Az egészségbiztosítás egyrészt a társadalombiztosítás egyik pillére (a nyugdíjbiztosítás mellett), amely alapján a társadalom tagjai betegség esetén közösségi pénzügyi alapból fizetett egészségügyi ellátást kapnak. A gyógyítás finanszírozását végezheti közvetlenül állami szervezet az állami költségvetésből, ez a szovjet típusú, a megszervezőjéről Szemasko-modellnek nevezett rendszer. Ezt vették át a második világháború után a szovjet érdekszférába került „népi demokratikus” országok, valamint Nagy Britannia W. Beveridge munkaügyi miniszter javaslatára, 1942-ben.Angliában az egészségbiztosítás gondolatát először egy humanista orvos, Hugh Chamberlen vetette fel 1694-ben.
Másrészt, az egészségbiztosítás a biztosítások olyan, viszonylag újkeletű formája, amelyben a hagyományos, biztosítási összeget kifizető szolgáltatás mellett megjelenik a szolgáltatásfinanszírozás is, melynek keretében a biztosítóval szerződött magán-, állami vagy önkormányzati kórházakban a biztosító átvállalja a biztosított ténylegesen felmerülő, bizonyos költségeit.
A korszerű társadalombiztosítási rendszerek Bismarck 1881-ben megkezdett és 1889-ben befejezett törvényeinek elvei szerint működnek ma is. Ennek pénzügyi alapja törvényben rögzített, célhoz kötött adó: a járulék, amelynek fizetése speciális, biztosítási jogviszonyt hoz létre. Ennek főbb jellemzői: a minden jövedelemmel rendelkezőre egységesen kirótt, törvényben meghatározott mértékű járulékfizetés, a biztosítási rendszerbe való kötelező belépés , és a biztosítók befogadási kényszere (nem vizsgálhatják a biztosított egyéni egészségi vagy pénzügyi kockázatát). Ezek az elvek az egyes országokban azonban eltérő technikákkal, különböző módon valósulnak meg. A szolgáltatásokat a bismarcki rendszerben önigazgató közvetítő szervezetek, (nyugdíj- és) egészségbiztosítók finanszírozzák. Néhány országban történetileg önálló balesetbiztosítás, Németországban 1996-ban önálló (kötelező) ápolásbiztosítás alakult meg.
Az egészségbiztosító elméletileg kétféle lehet: magán vagy állami szervezet. A tisztán piaci alapú és tisztán állami rendszerek között azonban számos, a két rendszer elemeit elegyítő átmeneti változat létezik.Nehezíti az értelmezést, hogy a finanszírozó szervezetek (biztosítók) tulajdonviszonyaitól sok esetben eltérőek az egészségügyi intézmények tulajdonviszonyai. Az USA döntően magántulajdonban lévő biztosítói mellett az 5756 kórházból 4936 közösségi intézmény Az Európai Unió (EU), illetve Európa országaiban különböző modellek léteznek. Az európai rendszerek többségében az egészségbiztosítók erős állami szabályozás alatt álló, különleges jogállású, közösségi szervezetek. Ebbe a kategóriába tartozik Németország, Ausztria, Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg. Centralizált állami rendszer működik Angliában és Írországban, ahol az egészségügyi alapbiztosítás állampolgári jogon járó, adóból finanszírozott. Svédország, Finnország, Dánia döntően állami, (területi alapon) decentralizált egészségbiztosítást működtet. A déli országok (Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország) egészségbiztosítása vegyes, csak kisebb részben társadalombiztosítási alapú. A posztszocialista országok mindegyike áttért az állami rendszerről a biztosítási alapú rendszerre, ez Magyarországon az 1992-ben született egészségbiztosítási törvénnyel történt meg.
A döntően piaci alapú egészségbiztosítás példája az Egyesült Államok, azonban az idősek és a szegények ellátását ott is állami szervezetek (Medicare illetve Medicaid) finanszírozzák. Ott a társadalombiztosításban a részvétel nem kötelező, amin több elnök kísérelt meg változtatni, köztük Barack Obama is. Több – elsősorban kelet-európai, posztszocialista – országban a hivatalos, biztosítói finanszírozáson kívül az egészségügy finanszírozásának van egy jelentős, illegális eleme, a paraszolvencia (azaz a zsebből zsebbe fizetés, hálapénz).
