A vándorsólyom (Falco peregrinus) a madarak (Aves) osztályának sólyomalakúak (Falconiformes) rendjébe, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjába tartozó faj, Angola és az Egyesült Arab Emírségek nemzeti madara.
A vándorsólyom a sólyomfélék családjának az egyik legnagyobb elterjedési területtel rendelkező képviselője. Mérete körülbelül akkora, mint egy nagytestű varjúé. Kékesszürke háta, hófehér alapon sorokba rendeződött fekete, csepp alapú pettyes hasi része és fekete feje van, amelyen szintén fekete „bajusz” húzódik. Mint minden madárevő ragadozó esetében, a vándorsólyomnál is észrevehető a nemi kétalakúság: a tojó jóval nagyobb, mint a hím. A vándorsólyom főleg a sebessége miatt ismert, mivel zsákmányszerzéskor irányított zuhanórepülés közben képes elérni a 322 km/h-t, és ezzel a Föld leggyorsabb állata.
Költőterülete az arktiszi tundrától a trópusokig terjed. Majdnem a teljes Földön megtalálható, kivéve a sarki területek leghidegebb részeit, az igen magas hegységeket, a legforróbb esőerdőket és Új-Zélandot. Ezzel a világ legelterjedtebb ragadozómadara. A madár magyar, angol és tudományos nevei mind arra a tulajdonságára utalnak, hogy a faj északi populációit alkotó egyedei igen vándorló kedvűek. A természettudósok szerint körülbelül 17–19 alfaja van. Még nem tisztázott, hogy a sivatagi sólyom, más néven berber sólyom (Falco pelegrinoides) külön fajt alkot-e, vagy a vándorsólyom két afrikai alfajának az állományához tartozik.
Bár legfőbb táplálékát a középméretű madarak alkotják, a vándorsólyom kisebb emlősökre, hüllőkre, sőt még rovarokra is vadászik. Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A felnőttek egész életre „házasodnak”, addig hűek egymáshoz, amíg egyikük el nem pusztul. Tojásait a sziklák szélére, újabban a városok tömbházaira is rakja; fészke alig van, vagy egyáltalán nincs. Sok helyen ez a ragadozómadár veszélyeztetett fajjá vált, főleg a nagy hatású rovarmérgek miatt, mint amilyen a DDT is volt. Miután ezt az 1970-es évek elején betiltották, a vándorsólyom állományai újra növekedésnek indultak; ehhez a sikerhez az is hozzájárult, hogy a fészkelőhelyeket védelem alá vonták, és szaporítóhelyekről a vadonba engedtek ember által vagy fogságban tartott madarak által nevelt vándorsólymokat.
Előfordulása A vándorsólyom kozmopolita faj, amely megtalálható Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában. Nagy elterjedési területe miatt számos alfaja alakult ki. Nem vonuló, de az északi populációk kóborló egyedei télen délebbre húzódnak, míg az enyhébb éghajlaton költő állományok egyedei helyben maradnak, bár ezek is nagy területet járnak be.
Kárpát-medencei állománya bélyegkép|balra|200px|Portré
A vándorsólyom magyarországi állománya az 1930-as években 40–50 pár lehetett. Legkedveltebb költőterületei közé tartozott a Bükk-vidék, a Zempléni-hegység, ezen felül a Dunakanyar és tágabb térsége: a Pilis, a Börzsöny és a Gerecse. 1950-ben 19 párra becsülték az országos állományt, de csak néhány párnál találtak fiókákat. Az állomány csökkenésében ekkor a fészkek kifosztása is jelentős szerepet játszott. Az Európai Természetvédelmi Bizottság 1973-ban, Strasbourgban tartott ülésén készült jelentésében megállapította, hogy a világállomány csökkenését a környezetben tartósan felhalmozódó, szintetikus rovarirtó szerek, főleg a DDT bevezetése okozta.
Ebből az időből származó utolsó ismert hazai költőhelye a bükki köveken volt 1964-ben, ekkor a Budapesti Állatkert számára begyűjtötték a fiókákat. Ezután sikeres költésről egy ideig nem volt adat. Egy nagyméretű balatoni halpusztulást követően Magyarországon – a világon először – 1968-ban a DDT használatát betiltották, és ezt követően még évtizedeket kellett várni, amíg a kedvező hatások jelentkeztek. A fajvédelmi intézkedések, főként az emberre is veszélyes DDT betiltásának hatására Nyugat-Európában állománya lassan stabilizálódott. 1997-ben Magyarországon 33 év után ismét sikeresen költött vándorsólyom, a fészekből két fiatal madár repült ki. 1997 óta a vándorsólyom minden évben sikeresen költött hazánkban. A párok száma lassan növekszik, 2005-ben már hét pár fészkelt. A 2012 januárjában végrehajtott madárszámlálás eredménye alapján 17 vándorsólyom telelt Magyarországon. 2018-ban a madárszámlálás adatai alapján 48-49 itthon telelő vándorsólymot figyeltek meg a madarakat számlálók.
