Arles-i zsinat vagy első arles-i zsinat néven azt a 314. augusztus 1-jén megnyílt nyugati egyházi zsinatot szokás említeni, amelyet a galliai Arelate, a mai Arles városában tartottak. A zsinatot I. Constantinus császár kezdeményezte, miután az észak-afrikai donatista szakadás — vagyis a karthágói egyház kettészakadása a „tisztának” tekintett egyház és a bukottakkal közösséget vállaló egyház kérdése körül — a 313-as római zsinat után sem zárult le. A fő ügy Caecilianus karthágói püspök megválasztásának és felszentelésének törvényessége volt, de a püspökök több, az üldözések után sürgetővé vált fegyelmi kérdésben is kánonokat, vagyis egyházi szabályokat alkottak.Charles Munier szerk.: Concilia Galliae a. 314 – a. 506, Corpus Christianorum Series Latina 148, Turnhout, Brepols, 1963, 3–22.Karl Joseph von Hefele: A History of the Councils of the Church, from the Original Documents, 1. köt., ford. William R. Clark, Edinburgh, T. & T. Clark, 1894, 180–196.
A zsinat jelentőségét nemcsak a donatista vita adja. A 314-es arles-i tanácskozás a nyugati kereszténység egyik legkorábbi, birodalmi szervezéssel összehívott, több tartományt átfogó püspöki gyűlése volt, és ezért a 325-ös nikaiai zsinat egyik fontos előzményének is tekinthető. A későbbi kánonjogi értelemben azonban nem számít egyetemes zsinatnak: elsősorban Constantinus nyugati tartományainak püspökei vettek részt rajta, a keleti egyházak széles képviselete nélkül.Hefele 1894, 181–182. Hefele hangsúlyozza, hogy Ágostonegyes kifejezései ellenére a zsinat legfeljebb nyugati általános zsinatnak nevezhető, nem pedig ökumenikus zsinatnak a későbbi technikai értelemben.Andreas Weckwerth: Ablauf, Organisation und Selbstverständnis westlicher antiker Synoden im Spiegel ihrer Akten, Bonn, 2007, 117–122.
Fogalmi és történeti keret
A zsinat vagy szinódus a püspökök hivatalos tanácskozó gyűlése, amelyen hitbeli, fegyelmi vagy egyházkormányzati kérdésekben hoznak döntéseket. A 4. század elején a zsinatok még nem a későbbi középkori intézményi formák szerint működtek: egyazon tanácskozás egyszerre tölthetett be bírói, fellebbviteli és törvényhozó szerepet. Arles esetében a püspökök először Caecilianus ügyét vizsgálták, majd általánosabb fegyelmi kánonokat is megfogalmaztak.
A zsinat közvetlen hátterét a Diocletianus-féle keresztényüldözés utáni egyházi válság alkotta. Az üldözések idején egyes keresztények áldozatot mutattak be a pogány isteneknek, hatósági igazolást szereztek arról, hogy ezt megtették, vagy más módon engedtek a hatósági nyomásnak. Őket a korabeli egyházi nyelvben tágabb értelemben lapsinak, „elbukottaknak” nevezték. A traditor szó e körön belül különösen azokra vonatkozott, akiket azzal vádoltak, hogy szent iratokat, liturgikus edényeket vagy keresztény testvéreik neveit kiszolgáltatták a hatóságoknak.Hefele 1894, 191–193.
A donatista vita nem pusztán személyes vagy fegyelmi konfliktus volt. A donatisták az egyházat elsősorban a szentek és tiszták közösségeként értelmezték, amelyből a súlyosan bukott vagy árulónak tartott klerikusokat ki kellett zárni. Ebből következett az a felfogásuk, hogy a méltatlan püspök vagy pap által végzett szentségi cselekmény — például a keresztség vagy a püspökszentelés — érvényessége is megkérdőjelezhető. A katolikus álláspont ezzel szemben egyre határozottabban abba az irányba fejlődött, hogy a szentségek érvényessége nem a kiszolgáltató személyes erkölcsi állapotától, hanem a szentségi cselekmény egyházi rendjétől és végső soron Krisztus működésétől függ. A skolasztika ezt a későbbi, kiforrottabb tételt ex opere operato néven fogalmazta meg.Füsti-Molnár Szilveszter: Ecclesia sine macula et ruga. Donatist Factors among the Ecclesiological Challenges for the Reformed Church of Hungary especially after 1989/90, doktori értekezés, 2007, 2.4.3–2.4.3.4.
