jobbra|bélyegkép|Brit-szigetek (1565), Ignazio Danti A Brit-szigetek története a 900 000 évvel ezelőtti paleolitikum során szórványosan lakott területekkel kezdődött. A Brit-szigetek a korai holocén, a jelenlegi geológiai korszak óta folyamatosan lakott terület, amely körülbelül 11 700 évvel ezelőtt kezdődött. A mezolitikus vadászó-gyűjtögető népek nem sokkal vándoroltak a kontinensről, amikor még nem volt tengeri határ Britannia és Európa között, de Britannia és Írország között igen. A neolitikum kezdetén i.e. 4 100 körül és a bronzkor kezdetén, i.e. 2 500 körül a kontinensről érkező népességvándorlások révén szinte teljesen kicserélődött a népesség. A későbbi vándorlások hozzájárultak a szigetek politikai és kulturális szerkezetének kialakulásához, valamint a törzsi társadalmakból a feudális társadalmakba való átmenethez, különböző régiókban különböző időpontokban.
Anglia és Skócia 1603-ig szuverén királyság volt, majd 1707-ig, amikor is egy királyságként egyesültek, jogilag különállóan, egy uralkodó alatt álltak. Wales és Írország a középkorig több független királyságból állt, amelyek határai változóak voltak.
A brit uralkodó volt a Brit-szigetek összes országának Államfője a koronák 1603-as egyesülésétől az Ír Köztársaságról szóló törvény 1949-es hatálybalépéséig.
Őskor
Paleolitikum és mezolitikum A paleolitikumot és a mezolitikumot, más néven az ó- és középső kőkort a vadászó-gyűjtögető társadalom és a kő szerszámokra támaszkodó technológiák jellemezték.
Paleolit Az első paleolitikumban a Brit-szigeteken a korai hominidák, nevezetesen a kihalt Homo heidelbergensis lakta először a régiót. Ebben az időszakban a környezet számos változáson ment keresztül, több jégkorszaki és jégkorszakközi epizódot is magába foglalva, amelyek nagyban befolyásolták a régió megtelepedését. Ennek a távoli időszaknak a kormeghatározása bonyolult és vitatható. A régió lakói ebben az időben vadászó-gyűjtögető csoportok voltak, akik állatcsordákat követve járták Észak-Európát, vagy halászatból tartották fenn magukat. Az egyik legjelentősebb régészeti lelőhely ebből az időszakból a dél-angliai Nyugat-Sussexben található Boxgrove kőbánya.
Mezolitikum (Kr. e. 10 000–4500) A mezolitikumra a Homo sapiens, vagyis a modern ember volt az egyetlen emberféle, amely továbbra is fennmaradt a Brit-szigeteken. Ezt követően az ahrensburgi vadászó-gyűjtögető népek korlátozottan foglalták el a területet, de ennek a hőmérséklet végső visszaesése vetett véget, amely i.e. 9400 és 9200 között tartott. A mezolitikus kor emberei i.e. 9000 körül szállták meg Nagy-Britanniát, és azóta is lakják. Kr.e. 8000-re a hőmérséklet magasabb volt, mint ma, és a nyírfaerdők gyorsan elterjedtek, de i.e. 6200 körül volt egy hideg időszak, amely körülbelül 150 évig tartott. A Brit-szigeteket a Doggerland nevű terület kötötte össze a kontinentális Európával. Úgy gondolták, hogy Doggerland síksága i.e. 6500-6000 körül végleg víz alá került, de a legújabb bizonyítékok arra utalnak, hogy a híd i.e. 5800 és 5400 között, esetleg még i.e. 3800-ig is fennmaradhatott.
Neolitikum (Kr. e. 4500–2500) bélyegkép|Poulnabrone dolmen Írországban i.e. 4000 körül bevándorlók kezdtek érkezni Közép-Európából. Bár a Brit-szigeteken beszélt legkorábbi vitathatatlanul elismert nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád kelta ágához tartoztak, nem ismert, hogy ezek a korai földművelő emberek milyen nyelvet beszéltek. Ezek a bevándorlók új eszméket hoztak magukkal, ami a társadalom és a táj radikális átalakulásához vezetett, amit neolitikus forradalomnak neveztek el. A neolitikumot a Brit-szigeteken a földművelés és az állandó életmód elterjedése jellemezte. Hogy helyet csináljanak az új termőföldeknek, ezek a korai mezőgazdasági közösségek tömeges erdőirtást végeztek a szigeteken, ami drámaian és tartósan átalakította a tájat. Ezzel egyidejűleg új tipusú, nagyobb szakértelmet igénylő kőszerszámokat kezdtek gyártani; az új technológiák közé tartozott a csiszolás is.
