A farmakológia, azaz gyógyszertan vagy gyógyszerhatástan az orvoslás (medicina) és gyógyszerészet (farmácia) alaptudománya, amely az élő rendszerek és a működésüket befolyásoló anyagok (farmakonok) kölcsönhatásaival foglalkozik. Szűkebb értelemben emberi és állati betegségek gyógyítására alkalmas vegyületekkel foglalkozó alap- és klinikai tudomány.Szekeres L.: Orvosi gyógyszertan. Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1980. 14-15. oldal Kalant H. R., Roschlau W. H. E.: Principles of Medical Pharmacology. New York, Oxford, Oxford University Press, 1998. 6. kiadás, 3. oldal, Gyires K., Fürst Zs.: A farmakológia alapjai Budapest, Medicina Könyvkiadó Zrt., 2011. 2. kiadás, 21. oldal, A farmakológia folyamatosan fejlődő, dinamikus tudomány, amely az ismeretek folyamatos bővülése miatt, szükségszerűen magával hozta a gyógyszertan szakterületekre tagozódását, melyek közül ma a legmeghatározóbbak: farmakodinámia, farmakokinetika, kísérletes gyógyszertan, klinikai farmakológia, toxikológia, farmakogenomika.Brunton, L.L.: Goodman & Gilman's The Pharmacological Basis of Therapeutics. New York, McGraw-Hill Medical Publishing Division, 2006. 11. kiadás, 93. oldal, Brunton, L.L.: Goodman & Gilman's The Pharmacological Basis of Therapeutics. New York, McGraw-Hill Medical Publishing Division, 2006. 11. kiadás, 117. oldal, Klaassen C. D.: Casarett and Doull’s Toxicology. The basic science of poisons. McGraw-Hill, Medical Publishing Division, 2008, 7. kiadás, 4. oldal.
A farmakológia elnevezés a görög farmakon (gyógyszer); logosz (általános törvényszerűség) szavakból származik, és a gyógyszerekkel foglalkozó tudományt jelenti. A gyógyszerhatástan, gyógyszertan, farmakológia szavak ugyanazt a fogalmat takarják. A magyar szakirodalom mindhármat egymással egyenértékűként használja.
A farmakológia tárgya A farmakológia olyan anyagokat vizsgál amelyek képesek az élő rendszerekkel kapcsolatba lépni, kötődve azok regulátor molekuláihoz, aktiválva vagy gátolva a szervezet normál folyamatait. A farmakonok és a szervezetet felépítő molekulák között létrejövő kapcsolat kémiai természetű, amely interakciókra a fizikai kémia és a kémia törvényei érvényesek.Smith, C. M., Reynard, A. M.: Textbook of pharmacology. Philadelphia, London, Toronto, Montreal, Sydney, Tokyo, W. B. Saunders Company, 1992. 3-6. oldal, Szekeres L.: Orvosi gyógyszertan Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1980. 15-16. oldal A farmakológia első megközelítésben főleg állatkísérletekben, majd kontrollált klinikai körülmények között megállapítja az elérni kívánt terápiás hatáshoz szükséges minimális gyógyszeradagot (dózist) és annak ismételhető gyakoriságát. Vizsgálja a terápiás hatással vagy attól függetlenül fellépő, nemkívánatos tüneteket, mint mellékhatásokat. Elemzi a gyógyszer sorsát a szervezetben, valamint annak kiürülési sebességét.Kalant, H. R., Roschlau, W. H. E.: Principles of Medical Pharmacology, Toronto, Philadephia, B.C. Decker Inc, 1989. 5. kiadás, 1-8. oldal, Minden szervre kiterjedően megvizsgálja a szer terápiás szint feletti, a szervezetet terhelő mérgező (toxikus) hatását, kiterjesztve azokat az esetleges rákkeltő vagy embriót károsító (teratogén) hatásokra is.Katzung B. G.: Basic and Clinical Pharmacology. Norwalk, Connecticut, Appleton & Lange 1995. 6. kiadás, 913-916 oldal, Gyires K., Fürst Zs.: A farmakológia alapjai. Budapest, Medicina Könyvkiadó Zrt., 2011. 