Forrásai és szöveghagyománya
A zsinat teljes jegyzőkönyve nem maradt fenn. A róla alkotott kép több, részben eltérő jellegű forrásból rekonstruálható. A legfontosabbak Constantinus meghívólevelei, a zsinat Szilveszter pápához intézett levele, a kánonok szövege, valamint a későbbi donatistaellenes irodalom és kánonjogi gyűjtemények.Weckwerth 2007, 121–122.
Constantinusnak Chrestus szirakúzai püspökhöz intézett levele Kaiszareiai Euszebiosz Egyháztörténetében maradt fenn. A levélből kitűnik, hogy az uralkodó a felek tartós pereskedése és a korábbi döntésekkel szembeni elégedetlenség miatt „sok püspök” jelenlétében akarta lezárni az ügyet, és a meghívott püspökök számára a császári közlekedési rendszert is igénybe vehetővé tette.Euszebiosz: Historia ecclesiastica 10.5.21–24; vö. G. Bardy szerk.: Eusèbe de Césarée: Histoire ecclésiastique, 3. köt., Sources chrétiennes 55, Paris, Cerf, 1958. Egy másik, Aelafiushoz, Afrika vicariusához intézett constantinusi levél Optatus milevei püspök művének függelékeiben maradt fenn; ez az afrikai felek Arles-ba küldéséről, a császári útvonal- és ellátási intézkedésekről, valamint az augusztus 1-jei határidőről tudósít.The Work of St. Optatus Bishop of Milevis against the Donatists, ford. O. R. Vassall-Phillips, London, Longmans, Green and Co., 1917, Appendix III–VII, 382–403.
A zsinati határozatok két fő formában hagyományozódtak. Az egyik a Szilveszterhez intézett hosszabb levél, amely a zsinati döntések indoklását és rövidebb kánonlistát tartalmaz; a másik a kánonok önállóbb, tömörebb recenziója. A későbbi kánonjogi gyűjteményekben a számozás és a szöveg helyenként eltér. A modern Munier-féle kiadás huszonkét kánont közöl, de a kézirati hagyomány nem teljesen egyenletes: egyes régi gyűjteményekben a kánonok száma, sorrendje vagy szövege eltér, és a 19–22. kánon körüli hagyományozás különösen óvatosságot igényel.Hermann Theodor Bruns szerk.: Canones apostolorum et conciliorum veterum selecti, 2. rész, Berlin, 1839, 107–110.Concilia Galliae, a. 314 — a. 506, cura et studio C. Munier, 1963, recenzió, Revue des Sciences Religieuses, 38. évf. 1. sz., 1964, 108–109.
Előzmények
Rövid időrend
Év Esemény 303–311 A Diocletianus-féle üldözések időszaka; a lapsi és traditores kérdése az üldözés után egyházi válsághoz vezetett. 311–312 körül Karthágóban Mensurius halála után Caecilianust választották püspökké; ellenfelei vitatták választását és felszentelését. 312/313 fordulója A donatista fél Constantinushoz fordult, és galliai püspököket kért bírául a karthágói ügyben. 313. október 2–4. Római zsinat Miltiadész pápa elnökletével; Caecilianus javára döntött. 314. augusztus 1. Arles-i zsinat; a római döntés megerősítése és fegyelmi kánonok elfogadása. 325 Nikaiai zsinat; az első egyetemes zsinat, amelyhez Arlest gyakran előzményként hasonlítják.
A karthágói válság
Karthágóban Mensurius püspök halála után Caecilianust választották püspökké. Ellenfelei több sérelmet is megfogalmaztak. Egyrészt azt állították, hogy felszentelésében Felix aptungai püspök is részt vett, akit traditor-nak tartottak. Másrészt kifogásolták, hogy Caecilianus felszentelése rendkívül gyorsan történt, még a numidiai püspökök megérkezése előtt. Ez a sietség a hagyományos afrikai egyházkormányzati érzékenységeket is sérthette, mivel a numidiai püspökök, különösen a numidiai prímás, fontos szerepet igényeltek a karthágói püspök felszentelésében.Hefele 1894, 179–181.А. Л. Мамонтов: „Константин и донатистский раскол: первые шаги императора (313–314 гг.)”, Вестник ПСТГУ. Серия II: История. История Русской Православной Церкви, 86. sz., 2019, 9–24.
A numidiai püspökök egy csoportja ezért nem fogadta el Caecilianus megválasztását. Előbb Majorinust állították vele szembe, majd Majorinus bizonytalan időpontban, valószínűleg 313 és 315 között bekövetkezett halála után Donatus lett a mozgalom meghatározó ellenpüspöke. A szakadás elnevezése végül róla vált ismertté, noha a vita gyökerei korábbra nyúltak vissza.„Донатизм”, in: Православная энциклопедия, 15. köt., 654–657.
