II. Szejjid Ahmed a Nagy Horda kánja 1481-től 1500-ig.

Élete Ahmat kánnak ismeretlen számú fia volt. Egyes források Murtaza kánt, Idige szultánt, Husein kánt és Devlet szultánt említik; mások Sejk Ahmed kánt, Kücsük szultánt és Dzsánáj szultánt; megint mások Szaid Mahmud kánt, Szaid Ahmad kánt és Bahadur szultánt. Kücsük és Dzsánáj valószínűleg testvérek voltak; a többiek közül azok érdekesek számunkra, akik ténylegesen uralkodtak: II. Szejjid Ahmed, Murtaza kán és Sejk Ahmed kán (akit az orosz források Schig Achmet-nek neveznek). II. Szejjid Ahmed lehetett a legidősebb, és testvérei is elismerték vezetőként, bár később gyakran harcoltak egymással — kivéve, amikor a Krími Tatár Kánság ellen fogtak össze, egy háborúban, amely már apjuk idején elkezdődött. II. Szejjid Ahmed édesapja, Ahmad kán 1481-es meggyilkolása után lépett a trónra. Az uralma alatt álló területek a Don és az Urál folyók között húzódtak, és a nyugatabbra élő nogajok is hűségesküt tettek neki. Az oroszok és a lengyelek „Zavolgenseknek” nevezték őket, vagyis „A Volgán túliaknak”. Az Arany Horda egy része Ahmad kán testvérét, Mahmud kánt támogatta, és ez a rész most Mahmud fiainak uralma alatt állt, központjuk Asztrahánban volt.

A Horda ekkor IV. Kázmér litván nagyfejedelemmel volt szövetségben. 1482-ben a Szeverszki fejedelmek, akik Algirdas litván nagyfejedelem leszármazottai voltak, III. Iván moszkvai nagyfejedelem hűségére tértek, és megpróbálták elhagyni Kázmérhoz való hűségüket. A terv meghiúsult, kettőjüket börtönbe vetették, a harmadik, a belszki herceg Moszkvába menekült. IV. Kázmér ezután a Nagy Hordát ösztönözte, hogy támadja meg Moszkvát és a Krími Kánságot, amely ezúttal tényleg reagált is.

Ebben az időben a román területen III. István moldvai fejedelem uralkodott (1457–1504), aki több alkalommal győzelmet aratott a törökök felett, különösen az 1475-ös vaslui-i csatában, ahol döntő győzelmet szerzett. Ezért IV. Szixtusz pápa a „verus christianae fidei athleta” („a keresztény hit valódi bajnoka”) címet adományozta neki. Istvánt egyszerre fenyegették a krími tatárok és IV. Kázmér, ezért – mivel népe ortodox (görög hitű) volt – Oroszországhoz fordult szövetségért, és leányát, Elénát feleségül adta III. Iván fiához. Közben III. Iván folytatta állama bővítését: 1485-ben Tvert annektálta, amelynek száműzött hercege, III. Mihály, a sógora volt. Mivel Litvániával szövetkezett, Iván megtámadta, elfoglalta az országát, Mihály pedig Litvániába menekült, ahol kb. 1505-ben halt meg. Hasonló módon Oroszországhoz csatolták Vereját, Jaroszlavlt és Rosztovot is. Csak Rjazany maradt formálisan független.

Az oszmán szultán utasította a krími és a nagyhordai kánt, hogy éljenek békében, de ez nem sikerült. 1485 kemény telén Murtaza kán, aki a Don mentén vándorolt, Krímbe menekült az éhínség elől, ahol I. Mengli Giráj krími kán elfogta és Feodosziába küldte fogolyként. Ezután Sejk Ahmed és II. Szejjid Ahmed szövetségben megtámadták Krímet, elfoglalták Solgatot és Kaffát, kiszabadították Murtazát, de végül I. Mengli Giráj oszmán és orosz segítséggel visszafoglalta a területeit. Más forrás szerint a krími kán el akarta foglalni II. Szejjid Ahmed volgai területeit, Murtaza pedig kezdetben csatlakozott hozzá, de kiderült, hogy valójában kémkedett, ezért letartóztatták. II. Szejjid Ahmed feleségét és családját biztonságba helyezte, majd Krím ellen vonult. A harcban I. Mengli Giráj megsebesült, Krím belsejébe menekült, de végül visszatért, és meglepetésszerű támadással legyőzte II. Szejjid Ahmedot, aki kénytelen volt visszavonulni. (Josafat Barbaro másként írja: szerinte a krími kán Asztrahán felé (Citarcan) indult, ahol Murtaza kánnal harcolt. Murtaza fogságba esett, de II. Szejjid Ahmed jégen átkelve váratlan támadást indított, legyőzte a krími kánt, és kiszabadította testvérét.)

