Alan LaVern Bean (Wheeler, Texas, 1932. március 15. – Houston, Texas, 2018. május 26.) amerikai űrhajós, a negyedik ember, aki eljutott a Holdra, az Apollo-programban, az Apollo–12 repülés holdkomppilótájaként.

A skót MacBean-klánból származván, ottani gyökereire is büszke texasi fiúként nőtt fel, aki a repülőmérnöki tanulmányokat választotta egyetemi témájául, amelyben egy haditengerészeti ösztöndíj segítette. Ez egyben azzal járt, hogy a diploma megszerzését követően aktív katonai szolgálatra is kellett jelentkeznie. A kiképzéseken átesve a haditengerészetnek a floridai Jacksonville-ben levő támaszpontján kapta meg első pilóta vezénylését, ahol négy évet szolgált harci pilótaként. Ezt követően 1960-ban részt vett egy berepülőpilóta képzésen Marylandben, a Patuxent River támaszponton, ahol egyik oktatója Pete Conrad volt. Ezt követően továbbtanul a Dél Kaliforniai Egyetemen, majd visszavezényelték Floridába, a Cecil Field támaszpontra, amely szolgálata közben két ízben is jelentkezett a NASA űrhajós-válogatására, amelyből a második próbálkozására, 1963-ban a NASA harmadik űrhajós válogatásán tizennegyedmagával kiválogatták, hogy űrhajós kiképzésen vegyen részt, amelyet követően az Apollo-program repülésein vegyen részt.

A kiképzést elvégezve a NASA űrhajósként alkalmazta, először a Gemini–10 repülésre jelölték a tartalék személyzet parancsnokául. Ezt követően nem került az Apollo-programba, hanem az Apollo Application Programba rendelték, ahol az Apollo-hardveren alapuló, a holdexpedíciók utáni űrprogramokra való felkészülés folyt. Ennek keretében elsőként használhatta a NASA Semleges Lebegési Szimulátorát, azt a hatalmas tartályt, amelyben víz alá merülve tudják szimulálni az űrhajósok gyakorlásai során a súlytalanság hatásait. Az AAP-n dolgozott, amikor az Apollo–9-re készülő tartalék legénység egyik tagja, C. C. Williams váratlanul egy halálos repülőbaleset áldozata lett. A legénység parancsnoka, Pete Conrad Alan Beant kérte Williams megüresedett helyére Deke Slaytontól, így Bean átkerült az Apollo-programba, majd ahol az Apollo–9 tartalék holdkomppilótája lett. A NASA legénységi rotációs rendszere alapján aztán ez a legénység lehetett az Apollo–12 első számú legénysége. Így Alan Bean az Apollo–12 holdkomppilótájaként repülhetett el a Holdra, hogy Pete Conrad parancsnok társaságában precíziós leszállást hajtsanak végre az Oceanus Procellarumon, egy korábban ott leszállt ember alkotta tárgy, a Surveyor–3 holdszonda mellett. A repülés 1969. november 14-én startolt Cape Canaveralról és Beanék 1969. november 18-án szálltak le a holdfelszínre, ahol aztán két sikeres holdsétát tettek. Ezek keretében számos sikert értek el, például sikerrel látogatták meg a nagyjából három éve a holdfelszínen álló Surveyor–3-at – további vizsgálatra alkatrészeket szerelve le róla, hogy hazahozhassák azokat – és több kilométeres távolságot tettek meg gyalog. Emellett azonban Bean nevéhez fűződik a holdprogram egyik legnagyobb kudarca is: a NASA vadonatúj színes tévékamerát küldött fel, hogy ezzel még inkább elnyerhesse a lanyhuló érdeklődésű közvélemény figyelmét, ám Bean véletlenül elrontotta a kamerát, így semmilyen közvetítés nem volt a Holdról, amely nagy mértékben hozzájárult az Apollo-programra irányuló figyelem és támogatás csökkenéséhez.

A holdexpedíciót követően Bean kvázi visszatért az Apollo Applicationhöz, amikor az ebből a programból kinövő Skylab-program második személyzetes repülésének, a Skylab–3-nak kapta meg a parancsnoki jelölését. 1973. július 28-án indult másodszor a világűrbe, hogy egy 60 napos – rekord hosszúságú – tudományos expedícióra vezesse Owen Garriottból és Jack Lousmából álló legénységét, miután az előző repülésen az előző személyzet sikerrel mentette meg az űrállomást, annak startja közben történt kis híján végzetes rendellenességek hatásától. Beanék rengeteg tudományos kísérletet végeztek, mindegyik űrhajós vett részt űrsétán, köztük maga a parancsnok a harmadik alkalommal végzett űrhajón kívüli tevékenység során. A leszálláskor pedig Bean lett rövid ideig a világcsúcstartó az űrbeli tartózkodás időtávját tekintve a maga 69 nap, 15 óra és 45 percre rúgó fenntartózkodásával.

