Marburgi Konrád vagy Konrad von Marburg (latinul: Conradus de Marpurg, Conradus Marburgensis; 1180 vagy 1190 körül – Marburg közelében, 1233. július 30.) középkori német katolikus pap, magister, keresztes prédikátor és pápai megbízott eretnekségvizsgáló volt. Leginkább Árpád-házi Szent Erzsébet gyóntatójaként és lelki vezetőjeként, valamint IX. Gergely pápa egyik első németországi eretnekségvizsgálójaként ismert.
Konrád a 13. század eleji latin kereszténység egyik ellentmondásos alakja. Kortársai művelt, aszketikus életű és nagy hatású prédikátorként tartották számon, ugyanakkor eretnekségvizsgálói eljárásai már életében heves ellenállást váltottak ki. Tevékenysége a középkori pápai inkvizíció korai szakaszához tartozik, de nem azonosítható a későbbi, állandó és központosított spanyol vagy római inkvizíciós intézményrendszerrel.
Neve, származása és képzettsége
A német Konrad von Marburg név szó szerint „Marburgi Konrádot” jelent. A „von Marburg” megjelölés nem bizonyítja teljes biztonsággal, hogy Marburgban született: a középkori klerikusokat gyakran működési helyük, javadalmuk vagy ismert tartózkodási helyük alapján nevezték el. Születési éve, családja és társadalmi származása nem ismert. A szakirodalom általában az 1180-as vagy 1190-es évekre teszi születését.
Kortársai magister címmel illették. Ez magasabb iskolai képzettségre utal, feltehetően teológiai vagy kánonjogi tanulmányokra, bár tanulmányainak helye nem állapítható meg biztosan. Nem bizonyítható, hogy domonkos vagy ferences szerzetes lett volna. A modern kutatás inkább világi papnak tartja, vagyis olyan felszentelt klerikusnak, aki nem szerzetesrend tagjaként működött.
Pecsétjének felirata szerint Magister Conradus predicator verbi Dei, vagyis „Konrád magister, Isten igéjének prédikátora” volt. Ez összhangban áll a róla fennmaradt képpel: kortársai elsősorban tanult, szigorú életű és erőteljes szónokként ismerték.
Korai működése
Konrád a 13. század első évtizedeiben került az egyházi közéletbe. Oklevelesen 1216. január 8-án tűnik fel először, amikor III. Ince pápa a brémai egyháztartomány keresztes prédikátoraként említi. A Catholic Encyclopedia szerint már a III. Ince által 1213-ban meghirdetett keresztes hadjárat prédikátoraként ismertté vált.
A keresztes prédikáció a középkori egyházban nem pusztán katonai toborzás volt. A prédikátor bűnbánatra, fogadalomtételre és vallási megújulásra szólította a híveket, valamint a keresztes vállalkozást lelki cselekedetként mutatta be. Konrád prédikátori hírnevét pápai és püspöki megbízások is erősítették.
III. Honoriusz pápa 1218-ban közvetítőként alkalmazta a nienburgi kolostor és világi fejedelmi érdekek közötti vitában. Később más egyházfegyelmi és jogi ügyekben is szerepet kapott. A mainzi zsinat 1225-ös reformtörekvései után Konrádot a papság fegyelmének javításával és bizonyos kolostorok reformjával is megbízták. 1232-ben saját magát visitator monasteriorum in Alemannia, azaz a német területek monostorainak vizitátoraként írta le.
Kapcsolata Árpád-házi Szent Erzsébettel
Konrád legismertebb lelkipásztori szerepe Árpád-házi Szent Erzsébethez kötődik. Erzsébet II. András magyar király leánya, IV. Lajos türingiai tartománygróf felesége volt. Konrád 1225 vagy 1226 körül került a türingiai udvarba, ahol Erzsébet gyóntatója és lelki vezetője lett.
A középkori gyóntató feladata nemcsak a bűnök feloldozása volt, hanem a hívő lelki életének irányítása is. Erzsébet vallásosságát erős szegénységeszmény, böjt, vezeklés, a betegek és szegények szolgálata, valamint a ferences lelkiséghez közel álló egyszerűség jellemezte. Konrád e törekvéseket támogatta, de rendkívül szigorú engedelmességi és vezeklési fegyelmet várt el tőle.
A források és a szakirodalom eltérően értékelik Konrád lelki vezetői szerepét. A Catholic Encyclopedia hangsúlyozza, hogy Konrád ugyanazzal a szigorral bánt Erzsébettel, mint önmagával, és időnként korlátozta is túlzó vezeklési gyakorlatait. Más értelmezések szerint módszerei túlzottan kemények voltak, és hozzájárultak ahhoz, hogy Erzsébet lelki élete szigorú aszketikus irányba fordult.