Mivel Murtaza és más testvérek továbbra is támadásokat indítottak, III. Iván kozák sereget küldött Núr Devlet kaszimovi kán vezetésével (aki Mengli Giráj testvére volt), és Kazan kánját, Muhammad Amint is arra kérte, támadja meg a Nagy Hordát. 1491-ben Iván serege, Obdenszki hercegek vezetésével, megtámadta II. Szejjid Ahmedot és Sejk Ahmedet, akik épp Krímet dúlták. A tatárok visszavonultak, és Iván igyekezett tovább szítani a háborút Krím és a Horda között. (Eközben Moszkvában zsidó eretnekmozgalom ütötte fel a fejét egy „Zacharias” nevű férfi vezetésével, aki a kábalát is bevezette; a mozgalmat végül száműzték. 1489–1491 között III. Iván aranybányákat nyitott a Csilma folyónál, és aranypénzt veretett. Két testvérét (Andrej és Borisz) megölette vagy bebörtönözte, mert összeesküvést gyanított.)

A Horda eközben kisebb csoportokra szakadt, amelyek a Dnyepertől egészen Cserkeszföldig vándoroltak. A három uralkodó testvér szövetségre lépett Abdal-karim asztraháni kánnal, és újra megpróbálták visszafoglalni Krímet, de a kazanyi kán, a nogajok, az oroszok és az oszmánok közös ereje ismét legyőzte őket. A harcban sok jószág odaveszett, és Edigu, Ahmad kán fia, elesett.

A Nagy Horda szövetsége Lengyelország–Litvániával továbbra is fennmaradt. 1492-ben IV. Kázmér meghalt, és birodalmát fiai osztották fel: I. János Albert kapta Lengyelországot, I. Sándor pedig Litvániát. Ekkor III. Iván arra kérte Mengli Girájt és III. István moldvai vajdát, hogy támadják meg Litvániát, miközben maga is betört Szmolenszk vidékére.

Sejk Ahmed feleségül vette a nogaj vezető, Musa mirza lányát. Rövid időre trónjáról letaszították, de hamarosan visszatért és tovább uralkodott II. Szejjid Ahmed mellett (kb. 1492–1493). III. Iván politikai helyzete erősödött, 1494-ben békét kötött Litvániával, 1496-ban újra megtámadta Finnországot, és erődöt építtetett Ivanogorodban. Az udvarban közben trónöröklési válság tört ki: fia, Iván halála után unokája, Dmitrij, illetve másik fia, Vaszilij között. Végül Vaszilijt tette örökösévé.

1500-ban Sejk Ahmed 20.000 emberrel megtámadta a Krími Kánságot, de vereséget szenvedett, testvére II. Szejjid Ahmed pedig menedéket kért Oroszországban — ez az utolsó alkalom, hogy említik. 1502-ben Mengli Giráj végleg megsemmisítette az Arany Hordát, amikor elfoglalta fővárosát, Szarajt.

Fordítás

Forrás Howorth, Henry Hoyle. History of the Mongols, from the 9th to the 19th Century. Part II, division I. The so-called tartars of Russia and Central Asia. Londres: Longmans, Green and Co, 1880. Pilat, Liviu; Cristea, Ovidiu. The Ottoman Threat and Crusading on the Eastern Border of Christendom during Vaslui (en anglès). Brill, 2006, p. 149. Kiaupa, Zigmantas; Kiaupienė; Kunevičius. The History of Lithuania Before 1795 (en anglès). English. Vilnius: Lithuanian Institute of History, 2000, p. 211. . Davies, Norman. God's Playground: A History of Poland. I. Revised. Oxford University Press, 2005, p. 111. . Magocsi, Paul Robert. A History of Ukraine: The Land and Its Peoples. 2a edició. University of Toronto Press, 2010, p. 180. .

Kategória:Mongol kánok