Az iskola olyan oktatási intézmény, amelyet arra terveztek, hogy tanulási környezetet biztosítson a diákok tanításához, általában tanárok irányításával. A legtöbb országban létezik egy oktatási rendszer, amely egy bizonyos életévig gyakran kötelező. Magába foglalja az alapfokú oktatást, a középiskolát és a felsőoktatást nyújtó főiskolát vagy egyetemet.
Egyaránt társadalmi és pedagógiai intézmény. Az iskola a család után a legfontosabb szocializációs színtér.
Az iskolák közötti átjárhatóságot Magyarországon a Nemzeti alaptanterv biztosítja, amely szabályozza a nevelési-oktatási munka szervezését, tartalmát, követelményrendszerét, tanórák számát (akár heti 35-45 is lehet).
Etimológia A magyar iskola szó a latin schola szóból származik, amely pedig a görög σχολή szkholé szóból. Története bélyegkép|Iskola a középkorban
Ókor Első civilizációk Az első iskolának nevezhető szerveződések az ókorban fedezhetőek fel. Mezopotámiában a Kr. e. II. évezred elejétől kezdve kétféle írnokképző működött. Az alapképzést, – írást, olvasást, számolást és elemi tudományos ismereteket – a „tábla háza” (Édubba) míg a magasabb képzést a „bölcsesség háza” (Bét mummi) nyújtotta.
Mezopotámiához hasonlóan Egyiptomban is megjelent az intézményesülő oktatás egy sajátos formája, az írnokképző, az írnokok „iskolája”. A tanítást vállaló írnokok a legelemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudásukat tanítványaiknak.
Kína jól szervezett iskolarendszerrel rendelkezett. Alapját a városokban létesített alapiskolák alkották. Középfokú képzés a járási, tartományi iskolákban, a felsőfokú képzés: állami tisztségviselők (mandarinok) képzése volt.
Görög világ Iskolák az antik görög és bizánci kultúrában is léteztek, a katonatisztekkel szemben elvárás volt az alapfokú iskolák elvégzése.
A görög nevelés ideáljaiban és gyakorlatában olyan fejlődés ment végbe, melyet leginkább két polisz, Spárta és Athén nevelésében érzékeltető.
A fiúgyermekek nevelésére mindkét államban igen nagy gondot fordítottak. A spártai fiúk 7 éves korukban tanodába kerültek, ahol közös nevelésben részesültek. A rendkívül szigorú testi nevelésen túl értelmüket csak annyira képezték, amennyire az egy jó katonának szükséges volt. Írni-olvasni, számolni alig tanultak meg, azonban fontosnak tartották gondolataik egyszerű, világos, szabatos kifejezését. A fiúk húszéves korukban lettek – kitűnően képzett katonaként – a hadsereg tagjai. A nevelés azonban nem fejeződött be húszéves korban, hanem kiterjedt a felnőtt korra is.
Athénben a nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt: Grammatikai iskola (alapkészségek – írás, olvasás, számtan), Kithara-iskola (múzsaképzés – tánc, ének), Palaisztra ('birkózásra kijelölt hely', gimnasztikai képzés).
Amíg Spártában a dresszúra, a fizikai kényszer uralkodott, addig az athéniak bíztak abban, hogy sokkal mélyebben be lehet hatolni a gyermekek, a fiatalok lelkébe az esztétikum segítségével.
A hellenisztikus kor (Nagy Sándor uralkodásától (Kr. e. 336-323) számítjuk) nevelése és oktatása is figyelemre méltó tartalmi gazdagodáson ment keresztül. Új „iskolatípusok” jelentek meg, s a régiekben átadott tudás tartalma is módosult. Az elemi oktatás színtere a minden városban működő didaszkaleion magán és városi fenntartású iskola lett, ahol 7-14 éves korú gyerekek tanultak. A középfokú oktatás színtere a grammatikai iskola, felsőfokú képzés színterei a filozófiai iskolák voltak.
Középkor Részben a görög, római és perzsa hódítások hatására indult meg az iszlám kultúra iskoláinak fejlődése, amelynek tudáskoncentrációja óriási volt. Itt jelent meg először az igény a jól szervezett oktatási struktúrákra és módszerekre. A mecseteket vallásos és oktatási tevékenységekre párhuzamosan használták, a 10. században jelentek meg az első független iskolák (medresze).