A Skylabet követőben még az Szojuz–Apollo-program tartalék parancsnoki jelölését vállalta űrhajósként, majd leszerelt a haditengerészettől és főállású NASA igazgató lett, az űrhivatal űrhajósképzésért felelős vezetőjeként. 1981-ben aztán a NASA-t is elhagyta és egy fiatalkori kedvtelését, a festészetet választotta élethivatásul. Számos művével egyedi stílust alakított ki: szinte kizárólag holdi űrhajósélményeit festette meg, különlegességként színeket adva az egyébként egyhangú szürke holdi tájnak. Hivatását egészen 86 éves koráig folytatta, amikor is egy rövid betegség után 2018. május 26-án elhunyt a texasi Houstonban. Két gyermeke, Clay és Mary Sue, valamint második felesége, Leslie gyászolta.

Gyermek- és ifjúkora Bean 1932. március 15-én született a texasi Wheelerben (az állam térképének alapján tréfásan „serpenyőnyélnek” nevezett északi rész fővárosában) Arnold Horace Bean és Frances Caroline Bean (lánynevén Murphy) gyermekeként. Apai ágon skót származásúnak vallotta magát, mivel a család az 1300 évekig tudta visszavezetni a családját a skót McBean-klán történetében. Kisgyermek éveiben a család édesapjának a Termőföld Védelmi Szolgálatnál betöltött állásánál fogva többször költözött, így sok időt töltött a Louisiana állambeli Mindenben, vagy a Dallas melletti Fort Worth-ben de érzelmileg ez utóbbi várost tartotta szülővárosának.

Középiskolai éveit Fort Worth-ben, az R. L. Pascal Középiskolában végezte el, 1949-ben érettségizve. Iskolai évei alatt részt vett a cserkészmozgalomban és első osztályú rangot ért el. Még 1949-ben, a középiskola elvégzése után belépett az Egyesült Államok Haditengerészeti Tartalékai sorába.

Felsőfokú tanulmányait a texasi Austinban végezte, ahol a Texasi Egyetemen szerzett repülőmérnöki bsc diplomát 1955-ben. Az egyetem elvégzését a Haditengerész tartalékos tiszti kiképző alakulat ösztöndíja tette lehetővé számára, amelyért cserébe a haditengerészet katonai szolgálatot várt el cserébe.

Katonai karrierje

Tartalékos szolgálata egy évig tartott, amikor is 1950-ben leszerelt a texasi Naval Air Station Dallas-beli (Dallasi Haditengerészeti Támaszpont) szolgálatából. 1955-ben aztán, miután elvégezte az egyetemet az ösztöndíj szerződésének megfelelően bevonult aktív katonai szolgálatra a haditengerészethez hadnagyi rendfokozatban. Egy éves repülőkiképzésen átesve 1956 júniusában kapta meg jelölését Floridába, a Haditengerészet Jacksonville Támaszpontjára, a VA–44 támadórepülő-századába, hogy ott 1956-1960 között F9F Cougar és A–4D Skyhawk repülőgépeken teljesítsen szolgálatot.

1960-ban jelentkezett a Marylandben levő Patuxent River Támaszponton működő U.S. Naval Test Pilot School (USNTPS – Egyesült Államok Haditengerészeti Berepülőiskola) kurzusára, ahol tesztpilótává képezték. Oktatója későbbi Apollo–12 parancsnoka, Pete Conrad volt. Ezidőtájt kezdett el művészeti leckéket venni a marylandi Szűz Mária Főiskolában, amelyből űrhajóséletét követő karrierje sarjadt ki később, közben számos haditengerészeti repülőgéptípus kipróbálásában vett részt. Ezt követően Kaliforniába vezényelték a Dél-Kaliforniai Egyetem kurzusára, ahol további kiképzést kapott. A kurzust követően visszakerült eredeti floridai alakulatához a VA–44-hez, majd innen tovább vezényelték a szintén floridai Cecil Field Támaszpontra, a VA–172-es századhoz, ahol A4 Skyhawkokon repült. Ebbéli szolgálata közben érte a hír, hogy kiválasztották a NASA űrhajós kiképzésére.