2. kiadás, 1008-1009. oldal, A gyógyszerhatástan tárgykörébe tartozik azoknak a külső és a szervezeten belüli tényezőknek a vizsgálata, amelyek a gyógyszerhatást módosíthatják és amelyeknek következtében a hatás individuális eltéréseket eredményezhet. Mivel egyre több bizonyíték utal a genetikai különbségek fontos szerepére, ezért a vizsgálatok körébe bevonja a gyógyszerhatások örökölhető variabilitásának elemzését is.Brunton, L.L.: Goodman & Gilman's The Pharmacological Basis of Therapeutics. New York, McGraw-Hill Medical publishing Division, 2006. 11. kiadás, 93-115. oldal, A gyógyszeres terápia során a beteg szervezete több gyógyszerrel is találkozhat, ezért a farmakológia fokozott figyelemmel elemzi a különböző hatóanyagok interakcióját.Smith, C. M., Reynard, A. M.: Textbook of pharmacology. Philadelphia, London, Toronto, Montreal, Sydney, Tokyo, W. B. Saunders Company, 1992. 15-19. oldal,
A farmakológia fejlődésének mérföldkövei A gyógyszeres terápia fejlődése két, egymástól látványosan elkülönülő korszakra osztható. Az első korszak az őskortól kiindulva a 19. század elejéig tartó periódus amelyre a természetben fellelhető gyógynövények és ásványi anyagok tapasztalati úton szerzett gyógyító hatásának alkalmazása volt a jellemző. A második szakasz, a napjainkat is magába foglaló periódus, amelyre a kizárólag tudományos alapokra támaszkodó kísérletes farmakológia alkalmazása a jellemző. Ezért gyógyszertanról, mint tudományról csak a 19. század elejétől beszélhetünk.Szekeres L.: Orvosi gyógyszertan. Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1980. 17-18. oldal A második szakaszban a természetben talált hatóanyagok, mint gyógyszerforrások elvesztették a jelentőségüket és átadták a helyüket a szerves kémiai szintézissel előállított vegyületeknek amelyeket napjainkban biotechnológiai módszerekkel elöállított termékek egészítenek ki.Goey C.H., Alhuthali S., Kontoravdi C.: Host cell protein removal from biopharmaceutical preparations: Towards the implementation of quality by design, Reiew, Biotechnol Adv. 2018, 36. Vol., 1223-1237.
A kezdetek Már az ősember is használt gyógynövényeket vagy más nem növényi eredetű anyagokat, amelyek használata során hánytató, hashajtó, vérzéscsillapító, bódító, izgató, fájdalomcsillapító hatást ért el. De az első következetesen használt és a mai napig alkalmazott, farmakológiai hatást kiváltó szerek a nyílmérgek voltak. Már az ősi időkben történtek próbálkozások a hatóanyagok kivonására, koncentrálására teák, főzetek, forrázatok alkalmazásával de az azokban rejlő gyógyító hatást természetfeletti okokra vezették vissza. Gyakran misztikus szertartással kombinálva vélték erősíteni az alkalmazott gyógyszer hatását. A ránk maradt első írásos feljegyzések az ókori nagy kultúrákhoz köthetők. Az egyik legrégebbi, gyógyszerként használt szer a ricinusolaj, amelyet, mint hashajtót az óegyiptomi, ún. Ebers-papiruszok említenek.Schhott H.: A medicina krónikája. Officina Nova, 1993. 