bélyegkép|Moldva és Havasalföld Egyesült Fejedelemségei Havasalföld és Moldva egyesülése, azaz a román fejedelemségek egyesülése egy hosszabb folyamat eredménye volt a 19. század közepén.
A folyamat 1831–1832-ben kezdődött a török Porta fennhatósága alatt álló két fejedelemség alapszabályzatainak (Regulamentul Organic) bevezetésével, amelyet az 1833 és 1835 közötti vámegyezmények követtek, illetve a két ország közötti vámhatár eltörlése 1848. január 1-jén.
A krími háború és az azt követő párizsi béke kedvező feltételeket teremtett a fejedelemségek egyesüléséhez azáltal, hogy véget vetett Oroszország balkáni befolyásának. Miután 1857-ben a fejedelemségek ad hoc gyűlései az egyesülés mellett határoztak, a nagyhatalmak 1858-as megállapodása egy névleges egyesülést írt elő, külön fejedelemmel, külön kormánnyal, és néhány közös intézménnyel. Azáltal, hogy 1859 elején mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották meg uralkodónak, a két fejedelemség perszonálunióba került; ezt az európai nagyhatalmak még abban az évben elfogadták, a török Porta csak 1861-ben.
1862-ben Cuza egyesítette az országgyűléseket és kormányokat, megvalósítva a politikai egyesülést; ezt a nagyhatalmak csak Cuza megbuktatása után, I. Károly uralkodása alatt ismerték el.
Az egyesülést, amelyet románul néha kis egyesülés (Mica Unire) néven is említenek, Romániában január 24-én, a perszonálunió megvalósulásának (Julián naptár szerinti) napján ünneplik.
Háttere Havasalföld első ízben a 14. században került török uralom alá, Moldva a 15. században, de nem olvasztották be őket az Oszmán Birodalomba, hanem sarcot fizető, hűbéres fejedelemségekké váltak. Az Oszmán Birodalom, Habsburg Birodalom és Orosz Birodalom konfliktusait (a Szent Liga háborúja) követően a fanarióta korszakban (1711–1821) a fejedelemségek szorosabb ellenőrzés alá kerültek.
1739 és 1769 között a fejedelemségeket rövid időre Oroszország foglalta el. A 18. század során a két fejedelemség több háború színhelye volt, amelyet egyik oldalon az Oszmán Birodalom, másik oldalon az Orosz Birodalom vagy a Habsburg Birodalom folytatott. 1774-ben a kücsük-kajnardzsi békeszerződéssel II. Katalin orosz cárnő visszaadta Havasalföldet, Moldvát és Besszarábiát az oszmánoknak, de Oroszország védnökséget vállalt az Oszmán Birodalomban élő ortodox keresztények felett. Így Moldva és Havasalföld kettős függésbe került, oszmán fennhatósággal és orosz védnökséggel.
Ez a kettős fennhatóság számos konfliktus forrása lett: 1821-ben Oroszország megszakította kapcsolatait a Portával, majd az 1826-os akkermani egyezmény ismét megerősítette a fejedelemségek kettős alárendeltségét. A navarinói csata után a Porta felmondta a szerződést, de az 1829-ben megkötött drinápolyi béke ismét ugyanezt a feltételt tartalmazta a fejedelemségekre vonatkozóan. Mivel azonban a Portának kártérítést kellett fizetnie Oroszország részére, ennek teljesítéséig (1834) az oroszok megszállták a dunai fejedelemségeket, amelyek orosz katonai kormányzat alá kerültek.
Az orosz megszállás időszakában vezették be a két fejedelemség A Moldvai és a Havasalföldi Fejedelemség alapszabályzatai|alapszabályzatait]] (Regulamentul Organic), Havasalföldön 1831. júliusban, Moldvában 1832. januárban. Ez a rendszer, amellyel párhuzamos intézményrendszert vezettek be a két fejedelemségben, és amely az első lépést jelentette az egyesülés felé, 1854-ig működött.