NASA szolgálata

Bean a berepülőpilóta iskola után újabb szakmai fejlődési fokot keresett, amelyet a kor vadonatúj, legkorszerűbb és talán legnagyobb távlatokat nyitó ágában, az űrhajózásban talált meg, ahová többször jelentkezett is. Először, az 1962-es a NASA második űrhajósválogatási fordulóján még elutasították, ám egy évre rá, 1963-ban a NASA harmadik űrhajós-válogatásának végén, 1963. október 17-én a 14 boldog kiválasztott között szerepelt a neve, csupa olyannak együtt, akik végül Apollo-űrhajósként jártak a Holdon, vagy a Holdnál.

NASA karrierje azonban nem indult túl sikeresen. Ugyan megkapta a Gemini–10 tartalékpilótai jelölését és kiképzési feladatait, azonban Deke Slayton szisztémájának ismeretében ez maga volt a mellőzöttség. Egyrészt a Gemini–10 tartalék posztjai afféle zsákutca jelölések voltak, a Slayton-féle „tartalék jelölés, két repülést kihagysz és utána Te repülsz az űrbe” logikával működő körforgás az jelentette volna, hogy Bean a Gemini–13-mal repülhet, ám ilyen repülést nem terveztek, a Gemini–12-vel hivatalosan és már az előzetes tervek szerint is vége szakadt a sorozat. Azaz Bean igazi repülési kilátás nélkül – leszámítva persze azt a nagyon kicsi valószínűségű eshetőséget, hogy esetleg egy véletlen folytán a tartalékok előlépnek elsődleges legénységgé – csinálta végig az első kiképzési sorozatát. És emellett volt még egy hátránya ennek a jelölésnek. Mikorra a Gemini–10 feladatai véget értek Bean számára, addigra a legtöbb legénység már továbblépett az Apollo–programra, az ottani első feladatok is szétosztásra kerültek és aki ekkor mással volt elfoglalva, az kimaradt ezekből a feladatokból.

Nem is volt így meglepő, hogy Alan Bean nem is Apollo űrhajós lett a Gemini–10 után, hanem egy másik, későbbi, sokkal homályosabb célokkal rendelkező program, az Apollo Application Program (kb. Apollo Hasznosítási Program), várta, amely azt a feladatot tűzte ki célul, hogy az Apollo-program során elkészült eszközrendszernek a holdprogram utáni időkre találjanak újabb és újabb felhasználási területeket (később ebből nőtt ki a Skylab-program). Ennek keretében például Bean lehetett az első űrhajós, aki kipróbálhatta a NASA Neutral Buoyancy Simulatorát (Semleges Lebegési Szimulátor), azaz a ma már kiképzésre széles körben alkalmazott medencét, ahol az úrruhában víz alá süllyesztett életnagyságú űrhajómaketteken próbálhatják ki az űrhajósok a munkát, amely a tapasztalatok szerint a leginkább hasonlít az űrben, súlytalanságban végzett munkákhoz.

Apollo-program

Bean – saját visszaemlékezése szerint – kissé unatkozva és mellőzötten végezte a munkáját az AAP-ben, amikor a véletlen új alternatívát hozott a számára. 1967. október 5-én C. C. Williams, aki azidőtájt az Apollo–9 tartalék holdkomppilótája volt, T–38-as gépével, úton Cape Canaveralről Houstonba, a gépe meghibásodása miatt lezuhant Tallahassee mellett. Ezzel az Apollo-programban megüresedett egy pozíció. Maga a hiányossá vált legénység parancsnoka – egyben Bean korábbi berepülő oktatója – Pete Conrad kérte Slaytont, hogy Williams helyére Beant helyeztesse át az AAP-ból az Apollo-programba.

Apollo–9

A NASA-nak volt egy részletesen lebontott terve arra vonatkozólag, hogyan éri el majd lépésenként a Holdat és az egyes tervezett repülésekhez legénységeket is rendelt. A sorban a második volt az ún. „D” típusú repülés, amelynek célja az Apollo űrhajórendszer legfontosabb és legkülönlegesebb elemének, a holdkompnak a berepülése. Ez a feladatot idejekorán meg is kapta a Jim McDivitt, Dave Scott és Rusty Sshweickart trió, tartalékaik pedig Pete Conrad, Dick Gordon és C. C. Williams lettek. Utóbbi triónak egyben a legénységi rotáció logikája azt is jelentette, hogy amikor ők maguk kerülnek sorra elsődleges legénységként, akkor – ha minden terv szerint és optimálisan megy – egy Holdra szállás legénysége lehetnek, sót akár az első Holdra szállásé.