Románia 1866-ban elfogadott alkotmánya az ország alaptörvénye volt 1866–1923 között, amely az ország függetlenségégének elérése (1877) illetve nemzetközi elismerése (1878) előtt született. Az 1831-ben elfogadott belga alkotmány mintájára készült, és az alkotmányos monarchia kialakításával elindította Romániát a korszerű európai államfejlődés útján.
Háttere bélyegkép|150px|Alexandru Ioan Cuza bélyegkép|150px|I. Károly Az alkotmány bevezetését már a Havasalföldi és Moldvai Fejedelemség egyesülését 1859-ben kimondó ad-hoc gyűlések előírták. További elvárások voltak az ország önállósága és semlegessége, egy külföldi (nem osztrák vagy orosz) uralkodóházból származó fejedelem kijelölése, alkotmányos kormány megalakítása, az európai nagyhatalmak garanciája. A moldvai gyűlés 1859. január 17-én (Julián naptár szerint január 5-én), a havasalföldi gyűlés 1859. február 5-én (Julián naptár szerint január 24-én) Alexandru Ioan Cuzát választotta fejedelemmé, ezzel létrejött a két fejedelemség perszonáluniója. 1862-ben a nagyhatalmak elfogadták az új ország létét, és engedélyezték, hogy az ország neve Román Fejedelemségek legyen a korábbi Moldva és Havasalföld Egyesült Fejedelemségei helyett.
1864. május 14-én (Julián naptár szerint május 2-án) Cuza feloszlatta a parlamentet, és nyilvánosságra hozta statútumát, amit aztán 1864. május 22–26. között (Julián naptár szerint 10–14. között) népszavazás erősített meg. A dokumentum címe szerint nem volt alkotmány, de akként funkcionált, ezért egyes alkotmányjogászok ezt tekintik az ország első alkotmányának.
Miután az úgynevezett „szörnyűséges koalíció” 1866. február 23-án (Julián naptár szerint február 11-én)), lemondatta Alexandru Ioan Cuzát, ideiglenes kormány alakult Ion Ghica vezetésével. A koronát Fülöp belga királyi hercegnek, II. Lipót belga király testvérének ajánlották fel, aki azonban nem fogadta el. A nagyhatalmakkal és a Hohenzollern-családdal való egyeztetést követően az április 14–20. (Julián naptár szerint április 2–8.) között tartott népszavazáson Karl von Hohenzollern-Sigmaringent választották fejedelemmé, akit a parlament május 22-én (Julián naptár szerint május 10-én) a parlament I. Károly néven nyilvánított uralkodóvá.
Története Az alkotmányt előkészítő bizottságban egyenlő számban vettek részt a liberális és a konzervatív csoportok képviselői. Mintául Belgium 1831. február 7-én elfogadott alkotmányát választották, amely 1857 óta román fordításban is elérhető volt, de számos lényeges ponton eltértek tőle. A belga alkotmány kiválasztása egyesek szerint azért történt, mert az volt Európában a legliberálisabb, mások szerint azért, mert akkor kezdtek el dolgozni az alkotmány tervezetén, amikor még Fülöp belga koronaherceg volt az uralkodójelölt. A tervezetet népszavazásra bocsátották; az eredmény mellette, tartózkodás és 224 ellene volt. Noha a két politikai csoport nem értett egyet abban, hogy vonják-e be az uralkodót az alkotmány előkészítésébe (a liberálisok szerint nem, a konzervatívok szerint igen), I. Károly részt vett a munkában, és döntő hatása volt a kétkamarás parlament kialakításában, valamint az uralkodó abszolút vétójogát illetően. Az alkotmányt 1866. július 13-án (Julián naptár szerint július 1-jén) hirdették ki, és tizenkét nap múlva a király felesküdött rá. Háromszor módosították (1879, 1884, 1917), és az 1923-as alkotmány életbe lépéséig maradt hatályban.
Tartalma Az alkotmány nyolc címből és 133 cikkelyből állt.
Az első cím magát az államalakulatot határozta meg: egy és oszthatatlan állam, amelynek Románia a neve, a határai nem változtathatók meg, és tilos idegen népfajok betelepítése. (Ezek a kitételek nem szerepeltek a belga alkotmányban.) A szöveg nem tett említést az Oszmán Birodalom fennhatóságáról, illetve az 1856-os párizsi békét aláíró Franciaország, Anglia, Ausztria, Poroszország, a Szárd Királyság, az Oszmán Birodalom és Oroszország védnökhatalmi státusáról.