Az iszlám oktatás nagy hatással volt a modern európaira. Az érettségi franciául Baccalaureat, angolul Baccalaureate, mindkettő az arab Bihaqqi Al-Riwayah szóból származik, amely az első ilyen jellegű, írásban is rögzített követelményrendszer volt.
Az európai oktatás fő célja és központi eleme sokáig a latin nyelv tanítása volt, (ezért hívják az alapfokú iskolákat informálisan az Amerikai Egyesült Államokban grammar schoolnak is) nagy változásokat a reneszánsz hozott.
Magyarországi története
A honfoglalás előtt a táltosok foglalkoztak a szűkebb közösségek – mai szóval élve – lelki gondozásával, a gyógyítással, a jóslással, az emberi életben mérföldköveket jelentő pillanatok (születés, felnőtté avatás, házasság, temetés) feldolgozásával. Főleg a felnőtté avatás előtt a táltosnak szerepe volt a fiatalok nagybetűs életre való felkészítésében: a család mellett ők is oktathatták a fegyverek készítésének technikáit és a magyar rovásírást is. Bizonyítványt nem adtak, a vizsgáztatást majd az élet tartotta.
Középkor A honfoglalás (kb. 896), de főleg a Szent István nevéhez fűződő államalapítás (1000) után az oktatás a kolostorok hatáskörébe került, de a táltosok valószínűleg még évszázadokig fennmaradtak, és nem hivatalosan tevékenykedtek. Erre bizonyíték a rovásírás fennmaradása, főleg Erdély hegyes vidékein. A középkor idején főleg a bencések és a domonkos rendi szerzetesek tanították a nemesek utódait a nyugati műveltségre.
Legrégibb iskoláink, amelyek az egész Árpád-korszakban virágzottak, az úgynevezett fárai iskolák voltak. Szent István elrendelte, hogy minden tíz falu egy templomot és parókiát építsen, melléje pedig egy plébániai iskolát.
A 12. század elején Könyves Kálmán törvénykönyvében említés van arról, hogy létezik már egy olvasni tudó, művelt értelmiség, elsősorban a királyi városokban és főpapi székhelyeken.
A zárdai, káptalani és székesegyházi iskolák tantárgyai az úgynevezett hét szabad művészet (septem artes liberales), amelyek két tanfolyamra voltak osztva, az elsőnek a neve volt trivium, a másodiké quadrivium. A trivium ezekből állt: a latin nyelvből (ide értve a latin prozódiát, a vallástant, az egyházi énekeket stb.); az ékesszólástanból (rhetorica) és a gondolkodástanból (dialectica). A quadriviumhoz tartoztak: a számtan (arithmetica); a zene (musica); a mértan (geometria) és a csillagászat (astronomia).
Nagy Lajos király 1367-ben hozta létre az első magyar egyetemet Pécsett, ez a dátum jelzi a magyar felsőoktatás kezdetét.
A 14. század végétől egyre több plébániai iskola jött létre a városokban, melyek már a polgárság egy részének iskolái voltak, nem korlátozódtak a klérus képzésére.
„Scholaris” néven a középkorban általában tanulót értettek, akármilyen iskolába járt is az illető.Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig (Budapest, 1910) Ezért nevezik egykori forrásaink a falusi, városi és egyetemi tanulót egyformán „scholaris”-nak. A „clericus” és a „scholaris” jelentése közel esik egymáshoz, sőt jórészben fedi egymást. A clericus ugyanis – leszámítva azt az esetet, midőn általánosságban papi emberről vagy pedig íródiákról van szó – mai nyelven szólva kispapot jelentett, a ki vagy valamely megyés egyháznál, plébánián vagy káptalani iskolában tanult és készült a papságra. A clericus tehát valóságos tanuló, scholaris, a ki jár iskolába, magát a papi teendőkben gyakorolja, segítségére van a megyés papnak és plébánosnak s ezek mellett és a káptalanban közreműködik az istentisztelet, temetés, éneklés és zsoltározás alkalmával, a misénél, meg ministrál. Más szóval a clericus azonos értelmű a papi scholarissal vagyis tanulóval.
A középkor végén, mikor a városok megalakulásával és fejlődésével a világiak is sűrűbben keresték fel az iskolát, a pap (clericus) és az írástudó (litteratus) fogalma többé már nem fedi egymást. Az Anjou-kortól kezdve gyakran előforduló „litteratus”-ok (diákok) java része már világi ember, akikkel a királyi kancelláriában, a főpapok és világi urak udvarában és váraiban, a hiteles helyi káptalanok és konventek, a vármegyék és városok, egyesek és testületek szolgálatában mint íródeákokkal, jegyzőkkel, gazdatisztekkel, s más hasonló szerepben találkozunk.