A fejlett és fejlődő országok egészségbiztosítási rendszerei évtizedek óta finanszírozási problémákkal küzdenek, emiatt folyamatosan változtatásokra szorulnak, és a rendszerek átalakítása, az egészségügyi reform mindenütt visszatérő belpolitikai kérdés. A reformokat több tényező teszi sürgetővé: az egyre drágább gyógyító eljárások és gyógyszerek okozta költségrobbanás, a népesség elöregedése, amely csökkenti az egészségügyi hozzájárulást fizetők, illetve növeli a szolgáltatásokat igénybe vevők számát és arányát. Növeli a keresletet a népesség rossz egészségi állapota, az egészség társadalmi és munkaerőpiaci felértékelődése, a szolgáltatások magasabb színvonala iránt növekvő általános igény is. Nem elhanyagolható költségtényező lehet az eltérő egészségügyi rendszerek eltérő hatékonysága is.
Magyarország
Magyarországon a XIII. századtól kezdtek kialakulni a céhek, a veszélyes munkát végző bányászok között beteg társaikat segítő önkéntes pénzalapok, a társládák. Hivatalosan bejegyzettként az első 1496-ban Thurzó János bányájában létesült, Selmecen, ahol a bányatulajdonos és a bányászok kötelezettséget vállaltak a rendszeres befizetésre. Ezt minden bányában kötelezővé tette 1854-ben egy császári parancs. A legrégebbi önkéntes társuláson alapuló intézmény az 1846-ban alakult Budapesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegápoló Egyesület. A korszerű kötelező biztosítók „Az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezéséről szóló” 1891. évi XIV törvény alapján jöttek létre. A létrejövő betegbiztosítók (OTKA, MABI, MÁV stb.) egységes szabályozását 1927-28 között alkották meg, és jött létre a biztosítókat felügyelő Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI). 1950-ben az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletben államosította, és egységes szervezetbe (Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja, rövidítve: SZTK) vonta össze, a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) felügyelete alá helyezte. A biztosítók vagyonát, kórházaikat (többek között a budapesti Péterfy utcait, a később pártvezetők ellátására kijelölt Kútvölgyi útit, vagy a jelenlegi Országos Baleseti Intézetet), bérházaikat államosították. A MÁV Betegségi Biztosító Intézete az államosításból kimaradt, elméletileg napjainkig létezik. Az államosítással együtt az 1960-as évektől a mezőgazdasági dolgozók is biztosítottá váltak, majd 1975-ben az egészségügyi ellátást állampolgári joggá vált.
Az Antall-kormány sok más egészségügyi reformlépéssel együtt újra biztosítási alapúvá tette az egészségfinanszírozást, de a második világháború előtt sikeresen működött több biztosítói rendszerhez nem tért vissza, létrehozta a biztosítói feladatokat állami hivatalként ellátó Országos Egészségbiztosítási Pénztárat (OEP). Az egészségbiztosítási ellátás finanszírozása az Egészségbiztosítási Alapon keresztül történik, amely az egészségügyi járulékból, illetve a járulékfizetésre nem kötelezettek (nyugdíjasok, gyerekek, munkanélküliek) helyett a központi költségvetés befizetéséből áll. A mentés, megelőzés, járványügy működtetése közvetlenül állami forrásból történik. Számos egészségügyi szolgáltatás költségeinek egy részét hagyományosan az igénybe vevő közvetlenül fizeti (a gyógyszer, gyógyfürdő, fogászati ellátás, munkaegészségügy költségei), ez a rész a co-payment. Ilyen új elem volt a 2007. február 15-én bevezetett vizitdíj, és kórházi kezelés esetén megfelelője, a kórházi napidíj. Egy ellenzéki kezdeményezésű „szociális népszavazás” (2008. március 9.) eredményeként alig egy év múlva eltörölték. Az üzleti kiegészítő biztosítások, egészségpénztárak megjelenésével már 1990 után a magánbiztosítási elem is bekerült a rendszerbe. Ezek a pénztárak azonban elsősorban egészségmegőrzési, sokszor csak kedvezőbb adózási lehetőséget képesek nyújtani, mert a jobbnak vélt egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés egyszerűbb módszere a hálapénz.
