A szíriai háborúk ókori konfliktussorozat az Egyiptomot uraló Ptolemaida-dinasztia és a hatalmas ázsiai királyság élén álló Szeleukidák között. A két hellenisztikus hatalom Kr. e. 274 és Kr. e. 168 között összesen hat alkalommal indított háborút egymás ellen, területszerzési céllal.
Az első négy háborút egyiptomi fölény jellemezte: a szeleukida törekvések ellenére mind a levantei tengerpart, mind a belső terület (Koilé-Szíria) egyiptomi kézen maradt. A ptolemaida hatalom megrendülését kihasználva a századfordulón vívott ötödik háborúban az ázsiai birodalom végül megszerezte Egyiptom levantei birtokait, majd az utolsó háborúban ideiglenesen meghódította és alávetette a Nílus-völgyet is – a diadalt azonban a térségben egyre meghatározóbbá váló Római Köztársaság beavatkozása miatt nem tudta tartós hódítássá alakítani.
A Kr. e. 1. század elejéig a két, egyre gyengülő dinasztia még több ízben összecsapott, beavatkozva egymás szinte állandóvá váló dinasztikus belharcaiba, melyek végeztével előbb a Szeleukidák, majd a Ptolemaidák államát kebelezte be Róma.
Előzmények bélyegkép|A hellenisztikus birodalmak az első szíriai háború kitörése idején Nagy Sándor halálát követően hadvezérei, a diadokhoszok nagyjából két évtized alatt önálló birodalmakat alakítottak ki. A birodalom ázsiai területeinek nagy részét I. Szeleukosz Nikatór, míg Egyiptomot, Ciprust és több dél-anatóliai területet I. Ptolemaiosz Szótér szerezte meg magának. A két új királyság így többszörösen is szomszédos volt egymással. Ptolemaiosz és Szeleukosz többnyire szövetségben állt egymással az Antigonidák (I. Antigonosz és fia, I. Démétriosz Poliorkétész) ellen vívott harcokban, akiket több évtized alatt végül Makedóniába szorítottak vissza. A Damaszkusz központú Koilé-Szíria a háborús évtizedek alatt többször is egyiptomi kézre került, de a döntő ipszoszi csata (Kr. e. 301) után Szeleukosznak ítélték a győztes szövetségesek, Palesztina és a mai libanoni tengerpart viszont Ptolemaiosz birtokában maradt.
Amikor I. Ptolemaiosz Kr. e. 282-ben meghalt, kijelölt örököse, II. Ptolemaiosz Philadelphosz foglalta el a trónt. Az új király bátyja, Ptolemaiosz Keraunosz a makedóniai, trákiai és nyugat-anatóliai területeket uraló Lüszimakhoszhoz menekült, ahol beavatkozott az uralkodócsaládon belüli küzdelmekbe. Amikor Lüszimakhoz kivégeztette fiát, Agathoklészt, annak özvegye, Keraunosz Lüszandra nevű nővére Szeleukoszhoz menekült, ő pedig Kr. e. 281-ben támadást indított Lüszimakhosz ellen. A kuropedioni csata a trákiai diadokhosz halálával végződött, Ptolemaiosz Keraunosz pedig Szeleukosz kíséretébe került – ahol rövvidel később meggyilkolta őt. Ezzel kirobbant a szíriai örökösédési háború, ahol a több külső és belső fenyegetéssel szembekerülő I. Antiokhosz ugyan meg tudta őrizni apja trónját, de II. Ptolemaiosz aktív beavatkozással számos területet elszakított tőle Anatóliában, és Koilé-Szíriát is meg tudta szerezni.
A háborúk
Miután I. Antiokhosz konszolidálni tudta helyzetét, szövetkezett Ptolemaiosz féltestvérével, a Küréné élén függetlenedett Magasszal, és közösen az egyiptomi uralkodóra támadtak. Ezzel kitört az első szíriai háború (Kr. e. 274–271). A háború balul sült el Antiokhosz számára, mert Ptolemaiosz dinasztikus házassággal és függetlensége elismerésével békét kötött Magasszal, majd teljes erejével a pestis által meggyengített szeleukida sereg ellen indult. Flottája győzedelmeskedett a Földközi-tengeren, Antiokhosz pedig békét kötött, megerősítve az egyiptomi uralmat Anatólia déli részén és a levantei partvidék zömén, valamint Koilé-Szíriában.
