlóan kedvezőtlen kölcsönt vettek fel. Ezt követően nagy aszály sújtotta az országot, a kisparasztok tönkrementek, és 1867-re az éhínség az egész országra, sőt a fővárosra is kiterjedt: naponta 100–150 ember halt meg éhezés vagy betegség miatt. 1868-ban Khaznadar a városi költségvetésből saját hasznára sikkasztott, így Tunisz pénzügyi helyzete súlyosan leromlott. 1869-ben az állam csődbe jutott, és kénytelen volt elfogadni egy nemzetközi pénzügyi bizottság felállítását, amelynek tagjai Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Tunézia képviselői voltak. A bizottság feltárta Khaznadar csalásait és törvénytelen meggazdagodását. Khayr al-Din pasa, a bizottság elnöke, 2 millió franknyi sikkasztással vádolta meg Khaznadart. A bizonyítékok megdönthetetlenek voltak, és Khaznadar 1873. október 22-én lemondott. Utódja Khayr al-Din pasa lett, akinek kinevezését a lakosság hálával és hálaadó imákkal fogadta. Khayr al-Din a Oszmán Birodalomhoz való közeledés híve volt, de Franciaország és Olaszország ellenezte ezt. Nagyvezírként megreformálta a vámrendszert, a habuszokat (vallási alapokat), a Zitouna-mecsetet és az igazságszolgáltatást. Könyvtárat alapított, és létrehozta a híres Sadiki Kollégiumot, amely modern oktatási módszereket vezetett be. Kormánya többnyire becsületes és hozzáértő emberekből állt, mint Husayn és Rustum tábornokok.
1877-ben az oszmánok segítséget kértek a Oroszország elleni háborúhoz. A nagyvezír támogatta a kérést, de a bej ellenkezett. Végül egy rendkívüli tanács (ulemákkal és előkelőkkel) úgy döntött, hogy terményekben és állatokban nyújtanak segítséget – így néhány millió frank értékű lovat, öszvért és anyagokat küldtek. Ez azonban csökkentette az állami bevételeket, és aszály is sújtotta az országot. A nagyvezír megszorításokat vezetett be, köztük a bej udvartartásának költségeit is csökkentette, ami felbőszítette a bejt, aki 1877. július 21-én lemondatta őt, és helyére Muhammad Khaznadart nevezte ki.
Időközben Franciaország egyre nyíltabban uralni akarta Tunéziát. A berlini kongresszus (1878) után már nem habozott beavatkozni, annak ellenére, hogy Olaszország igyekezett a folyamatot késleltetni. Mustafa ben Ismailt 1878. augusztus 24-én nagyvezírré nevezték ki, és próbált lavírozni a franciák felé, de 1881. április 4-én a franciák, a krumir törzsek algériai betörésére hivatkozva, megtorló hadjáratot indítottak Tunézia ellen. Muhammad al-Sadik minden lehetséges bocsánatkérést és engesztelést felajánlott, és az Oszmán Birodalom is tiltakozott, de a franciák nem hallgattak rájuk. 1881. május 12-én a francia csapatok elérték a Bardo-palotát, és a bej kénytelen volt aláírni a Bardói (vagy Kassar Said-i) szerződést, amelyben: átengedte Franciaországnak a külügyek irányítását, és elfogadta egy francia rezidens miniszter jelenlétét Tunéziában. szeptember 12-én Muhammad Khaznadar ismét nagyvezírré vált.
III. Muhammad 23 éves uralkodás után 1882. október 22-én halt meg, és testvére, Ali Muddat ibn al-Huszajn követte a trónon.
A Huszajnida-dinasztia családfája
Fordítás
Források El Mokhtar Bey, Les Beys de Tunis 1705-1957. Túnez, 2002.
Kapcsolódó szócikkek Tunézia uralkodóinak listája Tunéziai muszlim uralkodók családfája
Kategória:Huszajnidák Kategória:1813-ban született személyek Kategória:1882-ben elhunyt személyek Kategória:Tuniszi bejek