IV. Jenő uralkodói nevet választva ülhetett fel a katolikus egyház trónjára történetének 207. pápája 1431-től haláláig. Jenő pontifikátusát az egyházi híradások és emlékiratok is egyaránt úgy írják le, mint a konciliarizmus diadalmenetét. Kétségtelen történelmi tény, hogy a zsinatok elsőbbrendűségét, a pápai hatalom primátusának megkérdőjelezését hirdető konciliaristák ekkor érték el legnagyobb befolyásukat az egyház irányításában. Az egyházfői trónra kerülő Jenő kitűnő jellemmel és igazi egyházi vezetőhöz méltó lelkiekkel lépett fel Szent Péter trónjára, azonban az új egyházfőnek hosszú időre volt szüksége, míg sikerült megtalálnia az ellenszert a tőle távolálló politikai csatározásokban. Ez nemcsak a zsinati elv elhivatott védelmezőivel szemben állt fenn, hanem a déli szomszéddal, Nápollyal is.
Élete és pályája a római trónig Eredetileg Gabriele Condulmer néven látta meg a napvilágot 1383-ban Velencében. A gazdag köztársaság egyik tehetős kereskedőcsaládjának gyermeke volt, aki anyai ágon a Correr család leszármazottja is volt. Ez később lesz fontos, ugyanis ebből a családból 1406-ban a pápai trónra emelik XII. Gergelyt, Gabriele nagybátyját. A gazdag ifjúként nevelkedő Gabriele minden pompa ellenére rendkívül visszafogott természettel rendelkezett. Amikor először rendelkezhetett vagyona felett, a krónikák szerint a mintegy húszezer dukátra rúgó magánvagyonát szétosztotta a szegények között, és ezután hátat fordított az egész világnak, és belépett a szülővárosában működő Szent György-kolostorba, az Ágoston-rend kötelékébe. Szerzetesként sokat tanult, és leginkább a teológia illetve a Biblia kérdéseiben merült el. Mindössze huszonnégy éves volt, amikor nagybátyja jóvoltából Siena püspöki székére szentelték fel. A vallásos életű Gabriele addig szinte semmit sem tapasztalt az egyházi irányítás rendszeréből, de mégsem ez volt a legfontosabb ellenvetése a sienaiaknak. A városka lakói nem akartak idegent a város egyházának élére, és az sem tetszett nekik, hogy egy ifjú velencei foglalhatta el a püspöki széket. Az ellenkezésnek engedve, Gabriele lemondott a püspöki méltóságról, és cserébe Gergely a római pápai udvarba hívta, ahol először kincstárnok, majd jegyző lett. A lelkiismeretes munkáját ekkor ismerhette meg a kúria, amelynek a bíborosi kollégiumához is csatlakozhatott 1408-ban. Gergely először a római Szent Márk-templom, majd a Szent Kelemen és végül a Santa Maria in Trastevere-bazilika kardinálisává nevezte ki rokonát. Az egyházszakadásban inkább a csöndes békéltető szerepét alakító Gabriele bíboros legközelebb a konstanzi zsinat után trónra lépő, egységesen elfogadott egyházfő, V. Márton pápa pontifikátusa alatt lépett újra az egyházi irányítás színpadára. Márton többször is legátusba küldte az értelmes, de gyakran hezitáló bíborost. Leginkább Anconában és Bolognában képviselte Márton akaratát, és kívánságait. Határozatlan karaktere ellenére mindig sikerrel járt küldetésein, így hamar a pápa legközvetlenebb tanácsadóinak körébe került. Amikor Márton 1431-ben meghalt, a Rómában összeülő konklávé egyhangúlag őt választotta meg a pápai trónra. Az 1431. március 3-án lezajló választást azonban súlyos írásbeli kapitulációk előzték meg. Ezek a szerződések a bíborosok érdekeit igyekeztek védelmezni. Gabriele megígérte ezekben a szerződésekben, hogy a zsinati elvnek megfelelően irányítja majd az egyház ügyeit, és ennek szellemében trónra kerülése után azonnal meghirdeti a korábban már a konstanzi zsinaton előírt egyetemes zsinatot. A zsinatnak pedig már Márton idejében Bázel vált a fogadó városává. A zsinaton az egyházi reformokat, a zsinati elv megszilárdítását akarták elérni. Ezek után március 11-én a Szent Péter-bazilikában IV. Jenő néven pápává koronázták.