I. Antiokhosz fia és utóda, II. Antiokhosz a makedóniai II. Antigonosz Gonatasz és a rodosziak szövetségeseként robbantotta ki a második szíriai háborútt (Kr. e. 260–253), amelyben II. Ptolemaiosz részben a makedónoktól tartó görög poliszokra, részben a Szeleukidáktól frissen függetlenedett pergamoni I. Eumenészre támaszkodott. Antiokhosz a háború elején megszerezte Milétoszt és Epheszoszt, kijáratot szerezve az Égei-tengerre. Kisebb területi nyereségei ellenére végül Antigonosz kilépése miatt békére kényszerült, amelyben vállalta, hogy feleségül veszi Ptolemaiosz lányát, Berenikét, és hogy tőle születendő gyermeke lesz az örököse. Ennek érdekében elvált Laodiké nevű feleségétől, aki azonban mindenáron vissza kívánta szerezni korábbi pozícióját. Ptolemaiosz Kr. e. 246-ban bekövetkezett halálakor Antiokhosz Berenikét és fiatal fiukat, Antiokhosz Hieraxot Antiokheiába telepítette, míg ő maga Laodikéhoz távozott Kis-Ázsiába, ahol hamarosan – állítólag Laodiké kezétől – meghalt.
A kirobbanó trónharcot Laodiké és fia, II. Szeleukosz Kallinikosz nyerte meg, Berenikét is megölték, mielőtt támogatást kaphatott volna fivérétől, az egyiptomi trónt elfoglaló III. Ptolemaiosz Euergetésztől. Antiokhosz Hierax ugyanakkor az egyiptomi fenyegetésre való tekintettel elérte, hogy féltestvére helytartóságot adjon neki Anatóliában. A helyzet a harmadik szíriai háborúhoz (Kr. e. 246–241) kitöréséhez vezetett. Ez ismét az egyiptomiak számára végződött előnyösen: Ptolemaiosz Antiokheia városáig nyomult, mire a fiatal Szeleukosz és anyja Kis-Ázsiába menekült. Az egyiptomi sereg üldözés helyett keletnek fordult, Mezopotámia és Irán felé. Hadjárata során bevonult Babilonba és az elámi Szúza városába, ahol az összes keleti tartomány egészen az India határán fekvő Baktriáig meghódolt előtte, közben flottája végigdúlta a Földközi- és Égei-tenger partvidékét egészen Trákiáig. Kr. e. 245-ben kezdett visszavonulni Szeleukosz csapatai elől, aki időközben szövetkezett II. Mithridatész pontoszi királlyal. Dús zsákmánnyal tért haza, beleértve azokat az egyiptomi istenszobrokat, amelyeket még az óperzsa II. Kambüszész rabolt el a Nílus völgyéből Kr. e. 525-ös hódítása során. Ptolemaiosz Kr. e. 243 táján térhetett haza. Szeleukosz addigra gyorsan visszahódította a korábban elpártolt keleti tartományokat, és szövetségese, a makedón II. Antigonosz is megindult az egyiptomi dinasztia hellaszi birtokai ellen. A keleti fronton Kr. e. 241-re fejeződtek be a harcok.
Kr. e. 223-ban III. Antiokhosz lépett a szeleukida trónra, aki már a következő évben Szíriára támadt, de rövid úton kudarcot vallott. Egyéb lekötöttségei miatt a teljes körű, negyedik szíriai háború csak Kr. e. 219-ben robbant ki. Ez eleinte szeleukida sikereket hozott: a király elfoglalt számos fontos kikötővárost (pl. a főváros, Antiokheia kereskedelmét biztosító, apja által feladott Szeleukeia Pieria, vagy Türosz és Ptolemaisz), de Kr. e. 217-ben a személyesen IV. Ptolemaiosz Philopatór által vezetett egyiptomi hadak megsemmisítő vereséget mértek rá a raphiai csatában. III. Antiokhosz visszaszolgáltatta hódításait, ezzel a béke helyreállt. bélyegkép|A Közel-Kelet térképe Kr. e. 200 körül A revans lehetősége akkor jött el, amikor IV. Ptolemaiosz halálát követően, Kr. e. 204-ben kisgyermek fia, V. Ptolemaiosz Epiphanész lépett trónra, akinek lázadásokkal kellett szembenéznie Egyiptomban. A ptolemaida hatalom meggyengülését látva III. Antiokhosz szövetkezett a makedóniai V. Philipposz királlyal. Az ötödik szíriai háború (Kr. e. 202–195) kezdetén Philipposz rátámadt Ptolemaiosz égei-tengeri birtokaira, magára vonva az Egyiptommal régóta szövetségben álló Római Köztársaság haragját, majd a szeleukida király is Szíriára támadt. A Jordán forrásvidékén vívott panaioni csatában legyőzte Szkópasz hadvezér seregeit, ezzel biztosította uralmát a teljes levantei térségben. Míg Ptolemaiosz ellen újabb lázadások robbantak ki Egyiptomban, Antiokhosz inkább Kilikia felé fordult. V. Ptolemaiosz a Kr. e. 195-ben kötött békében Ciprust és Kürénét leszámítva lemondott Egyiptomon kívüli birtokairól, és feleségül vette ellensége leányát, Kleopatra Szürát.
