Maoča () település Bosznia-Hercegovinában, a Tuzlai kantonban, Srebrenik községben, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén. Maoča településnek az egykor szerb többségű, hegyvidéki része, melyet Maoča Karavlasi, Maoča Tuzlanska, majd Gornja Maoča néven ismertek. 1955-ben Maoča települést Karavlaška Maoča helyett Maoča Tuzlanskának hívták, az 1971-es népszámlálástól pedig a jelenlegi Maoča nevet viseli.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 21, közúton 60 km-re északnyugatra, községközpontjától légvonalban 10, közúton 36 km-re keletre, a Majevica-hegység lejtőin, a Maočka és a Jelovaćki-patakok völgyében, 320–660 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/download/srb_25/tuzla_9/tz_9.html Topografska karta Tuzla 426-3-1 Érdekesség, hogy mivel Maoča a Majevica-hegység északkeleti részén fekszik, és közelebb van a brčkói határhoz, mint Srebrenik város központjához
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. A nyár mérsékelten meleg, a júliusi átlagos hőmérséklet 27 °C. A telek hidegek, a januári átlaghőmérséklet -2 °C körül alakul, de a hőmérséklet esetenként ennél lényegesen alacsonyabb is lehet. Az éves átlaghőmérséklet 11 °C körüli. A hó nem ritka a téli hónapokban. A tavasz és az ősz mérsékelten meleg, de változékony. A csapadék mennyisége 700–800 mm körül van, amely egyenletesen oszlik el az évben, de júniusban valamivel több, januárban valamivel kevesebb csapadék esik.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb2370Bosnyák1195Horvát00Jugoszláv350Egyéb10Összesen274195
Története Őskor Amint azt a környék számos lelőhelyéről származó régészeti leletek is bizonyítják, a mai Srebrenik területe már az őskorban lakott volt. Különösen figyelemre méltó a Straža falu feletti Grabovik–Zaketuša lelőhelyen található őskori dombvidéki erőd, amelyet Bosznia-Hercegovina nemzeti emlékhelyévé nyilvánítottak. A leletek alapján a település főként a késő bronzkorban (kb. i. e. 1200–1100 után), valamint a vaskorban (kb. i. e. 9–3. század között) volt lakott, de a 2013-as terepbejárás során nagy mennyiségű kerámiát, házfalakból származó égett agyagot, pattintott kőeszközöket és egy gondosan kialakított kovakő kést találtak. Két mikrolitikus kovakő eszköz arra utal, hogy a helyet már a késő neolitikum végén, az i. e. 4. évezred végén is használhatták. A lelőhely azért különösen értékes, mert több korszak emlékeit őrizheti, a késő neolitikumtól a vaskorig.
Középkor A középkorban ez a terület a koraji plébániához tartozott. A település késő középkori keresztény előzményéről tanúskodik a Kljenovci temető maradványa, ahol két régi sírkő is fennmaradt. Érdekesség, hogy a hagyomány szerint itt egy magyar templom állt. Általános hagyomány Maoča településen és környékén (valamint más boszniai régiókban is) az egykori magyar lakosságról és a számos magyar régiségről szóló hagyomány, amelyeket a magyarok hátrahagytak. Többek között ezt jegyezték fel: „Hét egymást követő évig tartott a tél és a magyarok elmentek. Sok elásott aranyat hagytak hátra.” Különösen sok ilyen régiség volt a falutól keletre levő Vrelo-forrás körül (középkori temető régiségekkel). A fennmaradt középkori temetőket több helyen „Madžarsko grobljének”, azaz „Magyar temetőnek” nevezik. A Maoča feletti 571 méteres magaslatnak „Dovište” a neve, amely imahelyet jelöl. Az egykori lakosságról beszélnek a Selišta, Gornje Mahale, Balabanovići, Kamberovac, Tirino Polje, Kamenjaševac, Kurteševina helyi földrajzi nevek.
Az oszmán uralom Srebrenik várának 1512 körüli meghódítását követően az egész térség az Oszmán Birodalom fennhatósága alá került és a terület et a Zvorniki szandzsákba integrálták. Maoča települést közvetlenül a régió oszmán meghódítása után, a 16. század elején, 1533-ban említik, mint a Koraji náhijében fekvő települést. Ugyanitt említik a szomszédos Skakava, Štrepci és Rahić településeket, sőt Brčko települést is. A Török Köztársaság Állami Levéltárában található dokumentumok szerint 1604-ben Donja és Gornja Maoča településen összesen 31 ház volt található. Ezek közül 16 muszlim és 15 nem muszlim ház volt. A település teljes adóbevétele akkoriban 6500 akcsét tett ki. A 19. század közepén, pontosabban az oszmán népszámlálás szerint, 1851-ben Maoča településen 48 ház és 182 férfi élt. Ezzel Maoča nagyobb településnek számított. Maoča településen számos régi, török temető található. A hagyomány szerint a legrégebbi ilyen temető a Bečić (a legrégebbi sír, egy 1760-ból származó fülke), de az Imamović és a Močić-temető is nagyon régi. A legrégibb ismert maočai lakos Musztafa Močić volt, aki a 18. század második felében élt és legalább két fia volt, Musztafa és Juszuf.