Rendszertani besorolása A vándorsólyom mai tudományos nevét, a Falco peregrinust (a. m. 'zarándoksólyom') 1771-ben az angol ornitológustól, Marmaduke Tunstalltól kapta; amit Ornithologia Britannica című könyvében tett közzé először. Ez a név a középkori latin nyelvből ered, és először Albertus Magnus német teológus, filozófus, polihisztor, egyháztanító, a skolasztikus filozófia kiemelkedő alakja használta 1225-ben. A fajnév, a peregrinus = „vándor” valószínűleg onnan származik, hogy a sólymokat akkor fogták el, mikor a fiatalok az első vándorútjaikat kezdték el dél felé; mivel a vándorsólyom fészkeit igen nehéz volt észrevenni, hogy onnan vegyék el a fiókákat. A „falco” szó a latin „falx”-ból ered, ennek jelentése „sarló”, mivel a madár körvonala a hegyes szárnyakkal, röptében a sarlóhoz hasonlít.
Ennek a sólyomnak és nembéli rokonainak a családfája, visszamenve az időben, a Hierofalco-fajokkalContra Helbig et al. (1994), Wink et al. (1998). The supposed basal (biology)|basal position of the hierofalcons was due to them having a cytochrome b|cytochrome b numt: see Wink & Sauer-Gürth (2000) és a prérisólyommal (Falco mexicanus) nő össze. E három csoport közös őse valószínűleg a miocén végén vagy a pliocén elején, körülbelül 5–8 millió évvel ezelőtt vált el a többi sólyomfélék ősétől. Mivel a csoport képviselői egyaránt megtalálhatók az Óvilágban és az Újvilágban is, a legvalószínűbb, hogy a közös ős Eurázsia nyugati részén vagy Afrikában jelent meg. A vándorsólyom rokonsági kapcsolatait más sólyomfélékkel a mitokondriális DNS alapján nehéz megállapítani, mivel e madarak között nagy mértékű a hibridizáció.Helbig et al. (1994), Wink et al. (1998) Például a kerecsensólyom és a vándorsólyom is kereszteződhet, sőt ivarképes utódaik lesznek, ezek aztán mindkét szülő fajával tovább kereszteződhetnek.
Alfajok Az egyes alfajokhoz tartozó egyedek testmérete és színezete jelentősen különbözik. A legtestesebbeket az Északi-sarkhoz közeli vidékeken, a legkisebbeket a sivatagos területeken találjuk meg. Számos leírt alfaj közül manapság 19-et ismernek el, legalábbis az 1994-ben kiadott Handbook of the Birds of the World című 16 kötetes enciklopédia szerint, amelyben az összes eddig felfedezett madárfaj megtalálható.Vaurie (1961) A könyv szerint a Kanári-szigeteken és Afrika északi partjain élő sivatagi sólyom vagy berber sólyom (Falco pelegrinoides) nem egyéb, mint a két alfaj, a F. p. pelegrinoides és a F. p. babylonicus állományai. A térkép az elfogadott 19 alfaj elterjedési területét ábrázolja:
700px|bélyegkép|középre|Az alfajok költőterületei. Az E a kihalást jelzi. (1994-es adatok)
Falco peregrinus anatum – először 1838-ban Bonaparte írta le. Egy ideig részben a leucogenys tagjának tekintették. Korábban Észak-Amerika tundrás részétől Észak-Mexikóig elterjedt volt. Ma már visszatelepítésekkel helyre akarják hozni állományait. A legtöbb felnőtt anatum példány, kivéve a legészakibbakat, a költőterületeken tartózkodik az egész év során. A legerősebb egyedek, amelyek Európa nyugati részeit is elérik, 1968-tól az északibb és vándorlósabb kedvű tundrius alfaj egyedei. Hasonlít a peregrinusra, de valamivel kisebb annál: színezete világosabb, és kevésbé mintázott a hasi része, viszont a fiatalok sötétebbek, és a minta is sűrűbben van rajtuk. A hím 500–700 gramm, míg a tojó 800–1100 gramm testtömegű. Az alfaj a kontinens keleti részén kihalt; a mai madarak hibrid példányok, mivel több helyről is telepítettek vissza ilyen ragadozókat. Falco peregrinus babylonicus – először, 1861-ben P. L. Sclater írta le. Elterjedési területe az