Antonio Negri (Padova, 1933. augusztus 1. – Párizs, 2023. december 16.) olasz marxista filozófus, politikai teoretikus és aktivista, az operaismo és az autonóm marxizmus egyik legjelentősebb alakja. Munkássága döntő hatást gyakorolt az 1960–70-es évek olasz autonóm mozgalmaira, valamint a későbbi globális antikapitalista és alterglobalizációs irányzatokra.
Olaszországban, Padovában született, és a Padovai Egyetemen vált a politikai filozófia professzorává, ahol állam- és alkotmányelméletet tanított. 1969-ben megalapította a Potere Operaio (Munkáshatalom) csoportot, majd az Autonomia Operaia egyik vezető tagja volt.
A hetvenes évek végén Negrit azzal vádolták, hogy ő volt a baloldali városi gerillaszervezetként működő Vörös Brigádok (Brigate Rosse, BR) „értelmi szerzője”, amely 1978 májusában elrabolta és meggyilkolta Aldo Morót, Olaszország korábbi miniszterelnökét. 1979. április 7-én Negrit letartóztatták, és több bűncselekménnyel vádolták meg, köztük a Moro-gyilkossággal. A vádpontok többségét rövid időn belül ejtették, azonban 1984-ben – miután Franciaországba menekült – távollétében harminc év börtönbüntetésre ítélték. Ezen felül további négy évet szabtak ki rá azért, mert „erkölcsi felelősséget” tulajdonítottak neki az 1960-as és 1970-es évek politikai aktivistáinak erőszakos cselekményeiért. Negri baloldali szélsőségességgel való kapcsolatának kérdése vitatott maradt. Több vádpont alapján emeltek ellene vádat, köztük az „állam elleni szervezkedés és felkelés” vádját (amelyet később ejtettek), és két emberölésben való részvétel miatt is elítélték.
Franciaországi emigrációja alatt tanított a párizsi VIII. Egyetemen (Vincennes) és a Collège international de philosophie-n, Jacques Derrida, Michel Foucault és Gilles Deleuze társaságában. 1997-ben – egy vádalku után, amely a büntetését harminc évről tizenhárom évre csökkentette – visszatért Olaszországba, hogy letöltse ítélete fennmaradó részét. Több nagy hatású könyvet publikált, köztük a Michael Hardttal közösen írt Empire (2000) és a Multitude: War and Democracy in the Age of Empire (2004) című művet. Szabadulása után Velencében és Párizsban élt élettársával, a francia filozófus Judith Revellel.
Bár kritikusan viszonyult az anarchizmushoz, következetesen védelmezte a spontán társadalmi ellenállás különböző formáit, és egész életében a kommunista politikai nézetek mellett kötelezte el magát. Művei világszerte hatást gyakoroltak radikális baloldali mozgalmakra, szakszervezeti kezdeményezésekre és új baloldali politikai formációkra, miközben személye és öröksége az olasz és nemzetközi baloldalon egyaránt élénk viták tárgya maradt.
Élete és munkássága Korai életút
Antonio Negri 1933-ban született Padovában, Olaszország északkeleti részén, a Veneto régióban. Apja bolognai származású, aktív kommunista volt, aki Negri kétéves korában meghalt; politikai elköteleződése révén Negri már fiatalon megismerkedett a marxizmussal. Anyja tanítónő volt a lombardiai Mantova tartományhoz tartozó Poggio Ruscóból.
Politikai tevékenységét az 1950-es években kezdte a római katolikus ifjúsági aktivista szervezetben, a Gioventù Italiana di Azione Cattolica (GIAC) keretein belül. 1955-ben vált kommunistává, miközben a közép-izraeli Nahsonim kibucban dolgozott, amely a cionista szocializmus eszméi szerint szerveződött, és zsidó kommunisták alkották. 1956-ban belépett az Olasz Szocialista Pártba, amelynek 1963-ig tagja maradt, miközben az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején egyre aktívabban kapcsolódott be a marxista mozgalmakba.
Negri filozófiát tanult, majd doktori fokozatának megszerzése után, 1956-ban professzori állást kapott a Padovai Egyetemen. Itt a dottrina dello Stato (államelmélet) területét oktatta, amely az olasz tudományos hagyományban az állam- és alkotmányelméletet foglalja magában. Az 1960-as évek elején csatlakozott a Quaderni Rossi szerkesztői köréhez, amely az olasz marxizmus Kommunista Párton kívüli intellektuális megújulásának fontos fóruma volt. 1969-ben Oreste Scalzonéval és Franco Pipernóval együtt Negri a Potere Operaio (Munkáshatalom) csoport és az operaismo mozgalom egyik alapítója lett.