A szeleukida fölény nem tartott sokáig, bár ez nem Egyiptom újraerősödésének volt köszönhető, hanem a dinamikusan terjeszkedő Rómának. A köztársaság Egyiptom és más regionális szövetségesei védelmében az ötödik szíriai háborúval párhuzamosan megtámadta és legyőzte a makedónokat (második római–makedón háború), Kr. e. 197-ben tönkreverve és jelentősen meggyengítve azt. A rómaiak Antiokhoszt is figyelmeztették, hogy ne folytassa hadműveleteit, de az Makedónia meggyengülését látva inkább megvetette a lábát Trákiában és a görög anyaországban is egyre nagyobb befolyást szerzett. Ez háborúhoz vezetett Rómával, amelyben Antiokhosz megsemmisítő vereséget szenvedett (magnésziai csata, Kr. e. 190). Bár V. Ptolemaiosz több ízben anyagi és katonai segítséget ajánlott a senatusnak III. Antiokhosz ellen, a köztársaság ezt nem fogadta el, és a Kr. e. 188-ban megkötött békében Egyiptom nem is kaphatta vissza elveszett területeit.
Az utolsó, hatodik szíriai háború (Kr. e. 170–168) kirobbanásáig hosszabb idő telt el, ami Róma nyomasztó fölényének, a szeleukida állam meggyengülésének és Kleopatra Szüra királyné egyiptomi befolyásának volt köszönhető. A Kr. e. 180-ban egyiptomi trónra lépő VI. Ptolemaiosz Philométórtól a Kr. e. 175-ben antiokheiai trónt szerző IV. Antiokhosz Epiphanész Kleopatra halálára hivatkozva visszakövetelte a hozományaként átadott szíriai területeket. A követelés Kr. e. 170-ben háborúba torkollt, melynek keretében Antiokhosz Kr. e. 169-ben Egyiptomra tört, a pelusiumi csatában legyőzte a ptolemaida sereget, bevette Memphiszt és a királyság védelmezőjévé nyilvánította magát. A hírre Alexandriában fellázadt VI. Ptolemaiosz fivére, az Euergetész nevet felvevő VIII. Ptolemaiosz. Antiokhosz megtámadta a várost, de a rómaiak beavatkozása hatására fel kellett adnia az ostromot. A pelusiumi határerődöt és a szíriai hódításokat megtartva távozott, de egyiptomi befolyása rövidesen elenyészett a fivérek kiegyezésével. A szeleukida király ekkor Ciprus és Alexandria ellen támadt, de a római követ felszólítására jobbnak látta ismét feladni a hódítási törekvést.
Későbbi küzdelmek bélyegkép|A Közel-Kelet térképe Kr. e. 100 körül Az egyre gyengébb, belviszályoktól sújtott ptolemaida és szeleukida királyságok konfliktusai ezzel nem értek véget, bár a későbbi összecsapásokat nem szokás szíriai háborúnak nevezni. I. Démétriosz Szótér, a fokozatosan Szíriára redukálódó Szeleukida Birodalom ura VI. és VIII. Ptolemaiosz későbbiekben is dúló viszályára építve megpróbálta megszerezni Ciprust. Terve kudarcot vallott, ráadásul VI. Ptolemaiosz nyomban bosszút állt, amikor Kr. e. 152-től a magát IV. Antiokhosz fiának kiadó Alexandrosz Balaszt segítette ellenében, hozzáadva leányát, Kleopatra Theát. Alexandrosz azonban hálátlannak bizonyult, mert amikor Démétriosz fia, II. Démétriosz Nikatór ellenében személyesen vezetett hadat Szíriába, majdnem meggyilkoltatta apósát. Ptolemaiosz erre az eredetileg Démétriosz ellen hozott hadaival átállt a másik oldalra, és elűzték a népszerűtlen Balaszt. A tömegek örömükben Szíria királyává kiáltották ki Ptolemaioszt, de ő lemondott a címről új veje, II: Démétriosz javára. Balasz közben nem tétlenkedett: Kilikiában hadakat gyűjtött, és megindult Antiokheia felé. A Kr. e. 145-ös ütközetben Démétriosz és Ptolemaiosz fényes győzelmet aratott. Balasz egy nabateus előkelőséghez menekült, aki meggyilkolta, és fejét elküldte az egyiptomi királynak. Ptolemaiosz azonban nem sokkal élte túl ellenfelét: a csata hevében leesett lováról, betörte a fejét és pár nappal később belehalt sérülésébe.