A szocialista–szabad demokrata kormánykoalíció (2002–2010) pártjai közül az utóbbi az állami biztosítói monopólium megtörésében, a háború előtt Magyarországon is működőhöz hasonló, több biztosítós modell bevezetésében látta az egészségügy finanszírozási gondjainak megoldását. A szocialisták az állami rendszert egészítették volna ki erősebb kiegészítő biztosításokkal, attól tartva, hogy a magánrendszer a magas egészségügyi kockázatú és alacsony jövedelmű rétegek kárára valósulna meg. E kérdésben a konzervatív ellenzék álláspontja a szocialistákéhoz állt közel, bár kormányzásuk első két évében (1998–2000) a liberálisokhoz hasonló biztosítási modell képviselői irányították a szakpolitikát. 2007. április 4-én történt lemondását azzal indokolta Molnár Lajos szabad demokrata egészségügyi miniszter, hogy szerinte a koalíciós partner nem vállalja a reform folytatását, az egészségbiztosítási reformot.
Más országokban Németország A 19. század végén létrehozott német társadalom- ezen belül az egészségbiztosítási rendszer az európai rendszerek alapja. A német társadalombiztosítás Bismarck 1881-ben leírt, később a jóléti államok alapját képező gondolata volt, mely szerint: „a kormánynak a lakosság vagyontalan, legnagyobb lélekszámú és legalacsonyabban iskolázott rétegében is ápolnia kell azt az eszmét, hogy az állam nem csupán a szükség, hanem a jólét intézménye is. Átlátható, konkrét előnyök felmutatásával kell az embereket rávezetni arra a felismerésre, hogy az államot nem pusztán a szerencsésebb helyzetűek védelmére találták ki, hanem a rászorulók szükségleteit és érdekeit is szolgálja.”
A biztosítók jelentős része területi vagy szakmai alapon működik. A kettősségnek a bismarcki törvények vitája és elfogadása idején fennálló politikai helyzet volt az oka. A munkásmozgalom, a szakszervezetek természetesen az iparban voltak erősek, ezért ágazati rendszert akartak, hogy irányításukban jelentős szerepet kapjanak. Ezzel szemben a politikai pártok területi alapon szerveződtek, ezért szerették volna a területi alapon létrejövő biztosítókat. Végül Bismarck kompromisszuma győzött: mindkét forma törvénybe került.
Az általános kötelező betegbiztosítás a lakosság 85%-ára terjed ki, a magas jövedelműek (4050 euró/hó) választhattak magánbiztosítót, kiléphetnek a kötelező biztosítási rendszerből, 5% (rendőrök, katonák) pedig speciális biztosítással rendelkezik. Az egészségügyi kiadások közel 23%-a magánkiadás, amiből 10%-ot magánbiztosítással, tizenhármat közvetlenül, co-paymentként fizetnek a betegek. Ezek közül jelentős a 10 eurós kórházi napidíj (évente maximum 28 napig), a receptdíj (receptenként 5-10 között), valamint a negyedévente fizetett 10 euró vizitdíj-átalány,Kivételesen szigorú, hogy felnőtt beteg méltányossági jogcímen sem kaphat felmentést a vizitdíj fizetése alól. amit bizonyos kezeléseknél esetenként is fizetendő 10 euró egészít ki. 2005-ben 267 biztosító működött, ma 162, köztük néhány nagy hagyománnyal, de csak pár tízezres taglétszámmal,http://www.krankenkassen.de/gesetzliche-krankenkassen/krankenkassen-liste/ számuk szervezeti változások miatt változik.
Az utóbbi tíz évben számtalan változás történt. 2002-től a biztosított 18 havonként biztosítót válthat, amit 2003-ban a tagok 23,4%-a tett meg. Korábban a biztosítók a törvényben meghatározott járulékot maguk szedték be, és egy bonyolult kompenzációs rendszerrel újraosztották, 2008-tól központi hivatal szedi a járulékot, és osztja vissza a biztosítóknak.Magyarországon az adókkal együtt az adóhivatal szedi be. A biztosítók tagjaik közül a szűrési programokban részt vevőknek, a kevés egészségügyi szolgáltatást igénybe vevőknek jogszabályban rögzített mértékű díjfizetési kedvezményt adhatnak. Önként vállalt magasabb járulék ellenében a biztosítók egyébként nem térített szolgáltatásokat (magasabb táppénz, gyógyszerköltség vagy természetgyógyászati kezelés) térítési díjait (vagy egy részét) átvállalhatja.
A háziorvosi és a szakorvosi rendszer gyakorlatilag teljesen magánformában működik, a 2083 kórházból 32% állami, 37,5% nonprofit magán, és 30,5% profitorientált, az utóbbi években egyre több kórház –köztük több ezer ágyas egyetemi központok – került kórházüzemeltető magánvállalatokhoz.
Ausztria