A neolitikumban sokféle műemlék épült a tájakon, amelyek közül sok megalitikus jellegű volt. Ezek közül a legkorábbiak a kora neolitikum sírkamrái, bár a késő neolitikumban a monumentailizációnak ezt a formáját felváltotta a kőkörök építése, és ez a tendencia a következő bronzkorban is folytatódott. Ezek a konstrukciók az ideológiai változásokat tükrözik, a vallásról, a rituálékról és a társadalmi hierarchiáról alkotott új elképzelésekkel.
A Brit-szigeteken a bronzkor a brit és ír társadalom és táj átalakulását hozta magával. A földművelés átvételét jelentette, mivel a közösségek felhagytak a vadászó-gyűjtögető életmóddal, és földművelésbe kezdtek. A brit bronzkorban a késő neolitikumhoz hasonló nagy megalitikus emlékműveket építettek vagy alakítottak át, köztük olyan helyeket, mint Avebury, Stonehenge, Silbury Hill és Must Fram. Ezt az időszakot úgy írták le, mint amikor "a nyugat-európai önellátó gazdászok egyes közösségei körében kialakultak a bonyolult szertartásos szokások".
Vaskor (i. e. 1200 — i. sz. 600) Ahogy a neve is mutatja, a brit vaskort is a vas alkalmazása jellemzi, egy olyan fém, amelyet különböző szerszámok, díszek és fegyverek előállítására használtak.
Az i.e. első évezred folyamán, de valószínűleg még korábban is, a kultúrák közötti elterjedés és a kontinentális Európából érkező bevándorlás valamilyen kombinációja a kelta nyelvek kialakulásához vezetett a szigeteken, amelyekből végül a szigetországi kelta nyelvcsoport alakult ki. Az, hogy milyen nyelveket beszéltek korábban a szigeteken, nem ismert, de feltételezhetően Preindoeurópai nyelvek voltak.
Klasszikus korszak bélyegkép|A római uralom vége Britanniában, 383–410 Kr.e. 55-ben és 54-ben Gaius Julius Caesar római tábornok két külön inváziót indított a Brit-szigetek ellen, bár egyik sem vezetett a sziget teljes római megszállásához. Kr.u. 43-ban Britannia déli része a Római Birodalom része lett. Néró trónra lépésekor a római Britannia egészen Lindumig (Lincoln) terjedt északra. Gaius Suetonius Paulinus, Mauretania (a mai Algéria és Marokkó) meghódítója ezután Britannia helytartója lett, ahol kormányzósága nagy részét Walesben kampányolva töltötte. Végül Kr.u. 60-ban az utolsó ellenállókat és az utolsó druidákat is Mona (Anglesey) szigetére záratta. Paulinus átvezette seregét a Menai-szoroson, lemészárolta a druidákat és felégette szent ligetüket. A győzelem pillanatában érkezett a hír a kelet-angliai Boudican felkelésről.
A Boudican lázadás leverését a római provincia terjeszkedésének időszaka követte, beleértve Dél-Wales leigázását is. Kr.u. 77 és 83 között az új kormányzó, Gnaeus Julius Agricola egy sor olyan hadjáratot vezetett, amely jelentősen kibővítette a tartományt: Észak-Wales, Észak-Britannia és Kaledónia (Skócia) nagy részét is magába foglalta. A kelták elszántan és kitartóan harcoltak, de egy túlerőben lévő, profi hadsereggel álltak szemben, és valószínű, hogy a hódítás időszakában 100000 és 250000 között lehetett az áldozatok száma.
Középkor
Kora középkor bélyegkép|210x210px|Az angolok (narancssárga), szászok (kék) és juták (zöld) elterjedése a Brit-szigetekre Kr. u. 500 körül. Elsősorban Beda Az angol nép egyháztörténete című művén alapul. A kora középkorban a germán nyelvű szászok az 5. századtól kezdve többször is betörtek Britanniába. Angolszász királyságok alakultak, és a brit államokkal folytatott háborúk révén fokozatosan kiterjedtek a mai Anglia területére. Skócia a Piktek, Dál Riata, a Strathclyde-i királyság és az angolok között oszlott meg. 600 körül hét fő királyság alakult ki, és ezzel kezdetét vette az úgynevezett heptarchia időszaka. Ebben az időszakban keresztényesítették az angolszász államokat (a britek térítése már jóval korábban megkezdődött).