Lajos 1227-ben bekövetkezett halála után Erzsébet helyzete megnehezült. Konrád IX. Gergely pápától megbízást kapott jogainak védelmére és marburgi hospitalapításának támogatására. Erzsébet 1231 novemberében halt meg. Konrád ezután a mainzi érsekkel és az eberbachi apáttal együtt tanúvallomásokat gyűjtött életéről és a sírjánál történt gyógyulásokról, majd rövid életrajzi beszámolót írt a szenttéavatási eljárás számára.
Ez az írás, amelyet gyakran Summa vitae néven említenek, Erzsébet egyik legkorábbi életrajzi forrása. Erzsébetet IX. Gergely pápa 1235-ben avatta szentté, Konrád azonban ekkor már nem élt.
Eretnekségvizsgálói tevékenysége
A 13. századi latin egyházban az eretnekséget nem egyszerű véleménykülönbségnek, hanem olyan nyilvános és makacs tanbeli eltérésnek tekintették, amely a hit közösségi rendjét és az egyházi fegyelmet veszélyeztette. Az inquisitio eredetileg jogi eljárásmód volt: hivatalból indított vizsgálatot jelentett. A középkori pápai inkvizíció korai szakaszában a pápák meghatározott személyeket bíztak meg egyes térségekben vagy ügyekben az eretnekség felkutatásával és kivizsgálásával.
Konrád már az 1220-as években részt vett eretnekséggel kapcsolatos ügyekben. A Deutsche Biographie szerint szerepet játszhatott Heinrich Minnike, a goslari Neuwerk-kolostor prépostja ügyében, amely 1224-ben Minnike elítélésével és világi hatóságnak való átadásával végződött. A Catholic Encyclopedia szerint Minnike két évig tartó eljárás után került máglyára.
IX. Gergely pápa 1227-ben elismerően írt Konrád eretnekség elleni buzgóságáról. Ekkor elsősorban felkutató és előkészítő szerepről volt szó: az ítélet a helyi püspöki bíróságokhoz tartozott. 1231. október 11-én IX. Gergely szélesebb felhatalmazást adott neki arra, hogy Németország területén eljárjon az eretneknek minősített személyekkel és támogatóikkal szemben.
Konrád eljárásai főként a Rajna-vidéken, Türingiában és Hessenben zajlottak. A források katharokról, valdensekről és úgynevezett „luciferiánusokról” beszélnek. A luciferiánus elnevezés démonimádással vádolt állítólagos csoportokra utalt. A modern kutatás óvatosan kezeli ezeket a vádakat, mert a valós eretnek mozgalmak, a kényszer alatt tett vallomások, a démonológiai képzelet és a helyi politikai konfliktusok elemei gyakran keveredtek bennük.
Konrád két segítője, Konrad Dorso és Johannes különösen rossz hírű szereplőként jelenik meg a forrásokban. A Catholic Encyclopedia képzetlen és fanatikus segítőknek nevezi őket. Konrád gyakran elfogadta besúgók és korábbi vádlottak vallomásait, amelyek alapján újabb személyek ellen indított eljárást.
A vádlottak többnyire két lehetőséggel szembesültek. Aki beismerte bűnét, nyilvános vezeklést vagy más megszégyenítő büntetést kapott; aki tagadott és makacsnak minősült, azt átadták a világi hatóságnak, amely a kor büntetőjogi felfogása szerint máglyahalált is alkalmazhatott. Konrád eljárásai korabeli beszámolók szerint pánikot keltettek és számos kivégzéshez vezettek, az áldozatok pontos száma azonban a források ellentmondásossága miatt nem rekonstruálható.
A Vox in Rama és a luciferiánus-vádak
Konrád jelentései hozzájárultak ahhoz, hogy IX. Gergely pápa 1233 júniusában kiadja a Vox in Rama kezdetű dekrétálist, amely az állítólagos németországi luciferiánus eretnekséget ítélte el. A dokumentum démoni rítusokról szóló leírásokat tartalmazott, és a 13. századi vallási félelmek, valamint a korabeli démonológiai elképzelések világát tükrözte.
A Vox in Rama később több népszerű tévhit forrásává vált, például annak az alaptalan állításnak, hogy a pápa általános macskaellenes rendeletet adott volna ki. A dokumentum valójában egy meghatározott eretnekségvád leírása volt, nem pedig állatok elleni általános egyházi szabályozás.