Közvetlen előzményei bélyegkép|Moldva és Havasalföld 1856-ban A krími háborút lezáró 1856-os párizsi békeszerződés a fejedelemségekre vonatkozóan úgy rendelkezett, hogy azok továbbra is a Porta fennhatósága alatt maradnak, a szerződő felek (Francia Császárság, Osztrák Császárság, Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága, Porosz Királyság, Orosz Birodalom, Oszmán Birodalom, Szárd Királyság közös védnöksége alatt. Mindkét fejedelemségben összehívnak egy-egy ad hoc gyűlést, amelynek összetétele képviselje a társadalom minden rétegének érdekeit, és amely továbbítja a lakosságnak az ország jövőbeli berendezkedésére vonatkozó óhaját a nagyhatalmak felé.
1857. októberben az ad hoc gyűlések által a nemzet fő követeléseiként elfogadott pontok között szerepelt a fejedelemségek egyetlen állammá egyesítése Románia néven.
1858-ban a nagyhatalmaknak a fejedelemségek helyzetét rendező konferenciáján Franciaország támogatta a fejedelemségek egyesülését, mert a nemzeti mozgalmak pártolásával a rivális Oroszországot és Ausztriát akarta gyengíteni, az Oszmán Birodalom és Ausztria viszont ellene volt. Kompromisszumos megoldásként névlegesen egyesítették a két fejedelemséget, de két külön fejedelem megválasztását és két külön intézményrendszer kialakítását írták elő. Steliu Lambru történész szerint a párizsi egyezmény tartalmából és megszövegezéséből az látszik, hogy a nagyhatalmak elgondolása egy szövetségi állam kialakítása volt.
Ellenzői Moldvában az egyesülésnek komoly ellenzéke alakult ki, akik attól tartottak, hogy fejedelemségüknek alárendelt szerep jut az új államalakulatban. A legismertebb szeparatisták Nicolae Istrati, Gheorghe Asachi és Costache Negruzzi voltak, akikhez számos bojár, katonatiszt és értelmiségi csatlakozott. Az egyesülés ellen ugyanakkor több kétes indítékú személy is fellépett, többek között Nicolae Vogoride kajmakám, aki 1857-ben meghamisította az ad hoc gyűlések választási jegyzékét, hogy az egyesülést megakadályozza.
A szeparatista erők nem hagyták abba tevékenységüket az egyesülés megvalósulása után sem. 1864. májusban lelepleztek egy összeesküvést, amely az ország kettéválasztását célozta, 1866. áprilisban pedig – Cuza lemondatása és I. Károly megválasztása után, de még az új fejedelem felesketése előtt – Jászvásáron szeparatista felkelés tört ki, amelyet azonban az ideiglenes kormányzat hamar elfojtott.
Megvalósulása Perszonálunió bélyegkép|Az egyesülés kikiáltása (1859. január 24.), Theodor Aman festménye, 1861 A moldvai fejedelemválasztó testületben 31–32 szavazatot képviseltek az egyesülés pártján állók, de utolsó pillanatig nem volt jelöltjük. Vasile Alecsandri, aki nem akarta jelöltetni magát, 16 szavazatra számíthatott, Lascăr Catargiu 4-5 szavazatra, Mihail Kogălniceanu, Mavrogheni és Lascăr Rosetti fejenként 2-3 szavazatra. 1859. január 14-én (Julián naptár szerint január 2-án) éjjel a nemzeti párt gyűlésén Anastasie Panu megpróbálta meggyőzni társait, hogy az egyesülést külföldi fejedelem segítségével valósítsák meg, de nem járt sikerrel. Január 15-én Vasile Alecsandri arra kérte támogatóit, hogy szavazzanak Costache Negrire, és a többi jelöltnek is azt javasolta, hogy lépjenek vissza Negri javára; ez a javaslat Lascăr Catargiu ellenállásán bukott el, és a gyűlés veszekedéssel ért véget. Alexandru Ioan Cuza neve először január 16-án merült fel (nem tisztázott, hogy ki javasolta), és több körös szavazás után estére ő lett az egyesüléspártiak közös jelöltje. Az ellentábor Mihail Sturdza korábbi fejedelmet támogatta (5-6 szavazat), illetve fiát Grigore Sturdzát (15 szavazat), de jelöltette magát Nicolae Vogoride kajmakám is.