Egyházfőként az egyházi rendiség ellen A bázeli zsinat Miután Jenő elfoglalta az egyházfői trónt, a Bázelben összehívandó zsinat tulajdonképpen már szinte nyitásra készen állt. Még V. Márton volt kénytelen engedni a zsinati elvet követő bíborosoknak, hogy ekkor egyetemes zsinaton tárgyalják meg a régóta húzódó, és szükséges egyházi reformot. Ezek a reformok leginkább a konciliarizmus eszméjének megszilárdítását tartalmazták, és elsősorban a megerősödött bíborosi kollégium szorgalmazta. A zsinat megszervezése Giuliano Cesarini bíboros nevéhez köthető, aki a konklávé előtt és után a bázeli gyűléshez igyekezett megnyerni minél több rangos részvevőt. Végül 1431. július 23-án Cesarini megnyitotta a zsinatot, amelyen kezdetben csak egy-két kardinális és püspök vett részt. Az alacsony látogatottságot a zsinat igyekezett erélyes nyitással kárpótolni, így a bázeli gyűlés már a kezdetek kezdetén is sokkalta pápaellenesebb hangulatban tárgyalt, mint a konstanzi. Az összeülő zsinati atyák a konciliarista elvet mindenek felé helyezték, és kijelentették, hogy a gyűlés hatalma a pápa fölött áll. Jenő egy kissé eltúlzottnak ítélte meg a zsinat kijelentéseit, és a Márton által oly sikeresen használt feloszlatási joggal akart élni alig pár hónappal a zsinat megnyitása után. A kissé elhamarkodottnak ítélt bulla, a Quoniam alto december 18-án feloszlatta a zsinatot, és tizennyolc hónap múltán Bolognába hívta azt újra össze. Ezzel Jenő elegánsan semmisnek akarta nyilvánítani a bázeli döntéseket. De a konciliarista gyűlés nem fogadta el a pápa feloszlatását, és a zsinat kezdetekor megfogalmazottakra hivatkoztak, ami szerint a zsinat a pápa felett áll. A klérus igyekezett megnyerni a közvéleményt azzal, hogy a kúria ellenzi a reformok létrehozását. Luxemburgi Zsigmond és a világi hatalom jelentősebb képviselői is a bázeli zsinat mellé álltak, és Jenő bullájának visszavonását követelték. A szakadás nyilvánvalóvá vált a pápa és a zsinat között. Az egyházszakadás rémképétől nemcsak az európai uralkodók, hanem a bíborosok is megrettentek, ezért mindenképpen a megegyezést keresték Jenővel.
A megegyezés bonyolultnak tűnt, ugyanis Jenővel szemben három különböző érdeket követő csoport is állt. Az egyik a bíborosok kollégiuma volt, amely mindenképpen el akarta kerülni a szakadást, és hűséges akart maradni a pápához. A másik leginkább Zsigmond királlyal azonosítható be, aki hatalmas erőfeszítések árán törte meg 1418-ban a nyugati egyházszakadást, ezért nem akart egy újabb törést. A harmadik csoportot a bázeli zsinat képviselte, amely leginkább az egyház értelmiségi tagjaiból tevődött össze. A doktorok, egyetemi tanárok és teológusok csoportja a zsinati elv alapjaira helyezkedett, és úgy vélték, hogy a pápának el kell ismernie primátusukat, különben egyszerűen eltávolítják a trónról. A zsinat ez utóbbiak nyomására maga elé rendelte Jenőt, hogy ítélkezzenek felette. Végül a külső események úgy alakultak, hogy a béke újra helyreállhatott. Ezek közül elsőként a bázeli zsinat lépett, amelynek sikerült egyezségre lépnie a husziták visszafogottabb szárnyával, a kelyhesekkel, akiknek két legfőbb képviselőjük, a Prokop testvérek Bázelben megegyeztek a zsinattal és Zsigmond királlyal. A nagy jelentőségű döntés sokkolta a pápát, ugyanis Jenő tisztában volt azzal, hogy ha kimarad a nemzetközi szerződésekből, lassan elveszíti jelentőségét. 