A települést a mezőgazdaság alakította, a középkor utáni erdőirtás lehetővé tette a termékeny lejtőkön a gazdálkodás bővítését, valamint a vízforrások közelségét az állatállomány és az öntözés számára. A tágabb boszniai hálózatokkal összekötő regionális kereskedelmi és katonai útvonalak mentén történő elhelyezkedés elősegítette a gazdasági kapcsolatokat, bár a terület határvidéki státusza a portyázások miatt időszakos elnéptelenedéshez vezetett, mielőtt az oszmán áttelepítési politikák alatt stabilizálódott volna. A hagyomány szerint a mai települést vlach favágók alapították.
A timar alapú földadományokat, amelyeket a mezőgazdasági termelés és a katonai szolgálat céljából adtak az oszmán kapitányok felügyelték. A lakosság ebben az időszakban elsősorban boszniai muszlimokból, horvátokból és szerbekből állt, akik főként állattenyésztéssel foglalkoztak, bár az oszmán hatóságok időszakos razziáinak és pénzügyi követeléseinek voltak kitéve.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1910-ben a Brčkói járáshoz tartozó Maoča Karavlasi településen 27 háztartást és 127 ortodox keresztény, Maoča Turska településen 160 háztartást, 872 muszlim, 3 ortodox keresztény és 1 római katolikus lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 86. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket, mint például község központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (később Jugoszlávia) 1918 és 1941 között a település is a vidékfejlesztést elősegítő agrárreformok előnyeit élvezte, különös tekintettel a mezőgazdaságra a földújraelosztás és a szövetkezeti gazdálkodási kezdeményezések révén, amelyek támogatták lakosságát. Bár a helyi gazdaság továbbra is szorosan kötődött a mezőgazdasághoz, a kézművességhez és a kereskedelemhez, Srebrenik pedig megőrizte regionális központ szerepét a környező falvak és kisebb bazárok számára.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A közeli Majevica-hegységben is súlyos harcok voltak a német csapatok és az általuk támogatott csetnikek, valamint a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Hadsereg (NOVJ) csapatai között. A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is. A falu a második világháborúban horvát usztasa egységek által elkövetett mészárlásnak volt helyszíne. A második világháború alatt 25 lakost gyilkoltak itt meg.
A második világháborút követő jugoszláv szocialista korszakban a falu és környéke az 1949-ben kezdeményezett nemzeti politika részeként mezőgazdasági kollektivizáláson esett át, amelynek célja a kisgazdaságok szövetkezetekbe tömörítése volt, de a parasztok ellenállása és a gyenge hozamok miatt 1953-ra nagyrészt felhagytak ezzel a folyamattal. Az 1947-től kezdődő ötéves tervek prioritásként kezelték az infrastruktúra fejlesztését, beleértve a vidéki majevicai falvakat Srebrenikkel és Tuzlával összekötő úthálózatokat, elősegítve a piacokhoz és szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférést, bár a vidéki Bosznia elmaradt a városfejlesztés mögött. A szocialista Jugoszlávia idején fokozatosan kiépült az úthálózat, a villamosenergia-ellátás, a telefonhálózat, a vízellátás, megépültek a különféle közösségi létesítmények.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel. A boszniai háborúig a települést ortodox szerb lakosság lakta és nem voltak muszlimok.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz, a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A Srebrenik környéki terület a háború nagy részében a boszniai kormányhadsereg (ARBiH) ellenőrzése alatt volt, a szerb lakosságot elűzték.
A boszniai háború után a falut külföldi és belföldi vahhabisták népesítették be, akiknek többsége a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadseregének boszniai mudzsahedin különítményének tagjaként vett részt a háborúban. A település Bosznia-Hercegovina egyik iszlamista erődítménye lett. 2010-ben 600 rendőr razziázott benne. Gornja Maoča a sarajevói amerikai nagykövetség elleni merénylővel való kapcsolatairól is ismert lett. Miután a média szélsőséges búvóhelyként mutatta be, 2010. február 2-án 11 különböző bűnüldöző szerv „több száz” rendőre razziázott a faluban. Az akció tíz órán át tartott, és „hét embert” tartóztattak le, valamint „néhány fegyvert és lőszert” foglaltak le, több mobiltelefont és számítógépet, valamint néhány hang- és videófelvételt is lefoglaltak. Ezt követően a német kormány kifejezte készségét a boszniai kormánynak és a biztonsági szerveknek nyújtott segítség fokozására. Gornja Maoča a vahhabiták fellegváraként ismert. Nem hivatalosan a közösség vezetője Nusret Imamović. Gornja Maočán belül a saría törvényeket alkalmazzák.
Oktatás