Az alkotmány kinyilvánította a lelkiismereti szabadságot, az oktatás, sajtó és gyülekezés szabadságát (5. cikkely), illetve a személyi szabadságot (13. cikkely). Előírta az emberek törvény előtti egyenlőségét (10. cikkely), nem engedélyezte a nemesi címeket (12. cikkely) és megtiltotta a halálbüntetés újbóli bevezetését, leszámítva a katonai bíróságok által lázadás idején kiszabottakat (18. cikkely). A vallás gyakorlását szabadnak nyilvánította, amennyiben nem sérti a közrendet és jó erkölcsöt. Ugyanakkor kinyilvánította, hogy az uralkodó vallás az ortodox kereszténység (22. cikkely), és az állampolgárság megszerzését csak a keresztények számára tette lehetővé (7. cikkely), kizárva ezzel az Oroszországból és Galíciából mind nagyobb számban érkező zsidókat, akik jelentős szerepet játszottak a kereskedelemben és pénzügyekben.
Az alkotmány elválasztotta a három hatalmi ágat. A törvényhozó hatalmat az uralkodó és a kétkamarás parlament közösen gyakorolta (32. cikkely), a végrehajtó hatalmat az uralkodó (35. cikkely), akinek az intézkedéseit azonban egy miniszternek kellett ellenjegyeznie (92. cikkely). A kormány tagjait Az uralkodó nevezte ki és váltotta le (93. cikkely). Külön cikkely rendelkezett arról, hogy a trón I. Károly király egyenes törvényes leszármazóinak ágán öröklődik, az elsőszülöttség rendje szerint, a nők és leszármazottjaik kizárásával (82. cikkely).
A választójogot illetően a törvény négy jövedelmi kategóriába sorolta a választókat; a valamilyen kategóriához tartozást az adó előírását vagy befizetését igazoló dokumentummal lehetett alátámasztani (58–64. cikkely). A módszer azt eredményezte, hogy az első három kategóriához tartozó választók, azaz a nagybirtokosok, középbirtokosok, kereskedők, iparosok, szabadfoglalkozásúak, tartalékos tisztek, tanárok és állami nyugdíjasok 124 képviselőt küldhettek a parlamentbe, a negyedik kategória, azaz lakosság három negyedét jelentő parasztok csak 33-at.
Mivel az 1878-as berlini kongresszus az ország függetlenségének elismerését ahhoz kötötte, hogy az országban élő zsidók kapják meg az állampolgárságot, 1879. október 23-én (Julián naptár szerint október 11-én) módosították az alkotmány 7. cikkelyét. (Ugyan a nagyhatalmak a zsidók állampolgárságának kollektív elismerését kérték, a módosítás megszövegezése szerint a zsidóknak egyénenként kellett folyamodni az állampolgárságért, amit a parlament indoklás nélkül elutasíthatott.) A következő alkotmánymódosítás 1884-ben következett be; a választói kategóriák számát háromra csökkentették. 1917-ben az agrárreform és az általános választójog bevezetése miatt módosították ismét.
Megítélése A kortárs Titu Maiorescu az alkotmányt „idő előtti liberalizmusként” címkézte, mivel szerinte a román társadalom nem volt még felkészülve az alkotmány előírásainak és igényeinek végrehajtására. A 20. század eleji szerzők közül Nicolae Iorga (1871–1940) szerint ennek az alkotmánynak semmi köze a román történelemhez, és legfőbb hibája, hogy nem a nemzeti lelkiismeret által elfogadott valóságot fejezte ki. Constantin Stere (1865–1936) szerint ez az alkotmány fikció, nem pedig a való élet törvénye, Vintilă I. C. Brătianu (1867–1930) viszont azt emelte ki, hogy az idegen mintára készült alkotmánynak milyen nagy szerepe volt Nagy-Románia megalakulásában. lett.
A 21. században az 1866-os alkotmánynak az alkotmányos monarchia kialakulásában játszott szerepét hangsúlyozzák, amely fordulópontot jelentett a román történelemben és jogtörténetben. Ugyanakkor hallgatják el azt sem, hogy az alkotmányban keretjelleggel biztosított alapjogokhoz nem születtek meg azok a jogszabályok, amelyek a valóságba átültették volna és garantálták volna őket. Az alkotmányos rendszer működésének tökéletlensége egyes szerzők szerint annak tulajdonítható, hogy a liberális modellt a román valósághoz és hagyományokhoz igazítva tönkretették annak belső logikáját.
Jegyzetek
Források
Kategória:Románia 19. századi történelme Kategória:Alkotmányok Kategória:1866