A székesegyházi (káptalani) iskolát nemcsak a papi pályára készülők, hanem világiak is látogatták. Ezt már a Szt. Gellért-legenda elbeszéléséből is kiérezzük.Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig (Budapest, 1906) A lateráni és az 1309-i budai zsinat világosan kimondja, hogy az egyház klerikusain kívül mások, szegény világi tanulók is járnak a székesegyházi iskolába. Ezen szegény tanulókról beszélnek a váradi és a zágrábi káptalan statútumai is.Thaltic : Monum. Hist. Episcop. Zagr. T. II. 78. 1. – idézi Békefi Remig
A 14. és 15. században a falusi plébániai székhelyeken országszerte volt iskola. A reformáció koráig százkettő olyan magyarországi községet ismerünk, melyekben elemi iskolák voltak.
A falusi iskolákban – miként Európa nagy részén c természetesen csak a Miatyánkot, Hiszekegy-et, a vallás legfőbb tételeit, az éneket, olvasást és itt-ott az írást tanították. A tanítást vagy a plébános vagy valamely papja, vagy az ún. iskolamester végezte. A plébánost a Barcaságban 1444-ben az iskolamester urának (dominus) tekintették. Ez egészen megfelel azon viszonynak, mely a plébános és az iskolamester között fennállott. Az iskolamestert ugyanis a hívek választották, de ehhez a plébános beleegyezése is szükséges volt.
Újkor Mint külföldön, úgy nálunk is létrejöttek a városi iskolák, mely elsősorban a városi polgárság érdekeit próbálta szolgálni.
16. század, a reformáció ideje A reformáció nálunk is nagy lökést adott a közművelődésnek: iskoláink száma nagy mértékben szaporodott. A protestánsok, ha egy-egy területet, várost meghódítottak, nyomban iskolát nyitottak. Ha valamelyik városban eldöntetlen maradt a küzdelem, két középiskola is keletkezett a katolikusok részéről, miközben voltak egyféle felekezetű nagy területek, ahol egy iskola sem volt. Ez az oka, hogy középiskoláink még később is oly aránytalanul voltak jelen. A reformáció után is megmaradt az iskola eszköznek a felekezetek kezében, megmaradt egyházi ügynek.
Sem az állam, sem az egyházak nem rendelkeztek olyan szervezettel, amelyek hivatva lettek volna az iskolákra felügyelni, azoknak tantervet előírni, vagy a fennállót módosítani. Minden főpap, főúr, vagy város, saját belátása szerint rendelkezett az iskolájáról, kinevezte a tanítókat, megállapította azok számát, fizetését; meghatározta a tantárgyakat, a tantervet, az iskolai szabályokat.Frankl Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században (Budapest, 1873) Első rész. A Hazai iskolák a XVI. században / V. Elemi iskolák Ennek természetes következménye volt a legnagyobb különféleség az iskolák körében. Mindegyik sajátos szervezettel bírt. Ugyanazon iskola szervezete időnként változott, amint változtak azok, kik fenntartották, s azok, kik tanszékeit elfoglalták. Valamely iskola, mely bőkezű pártfogók és jeles tanárok által a virágzás magas fokára emelkedett és a főiskolák színvonalát megközelítette; utóbb midőn megvonatott tőle az anyagi támogatás, vagy jelentéktelen férfiak kerültek az élére, teljes jelentéktelenségre sülyedt. Innen van, hogy néha kis faluhelyeken a latin, görög, sőt néha a héber nyelv is taníttatott; ellenben nagy városok iskolái néha csak az elemi ismeretekkel foglalkoztak.
Mindamellett ha a 16. század iskoláit osztályozzuk, megkülönböztetjük az elemi iskolákat, a középiskolákat, az akadémiákat. Az elemi iskolák azok, melyek rendszerint a plébániák mellett álltak fen, s tantárgyaik a hittan-, írás-, olvasás- és számolásra szorítkoztak. Magyarország némely városaiban is találkozunk úgynevezett „latin” iskolákkal, melyekben a latin nyelv tantárgy és az előadás nyelve is volt.
A 16. században a középiskolákat a katolikusoknál a székesegyházi és kolostori iskolák, a protestánsoknál a városi és főúri iskolák (tanodák) képviselik.Frankl Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században (Budapest, 1873)Első rész. A Hazai iskolák a XVI. században / VI. Középiskolák