A 9. században a skandináv vikingek meghódították Anglia nagy részét, a skótok és piktek pedig az Alba Királyságban egyesültek. Egyedül a Nagy Alfréd vezette Wessexi Királyság maradt fenn, sőt a 10. század nagy részében sikerült visszahódítani és egyesíteni Angliát, mielőtt a 10. század végén és a 11. század elején egy újabb dán támadássorozat Anglia teljes leigázásában csúcsosodott ki Sweyn Forkbeard és Nagy Kanut alatt. A dán uralmat megdöntötték, és a helyi Wessex-ház 1066-ban bekövetkezett kihalásáig, mintegy két évtizedig, Hitvalló Edward vezetésével helyreállt a hatalom.
Késő középkor jobbra|bélyegkép|300x300px|Bayeux-i kárpit, amely a normann hódításhoz vezető eseményeket ábrázolja, amelyek meghatározták a Brit-szigetek későbbi történelmének nagy részét. 1066-ban Vilmos, Normandia hercege igényt tartott az angol trónra, és megszállta Angliát. A hastingsi csatában legyőzte Harold Godwinson királyt. I.Vilmos királlyá kikiáltva magát, megerősítette rendszerét azáltal, hogy a normann elit lojális tagjait nevezte ki számos hatalmi pozícióba, országszerte kastélyrendszert épített, és elrendelte új királyságának összeírását, a Domesday Bookot. A késő középkorra számos csata volt jellemző Anglia és Franciaország között, amelyek a százéves háborúban csúcsosodtak ki, amelyből Franciaország került ki győztesen. Az angol uralkodók a késő középkorban a Plantagenet, Lancaster és York házakhoz tartoztak.
John Balliol vezetésével 1295-ben Skócia megkötötte az Auld Alliance-t Franciaországgal. 1296-ban Anglia megszállta Skóciát, de a következő évben William Wallace legyőzte az angol sereget a Stirling-Bridge-i csatában. I. Edward angol király azonban északra ment, hogy a falkirki csatában legyőzze magát Wallace-t. 1320-ban az Arbroathi Nyilatkozat, amelyet a skót nemzeti identitás kialakulásának fontos dokumentumaként tartanak számon, a skót függetlenség elismeréséhez vezetett a nagy európai dinasztiák részéről. 1328-ban az Edinburgh-Northampton-i szerződés Angliával elismerte a skót függetlenséget Robert the Bruce alatt.
Kora újkor A kora újkor főbb történelmi eseményei közé tartozik az angol reneszánsz, az angol reformáció és a skót reformáció, az angol polgárháború, II.Károly újítása, a dicsőséges forradalom, az Uniós szerződés, a skót felvilágosodás és az első brit birodalom megalakulása.
19. század
1801-től 1837-ig
Nagy-Britannia és Írország egyesülése Az Ír Királyság telepes állam volt; a monarcha Anglia, majd később Nagy-Britannia hivatalban lévő uralkodója volt. Írország főhadnagya (Lord Lieutenant) állt a kormány élén az uralkodó nevében. Segítségére volt Írország főtitkára. Mindkettő a londoni kormánynak, nem pedig az ír parlamentnek volt felelős. Az 1782-es alkotmány előtt az ír parlamentet is komolyan korlátozták, és az ír bíróságok döntéseit a londoni brit Lordok Házához benyújtott fellebbezéssel meg lehetett semmisíteni.
Az angol-ír uralkodó osztály az 1780-as években Henry Grattnnak köszönhetően bizonyos fokú függetlenségre tett szert. Ez idő alatt csökkentek a büntető törvényeknek a főként római katolikus lakosságra gyakorolt hatásai, és 1794-ben néhány vagyontulajdonos katolikus megkapta a választójogot, de továbbra is ki voltak zárva az ír alsóházi tagságból. A korlátozott függetlenség e rövid időszakának az 1798-as ír lázadás vetett véget, amely a britek és a forradalmi Franciaország közötti háború idején zajlott. A brit kormány attól való félelme, hogy a független Írország a franciák oldalán áll ellenük, a két ország egyesítése mellett döntött. Ezt a két királyság parlamentje hozta meg, és 1801.január 1-jén lépett hatályba. A britek elhitették az írekkel, hogy a törvényhozási függetlenségük elvesztését a katolikus emancipációval, azaz a római katolikusokat Nagy-Britanniában és Írországban egyaránt sújtó polgári korlátozások megszüntetésével fogják kompenzálni. III. György király azonban elkeseredetten ellenzett minden ilyen emancipációt, és sikerült is legyőznie kormányának a bevezetésére irányuló kísérleteit.
Napóleoni háborúk