Letartóztatás és száműzetés
1978. március 16-án Rómában a Vörös Brigádok elrabolták Aldo Morót, a Kereszténydemokrácia vezető politikusát és volt olasz miniszterelnököt. Negyvenöt nappal az emberrablás után, kilenc nappal Moro meggyilkolása előtt a szervezet telefonon értesítette Moro feleségét a közelgő kivégzésről; a beszélgetést rögzítették és később sugározták. Bár több kortárs Negrihez kötötte a hívást, később kiderült, hogy azt Valerio Morucci bonyolította le.
1979. április 7-én Negrit és más baloldali aktivistákat emberrablással, gyilkossággal és felkeléssel vádolták meg. Pietro Calogero padovai ügyész szerint a vádlottak a Vörös Brigádok politikai hátteréhez tartoztak, és az olaszországi baloldali terrorizmus irányításában vettek részt. Negri ellen többek között a szervezet vezetésének, Aldo Moro elrablásának és meggyilkolásának kitervelésének, valamint a kormány megdöntésére irányuló összeesküvésnek a vádját emelték. Az ügy különös visszhangot keltett, mivel Negri ekkor a Padovai Egyetem professzora és az École Normale Supérieure vendégelőadója volt.
Egy évvel később a Vörös Brigádok egyik vezetője – együttműködve az ügyészséggel – azt vallotta, hogy Negri nem állt kapcsolatban a szervezettel. Az „állam elleni fegyveres felkelés” vádját ejtették, így nem szabtak ki rá életfogytiglani büntetést, azonban harminc év börtönre ítélték Carlo Saronio politikai aktivista meggyilkolásának felbujtásáért, valamint Andrea Lombardini csendőr halálában való „erkölcsi közreműködés” miatt.
1983-ban, még előzetes letartóztatásban, Negri a Radikális Párt képviselőjeként bekerült az olasz parlamentbe, majd mentelmi jogára hivatkozva szabadult, és Franciaországba menekült. A mentelmi jog megvonása után is száműzetésben maradt, ahol a Mitterrand-doktrína védelmet biztosított számára. Franciaországban a Paris VIII egyetemen és a Collège international de philosophie-n tanított, miközben jelentős elméleti munkát végzett. 1997-ben egy vádalku keretében visszatért Olaszországba büntetése letöltésére, s azért hogy felhívja a figyelmet a több száz politikai bebörtönzött ügyére. Ítéletét később enyhítették, és 2003-ban szabadult, legismertebb művei közül több a börtönévek alatt született.
Pipe-line: Lettere da Rebibbia A Pipe-line: Lettere da Rebibbia (Áramlat – Levelek a börtönből) Antonio Negri 1983-ban megjelent műve, amelyet a római Rebibbia börtönben írt előzetes letartóztatása idején. A kötet Negri életművének egyik kulcsszövege, mivel sajátos módon kapcsolja össze a személyes tapasztalatot, a politikai gondolkodást és a filozófiai elemzést. A mű levélformában íródott egy képzeletbeli barátja részére, és egyszerre ad számot a szerző helyzetéről, valamint az olasz autonóm marxizmus válságáról és átalakulásáról az 1970-es évek végének represszív politikai környezetében.
A Pipe-line nem hagyományos börtönnapló vagy önéletrajz. Negri a levél műfaját arra használja, hogy a börtönt ne pusztán elszenvedett állapotként, hanem elméleti és politikai gondolkodásra alkalmas térként mutassa be. A címben szereplő „áramlat” metafora a szöveg központi képe: olyan kapcsolatot jelöl, amely a múlt tapasztalatait, a jelen küzdelmeit és a jövő lehetőségeit köti össze, még a vereség és az elszigeteltség körülményei között is.
A mű egyik alapgondolata szerint a jövő nem csupán az időrendben következő korszak, hanem már a múltban és a jelen folyamataiban is rejtetten létezik, kezdetben még gyenge, nehezen felismerhető irányzatok formájában. Negri ezzel szembefordul a történelem egyenes vonalú, szükségszerű fejlődését feltételező elképzelésekkel, és azt hangsúlyozza, hogy a politikai cselekvés feladata e tendenciák felismerése és megerősítése. A politika így nem egy előre rögzített cél végrehajtását jelenti, hanem új társadalmi lehetőségek kipróbálását és kibontását.