1859. január 17-én (Julián naptár szerint január 5-én) Moldvában név szerinti szavazással, alig néhány tartózkodás mellett Alexandru Ioan Cuza ezredest választották uralkodóvá.
Havasalföldön a nagybojárok két korábbi fejedelem, Alexandru Dimitrie Ghicát, illetve Gheorghe Bibescut jelöltségét támogatták; jelölt volt még Barbu Ştirbei is. A radikális-liberálisok azonban mintegy harmincezer fős tüntetést szerveztek Bukarestben, amely felszólította a parlamentet, hogy szintén Cuzát válasszák meg; ez február 5-én (Julián naptár szerint január 24-én) egyhangú szavazással meg is történt.
Egyes vélemények szerint Cuzát szabadkőművessége miatt választották meg, azonban nincs rá bizonyíték, hogy szabadkőműves lett volna; támogatói viszont kétségtelenül szabadkőművesek voltak.
A kettős választással a két fejedelemség perszonálunió révén egyesült, amit a párizsi megállapodás szövege tételesen nem tiltott. Cuza megválasztása után arra törekedett, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen a nagyhatalmakkal a perszonálunió elismertetése érdekében. Ezért követeket vagy személyes megbízottakat küldött a legfontosabb európai fővárosokba.
A török Porta és a Habsburg-monarchia ellenezte a perszonáluniót, Franciaország, Oroszország, Poroszország és Szardínia támogatta, Anglia csak Franciaország nyomására fogadta el. Miután az elismerést ellenző Ausztria pozíciója a solferinói és magentai vereségeket követően meggyengült, az európai nagyhatalmak 1859. szeptember 6-án (Julián naptár szerint augusztus 25-én) elismerték a választás eredményét azzal a feltétellel, hogy ez a következő választásokra nem érvényes. 1861. december 2-án (Julián naptár szerint november 20-n) a Porta is elfogadta a perszonáluniót Cuza életének időtartamára.
Reálunió bélyegkép|A közös nemzetgyűlés megnyitása (L'Illustration, 1862. március) Cuza a két fejedelemség törvényhozási és közigazgatási intézményeinek összevonására törekedett; ez a perszonálunió nemzetközi elismertetése után sikerült neki. Törekvéseit nagy mértékben akadályozta a párizsi egyezményben előírt törvényhozási modell: a két fejedelemség közös törvényeit mindkét (konzervatív többségű) parlamenttel el kellett fogadtatnia. Ezért kihasználta a párizsi egyezmény által számára biztosított hatalmat, és gyakran rendelettel hirdetett ki közigazgatási reformokat. Egységesítette a vámhatóságot, a büntetés-végrehajtást, és egyesítette a két ország rendőrségét. A fejedelemségek közeledését azzal is igyekezett elősegíteni, hogy moldvaiakat juttatott tisztséghez Havasalföldön és havasalföldieket Moldvában.
A két fejedelemség első közös kormánya 1862. február 3–5-én (Julián naptár szerint január 22–24-én) alakult meg. A közös kormány megalakulása után két nappal Cuza bejelentette, hogy az egyesülés megtörtént. A moldvai és havasalföldi elitek kompromisszumaként az ország fővárosa Bukarest lett (Jászvásár földrajzilag túl közel volt az Orosz Birodalomhoz), viszont a moldvai ortodox érsekség elsőbbséget élvezett a havasalföldivel szemben.
1864-ben Cuza feloszlatta a parlamentet, és közzétette saját alkotmánytervezetét, amelyet népszavazással hagyatott jóvá. A dokumentumot a védnökhatalmak formálisan nem hagyták jóvá; a fejedelem egyszerűen kész tények elé állította őket.
Emlékezete Január 24-ét, a perszonálunió megvalósulásának (Julián naptár szerinti) napját Romániában az egyesülés napja néven ünneplik; a Munka törvénykönyve szerint munkaszüneti nap.
2009-ben emlékbélyeget adtak ki az egyesülés 150. évfordulójának tiszteletére.
Jegyzetek
Források
Kategória:Románia 19. századi történelme Kategória:1859