1433. május 31-én Rómában császárrá koronázta Zsigmondot, amely szintén a békülékenység jele volt, és végül 1433. december 15-én kihirdette bulláját, amelyben visszavonta a bázeli zsinat feloszlatását, és egyetemesnek ismerte el azt kezdetétől fogva. right|250px|thumb|Jenő megkoronázza Zsigmondot A helyreállt rend szerint 1434-ben tovább folytatódott a zsinat, amelyen Zsigmond is részt vett. Jenő feszengve hallgatta végig a zsinat egyre radikálisabbnak ható reformgondolatait. Ezek közül több végül a kánoni törvények közé emelkedett. A reformok eleinte leginkább a papság életvitelével foglalkoztak, eltörölték a szimóniát, elítélték a papi ágyasságot, meghatározták a mise és a zsolozsma pontos menetét stb. A bázeli újítások azonban egyre nehezebben mentek le a pápa torkán. Az évszázados papi fegyelmi reformok után ugyanis a zsinat a konklávé szabályait öntötte új formába. Ezek szerint a bíborosi kollégium maximum huszonnégy fős lehetett, amelynek mindössze fele származhatott egy nemzetből. A zsinat és a kúria között helyreállt béke addig tartott, amíg a bázeli reformerek nem nyúltak a pápai jövedelmekhez. A zsinat komolyan megnyirbálta a kúria bevételeit. Eltörölték az úgynevezett annátákat és taxákat, amelyeket a pápa egyrészt a hívektől, másrészt az egyháziaktól szedett be. Jenő nem volt hajlandó elismerni a zsinat döntéseit, és a közben Rómában támadt nehézségeit kihasználva elhúzta a választ. 1437. december 9-én végül Jenő jelentős előnyre tehetett szert, ugyanis ekkor meghalt a konciliarizmus legfőbb támogatója, Zsigmond. A jóformán világi támogató nélkül maradt bázeli zsinatra érkező Jenő kiadta a Doctoris gentium kezdetű bullát, amelyben a zsinatot Ferrarába helyezte át. A pápa közvetlen uralma alatt lévő város egyértelműen jelezte, hogy Jenő a bázeli döntéseket semmissé akarja nyilvánítani. A bázeli gyűlésről csak néhányan utaztak át Itáliába, a többség makacsul tartotta magát a városban.
A Ferraraban összeült zsinat csekély jelentőségűnek bizonyult, mindenesetre Bázelben is egyre nagyobb változások történtek. A zsinat reformjainak kezdeményezései szinte teljes mértékben kicsúsztak a főpapság kezéből, és a radikális elveket valló egyetemiek kompetenciájába kerültek át. A pápai abszolutizmus ellen a végletekig felkorbácsolt érzelmek már sértették a bíborosok érdekeit is. 1438-ra a zsinat odáig jutott, hogy nem ismerték el Jenőt egyházfőnek. Ekkor betelt a pohár a bíborosoknál, és Cesarini vezetésével a kollégium átvonult a ferrarai zsinatra.
Jenő és a Colonnák A pápa pontifikátusának a bázeli események mellett más komoly problémái is támadtak. Amikor Jenő trónra lépett, még korántsem lehetett gyakorlott politikusnak nevezni. Ezért már koronázása után nem sokkal olyan vitába futott bele, amely végigkísérte egész uralkodását. A tiszta erkölcsi életet folytató Jenő a nepotizmus megszállott ellensége volt. Elítélte V. Mártont, amiért családjának, a Colonnáknak kiterjedt birtokokat és jövedelmező hivatalokat ajándékozott, nemcsak Rómában, hanem az egész Pápai Államban. Ezért hatalomra kerülése után kegyetlenül és meggondolatlanul elűzte a Colonnákat birtokaikból, és méltatlanul szerzett hivatalaikból. A befolyásos család a történelem folyamán gyakran sorsdöntő szerepet töltött be a pápaság életében, és ezúttal sem ijedtek meg a radikális megoldásoktól. A Colonnák egyesített magánhadserege elindult az új egyházfő ellen, és ha Jenő nem tudja gyorsan mozgósítani családi kapcsolatait, beláthatatlan következményei lettek volna a Colonnák bosszújának. Velence, Firenze és Nápoly segítségével végül sikerült békére kényszeríteni a Colonnákat, akiktől elvették minden Mártontól kapott birtokukat, és hetvenötezer dukát kártérítésre kötelezték őket.