Heinrich von Sayn ügye
Konrád működésének legsúlyosabb politikai következményekkel járó ügye Heinrich von Sayn gróf megvádolása volt. Konrád 1233-ban eretnekséggel, illetve állítólagos démoni rítusokban való részvétellel vádolta meg a grófot. Heinrich a mainzi érsekhez fordult, aki 1233. július 25-én zsinatot hívott össze Mainzban. A gyűlésen püspökök, fejedelmek és VII. Henrik német király is jelen voltak.
A zsinat előtt nem sikerült bizonyítani Heinrich von Sayn bűnösségét. A mainzi érsek nem az eretnekség elleni fellépést vetette el, hanem Konrád konkrét eljárásait és bizonyítási módszereit mérsékelte. Konrád nem fogadta el a gyűlés döntését, és eretnek nemesek elleni keresztes prédikációba kezdett.
Meggyilkolása
A mainzi zsinat után Konrád Marburg felé indult vissza. 1233. július 30-án Marburg közelében lovagok támadták meg és megölték. Vele együtt halt meg kísérője, Gerhard Lützelkolb ferences is.
A gyilkosság közvetlen elkövetői és megbízói nem minden részletben ismertek. A Sayn-ügy miatt a kortársak és későbbi szerzők gyakran összekapcsolták a merényletet Heinrich von Sayn konfliktusával, de a közvetlen felelősség teljes bizonyossággal nem állapítható meg.
Konrádot Marburgban, Szent Erzsébet sírja közelében temették el; a Deutsche Biographie a marburgi Erzsébet-templomot jelöli meg nyughelyeként. IX. Gergely pápa halála után védelmébe vette emlékét, és követelte gyilkosainak megbüntetését.
Megítélése és emlékezete
Konrád már életében és közvetlenül halála után is megosztó személy volt. IX. Gergely pápa dicsérő kifejezésekkel emlékezett meg róla, és az Egyház szolgálójának tekintette. Caesarius von Heisterbach és más, vele rokonszenvező források műveltségét, prédikátori erejét, aszketikus életét és hitét emelték ki.
Más kortársak súlyosan bírálták módszereit. A Deutsche Biographie szerint eljárásainak kegyetlenségét és jogsértéseit nemcsak világi ellenfelei, hanem egyházi szereplők is szóvá tették. A róla kialakult kép ezért nem pusztán későbbi felvilágosodás kori vagy antiklerikális eredetű toposz: eljárásai már a 13. századi egyházi közegben is vitákat váltottak ki.
A modern történetírás Konrádot a korai pápai eretnekségvizsgálat egyik jelentős, de problematikus alakjaként tárgyalja. Richard Kieckhefer kutatásai szerint a német területeken az eretnekség elleni fellépés Konrád után nem vált olyan állandó és intézményes rendszerré, mint Dél-Franciaországban vagy Észak-Itáliában.
Edward Peters inkvizíciótörténeti összefoglalása különbséget tesz a középkori inkvizíciós eljárások, a pápai megbízással működő egyes inkvizítorok és a későbbi állandó inkvizíciós intézmények között. Eszerint a 13. századi Konrád nem egy egységes, mindenütt jelen levő „Inkvizíció” tisztviselője volt, hanem személyhez és térséghez kötött pápai megbízás birtokosa. Henry Kamen hasonlóan hangsúlyozza, hogy az inkvizícióról szóló történeti értelmezésekben el kell választani a forrásokból rekonstruálható intézménytörténetet a későbbi irodalmi és politikai mítoszoktól.
Konrád alakja későbbi irodalmi és történeti művekben gyakran a szigorú, könyörtelen középkori inkvizítor mintájává vált. Charles Kingsley 1848-ban megjelent The Saint’s Tragedy című verses drámájában Szent Erzsébet történetének egyik fontos szereplőjeként jelenik meg. A modern populáris kultúrában is feltűnik, például a francia Le Troisième Testament képregénysorozatban.
Művei
Konrád legismertebb fennmaradt írása az Árpád-házi Szent Erzsébet életéről és szentségéről szóló rövid beszámoló, amelyet a szenttéavatási eljárás előkészítéséhez írt IX. Gergely pápának. A mű címe a forrásokban többféle alakban szerepel, például Epistola magistri Cunradi de Marburch ad papam de vita beatae Elisabeth vagy Summa vitae.
Jegyzetek
Források
Kapcsolódó szócikkek
Árpád-házi Szent Erzsébet Inkvizíció Eretnekség Katharok Valdensek IX. Gergely pápa III. Ince pápa Keresztes háborúk Marburg Türingia Hessen
Kategória:Német katolikus papok Kategória:13. századi személyek Kategória:1233-ban elhunyt személyek