iráni és afganisztáni Hindukustól és a pakisztáni Tien-santól a mongóliai Altajig terjed. Néhány madár India északnyugati száraz, félsivatagos részein telel át. Világosabb a pelegrinoides-nél, és hasonlít a Feldegg-sólyomra (Falco biarmicus). A hím 330–400, a tojó 513–765 grammos. Falco peregrinus brookeiCharles V, Holy Roman Emperor levied a Renting|rent of these birds on the Knights Hospitaller when he donated the Island of Malta to them. Source of the name for Dashiell Hammett's The Maltese Falcon (novel)|novel. – először 1873-ban Sharpe írta le. Az alapfajtól délebbre költ Európa és Nyugat-Ázsia mediterrán jellegű vidékein, az Ibériai-félszigettől, Olaszországon, a Balkánon és Törökországon át Irakig és Iránig. Nem vándorol. Ebben az alfajban benne vannak a caucasicus példányok és a punicus egyedek többsége; lehet, hogy néhány pelegrinoides is idetartozik. Az is lehetséges, hogy néhány ritka, algériai hibrid is az alfajba sorolható. Kisebb, mint az alapfaj, és hasi része kissé rozsdás. A hím 445, a tojó 920 grammos. Falco peregrinus calidus – először 1790-ben Latham írta le leucogenys néven, és akkoriban a caeruleiceps is bele tartozott. Északabbra él, mint az alapfaj; tundravidéken él a Kola-félszigettől a Léna, Jana és Ingyigirka folyók vidékekig. Vándorló alfaj; a telet Dél-Ázsiában és a Szahara alatti vidékeken tölti. Gyakran a mocsaras területeken látható. Világosabb, mint a peregrinus, főleg a fejénél. A hím 588–740, a tojó 925–1333 grammos. Falco peregrinus cassini – először 1873-ban Sharpe írta le. Dél-Amerika legdélibb részén élő, fehéres-szürkés színű kreyenborgi manapság része az alfajnak,Also called "Kleinschmidt's Falcon", but this might equally refer to F. p. kleinschmidti which is a junior synonym of japonensis, bár korábban külön fajnak vélték. Elterjedési területe az andoki Kolumbiától és Ecuadortól Bolívián, Észak-Argentínán és Chilén keresztül egészen a Tűzföldig nyúlik. A Falkland-szigeteken is van állománya. Nem vándorló kedvű. Hasonlít az alapfajra, de kicsit kisebb annál és fültájéka feketés. Az alfajon belül a kreyenborgi állomány szürkés színű, kevés mintával a begyi részen. Fejének színezete a kerecsensólyoméhoz (Falco cherrug) hasonló, de a fültájéka fehér. Falco peregrinus ernesti – először 1894-ben Sharpe írta le. Elterjedési területe Indonézia, a Fülöp-szigetek, Pápua Új-Guinea és a Bismarck-szigetek. A nesiotestól való földrajzi elkülönítése, további kutatást igényel. Nem vándorol. Az alapfajtól, sötét színe, sűrű hasi mintázata és fekete fültájéka különbözteti meg. Falco peregrinus furuitii – először 1927-ben Momiyama írta le. Elterjedési területe a Japán Izu-szigetek és Ogaszavara-szigetek (körülbelül 1000 kilométerre délkeletre Honsú szigetétől). Nem vándorol. Nagyon ritka, és lehetséges, hogy csak az egyik szigeten fog megmaradni. Színezete hasonlít a pealeiéhoz, de annál is sötétebb, főleg a farkánál. Falco peregrinus japonensis – először 1788-ban Gmelin írta le, és akkoriban a következőket is idesorolta: kleinschmidti, pleskei és harterti; még a calidust is. Elterjedési területe Északkelet-Szibéria, Kamcsatka (meglehet, hogy a parti részen a pealei váltja fel) és Japán. Az északi példányok vándorolnak, a Japánban élők viszont nem. Színezetben azonos a peregrinusszal, de fiókái sötétebbek, mint az anatum fiókái. Falco peregrinus macropus – először 1837-ben Swainson írta le. Ausztrália mindegyik részén megtalálható, kivéve a délnyugati részt. Nem vándorol. Igen hasonlít a brookeira, de valamivel kisebb annál, és a fültájéka teljesen fekete. Testéhez képest, lábai nagyok.