Fontos szerepet kap a könyvben a munka és a társadalmi együttműködés átalakulásának kérdése. Negri a börtön tapasztalatából kiindulva elemzi a munkásosztály összetételének változását, és felhívja a figyelmet, hogy a politikai cselekvés alanya nem korlátozódik az ipari munkásságra. A kommunikáció, az érzelmi viszonyok, az együttműködés és az önszerveződés mind olyan területek, amelyek a kapitalista irányításon túlmutató közös lehetőségeket hordoznak. Ezek a gondolatok előrevetítik Negri későbbi, Michael Hardttal közösen kidolgozott elméleteit.
A Pipe-line egyúttal állásfoglalás az 1970-es évek olaszországi fegyveres mozgalmaival kapcsolatban is. Negri elutasítja a Vörös Brigádok stratégiáját, amelyet zsákutcának tartott, és ezzel szemben a hosszabb távú, alulról szerveződő társadalmi kezdeményezések jelentőségét emeli ki.
A kötet jelentősége abban áll, hogy Negri ebben a műben egy olyan politikai gondolkodásmódot mutat be, amely későbbi munkáiban vált széles körben ismertté. Az Áramlat középpontjában az új politikai szereplők megjelenése, az egyéni és közösségi különbségek megőrzése, valamint egy rugalmas, nem hierarchikus társadalmi rend lehetősége áll. Ebben az értelemben a mű egyszerre zár le egy korszakot Negri életében és nyitja meg azt az elméleti irányt, amely később a Birodalom és a Sokaság című munkákban teljesedett ki.
Labor of Dionysus
A Labor of Dionysus: A Critique of the State-Form (1994) Antonio Negri és Michael Hardt közös kötete, amely Negri korábbi, főként az 1960–70-es években írt szövegeinek válogatását és új, közösen írt tanulmányokat tartalmaz. A könyv központi témája az állam marxista kritikája, különösen az a tétel, hogy az állam nem pusztán a tőke „felépítményi” kifejeződése, hanem a társadalmi konfliktusok aktív terepe. Hardt és Negri a „dionüszoszi munka” fogalmával az élő munka azon formáit írják le, amelyek nem redukálhatók a munkaidő, a fegyelem és a hierarchikus szervezés ipari logikájára. A kifejezés az emberi tevékenység kreatív, kollektív és affektív aspektusaira utal: a nyelvhasználatra, a kommunikációra, az együttműködésre, a társadalmi kapcsolatok létrehozására és az érzelmi munkára, amelyek a késő modern kapitalizmusban egyre közvetlenebbül válnak értéktermelővé. Ezt a „dionüszoszi” dimenziót a szerzők az ipari kapitalizmus „apollóni” fegyelmező rendjével állítják szembe, amely a munkát standardizált, mérhető és ellenőrizhető folyamatként próbálja megszervezni, miközben az élő munka autonómiája folyamatosan túllépi ezeket a korlátokat. A kötet az autonóm marxizmus egyik alapművének számít, és előkészíti a szerzőpáros későbbi, nagy hatású munkáit, különösen az Empire (2000) elméleti keretét.
Empire bélyegkép|jobbra|Negri és Hardt (2013) Az Empire (Birodalom, 2000) Hardt és Negri közös műve, amely a kortárs globalizált kapitalizmus politikai és hatalmi struktúráinak átfogó elméleti elemzését nyújtja. A könyv széles körű nemzetközi visszhangot váltott ki, és a 2000-es évek egyik legvitatottabb és legnagyobb hatású baloldali politikai-filozófiai munkájává vált.
Alapfeltevések és elméleti keret
Hardt és Negri kiindulópontja szerint a 20. század végére a szuverén nemzetállamokra épülő imperialista világrend felbomlott, és helyét egy új, decentralizált, hálózatszerű globális hatalmi forma vette át, amelyet Empire (Birodalom) néven írnak le. Ez a hatalomforma nem egyetlen államhoz vagy centrumhoz kötődik, hanem államok, nemzetközi intézmények, multinacionális vállalatok, jogi normák és katonai-politikai mechanizmusok összetett rendszerében működik. A szerzők rámutatnak, hogy az Empire nem pusztán geopolitikai formáció, hanem jogi, gazdasági, kulturális és biopolitikai dimenziók összetett együttese, amely globális léptékben szabályozza a társadalmi életet.
A biopolitika és az immateriális munka szerepe