A konfliktusnak társadalmi és regionális vetületei is voltak. A későbbi donatizmus különösen Észak-Afrikában, főként Numidiában vált erőssé, és a helyi közösségek, a karthágói egyházi központ, a római államhatalom és az afrikai püspöki hagyományok közötti feszültségek is táplálták. A modern kutatás ezért nem pusztán elvont szentségtani vitaként, hanem regionális, társadalmi és egyházpolitikai konfliktusként is értelmezi.
A donatisták Constantinushoz fordulása és a római zsinat
A donatista fél 312/313 fordulóján Constantinushoz fordult, és azt kérte, hogy galliai püspökök vizsgálják meg az ügyet. A fennmaradt formula szerint a folyamodók azzal érveltek, hogy Constantinus apja, Constantius Chlorus alatt Gallia mentes maradt a keresztényüldözés bűnétől, ezért onnan kértek bírákat az afrikai viszály rendezésére. A kérés egyik rövid formája így maradt fenn: „kérjük, hogy Kegyességed küldjön hozzánk Galliából püspököket bírának”.Optatus, Appendix III; vö. Patrologia Latina 8, 747.
Constantinus először Rómába utalta a kérdést. A római zsinatot 313. október 2–4. között tartották Miltiadész pápa elnökletével. A zsinat Caecilianus javára döntött, és Donatus vádjait nem találta bizonyítottnak. A donatisták azonban nem fogadták el a döntést: azt állították, hogy a római vizsgálat nem volt elég széles körű, és továbbra is a császárhoz fordultak. Arles összehívása ennek a fellebbezési folyamatnak a következő állomása volt.
A 313-as Milánói ediktum tágabb hátteret adott ennek a folyamatnak. A kereszténység szabad vallásgyakorlásának elismerése után az egyházi viták már nyilvános, birodalmi logisztikával támogatott formában is rendezhetők voltak. Constantinus 314-ben még nem megkeresztelt teológusként, hanem a birodalmi béke fenntartásáért felelős uralkodóként lépett fel: számára az afrikai szakadás közrendileg és politikailag is veszélyes vallási viszály volt.
Összehívása és helye
Constantinus az arles-i zsinatot a források szerint 314. augusztus 1-jére hívta össze. Az időpont a Földközi-tenger nyári utazási viszonyai miatt is alkalmas volt a távolról érkező püspökök számára. A választott hely, Arelate, a késő római Gallia egyik jelentős városa volt: a Rhône völgyében feküdt, és Itáliával, Hispaniával, Afrikával és a galliai belső útvonalakkal is jó összeköttetésben állt.Marc Heijmans szerk.: Concile d’Arles. Première assemblée des évêques de l’Église naissante d’Occident. 314–2014, Travaux de l’Académie d’Arles, 2. köt., Arles, Académie d’Arles, 2020, 13–17.
A császári szerep jelentős volt, de nem azonos a későbbi értelemben vett teológiai elnökléssel. Constantinus adta a politikai és adminisztratív keretet: ő rendelte el a résztvevők meghívását, engedélyezte a császári posta és közlekedési eszközök használatát, és az afrikai felek megjelenését is hivatalnoki úton biztosíttatta. Ugyanakkor a modern forráskritikai elemzés szerint Constantinus személyes jelenléte az arles-i ülésen nem bizonyítható; az ókori galliai zsinatok esetében általában sem igazolható a császár közvetlen részvétele.Weckwerth 2007, 146–147.
A tanácskozást a résztvevőlisták és a későbbi hagyomány alapján feltehetően Marinus arles-i püspök vezette. A résztvevőlisták egyik formulája szerint a püspökök „Marinus püspök alatt” gyűltek össze Arles-ban, a Szilveszterhez intézett zsinati levél névsorában pedig Marinus áll az első helyen.Weckwerth 2007, 140.
Résztvevők
A résztvevők számáról a források nem teljesen egységesek. A Szilveszterhez intézett zsinati levél több mint harminc nevet sorol fel, a külön résztvevőlisták pedig püspököket és kísérő vagy képviselő klerikusokat is említenek. A modern szakirodalom ezért különbséget tesz a tényleges püspöki jelenlét, a képviselt egyházak száma és a teljes klerikusi kíséret között. Egyes összefoglalások legalább harminchárom püspökről beszélnek, míg a résztvevőlisták alapján negyvennél több nyugati egyház képviselete is számításba jöhet.Hefele 1894, 181.Heijmans 2020, 15–16.