28. oldal, 150px|jobbra|bélyegkép|Philippus Theophrastus Paracelsus A gyógyszeres terápia európai fejlődése Görögországban Hippokratész munkásságával kezdődött az egyiptomi és indiai empíriából származó ismeretek rendszerezésével. A továbbiakban a római Galénosz által a Galenicá-ban összefoglalt irányelvek alapján folyt a gyógyszeres gyógyítás melyeket szinte változatlan formában egészen a 15-16. századig alkalmaztak illetve tanítottak. Bár a gyógyszerek hatásmechanizmusa az orvosokat még nem érdekelte de a növényi drogok kivonatait már igyekeztek a hatásukkal ellentétes betegségtünetekre alkalmazni (székrekedésre hashajtót; hasmenés esetén obstipáló szert). A Római Birodalom romjain kialakuló középkori államok misztikus vallásossága nem kedvezett a tudományos fejlődésnek és benne a medicina fejlődésének sem. Galénosz gyógyszeres terápiára vonatkozó tanait a 13. század után sorra alakuló európai egyetemek orvos fakultásai az egyház védelme alatt álló dogmaként tanították. Ennek ellenére babonás tanok is elterjedtek, melyben többek között a gyógyszerhatást kapcsolatba hozták a csillagok állásával is. Ebben az időszakban a természetben található gyógyszerkincs gazdagításához hozzájárultak az alkimisták, akik a bölcsek kövének kutatása közben, mintegy melléktermékként sok, a gyógyításban használt új vegyülettel gazdagították a medicinát.Szekeres L.: Orvosi gyógyszertan. Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1980. 18-19. oldal Gyires K., Fürst Zs.: A farmakológia alapjai. Budapest, Medicina Könyvkiadó Zrt., 2011. 2. kiadás, 21-23. oldal, Schhott H.: A medicina krónikája. Officina Nova, 1993. 121-122. oldal,
Figyelemre méltó előrehaladást és egyben szemléletbeli változást hozott Paracelsus (1493–1541) orvos-kémikus fellépése aki a tapasztalat fontosságát hangsúlyozta a korábbi skolasztikával szemben. Ő vetette fel először, hogy a szervezet kémiai folyamatainak zavarát kémiai anyagokkal kell befolyásolni. A kémiai folyamatok felismerése a szervezet működésében és az a nézet, hogy ezeket a folyamatokat kívülről beadott vegyületekkel befolyásolni lehet, egy óriási előrelépés és jelentős szemléletváltás volt a gyógyszeres terápiában. Paracelsus az úgynevezett allopátia irányzatában a legdrasztikusabb kezelésektől, közel toxikus dózisú mérgek (arzén, higany) alkalmazásától sem riadt vissza. Az általa vallott nézetek egészen a 18. század végéig az orvoslás meghatározó irányelvei maradtak. Ma az orvos- és gyógyszerésztudomány Paracelsust a jatrokémia megalapítójának tekinti.Schhott H.: A medicina krónikája. Officina Nova, 1993. 137-139. oldal,
A modern farmakológia megjelenése
150px|jobbra|bélyegkép|Paul Ehrlich a kemoterápia megteremtője150px|jobbra|bélyegkép|Hőgyes Endre 1892-ben (Ellinger Ede felvétele)150px|jobbra|bélyegkép|Issekutz Béla időskori arcképe a Szegedi Tudományegyetem Könyvtára gyűjteményéből 150px|jobbra|bélyegkép|Jancsó Miklós arcképe a Szegedi Tudományegyetem EK gyűjteményéből A gyógyszertan további fejlődéséhez és a hatásmechanizmusok megértéséhez az egészséges szervezet élettani és biokémiai működésének alapos megismerésére volt szükség. Ez a feltétel a 18. század végétől az experimentális fiziológia megjelenésével vált valóra. Az első egzakt farmakológiai analízist a kuráré nevű nyílméreg hatásmechanizmusának kísérletes vizsgálatával 1850-ben Claude Bernard (1813–1878) végezte el. Ma őt tekintjük a kísérletes farmakológia megalapítójának. Claude Bernard óta a farmakológiai kutatás állatkísérletekben, majd később emberen az adott gyógyszer hatásának regisztrálását, kvantitatív mérését és hatásmódjának pontos elemzését jelenti.Schhott H.: A medicina krónikája. Officina Nova, 1993. 298. oldal, Az 1840-es évek körül Dorpatban (ma Tartu, Észtország) Rudolf Buchheim megalapította az első önálló farmakológiai intézetet. Eleinte a gyógyszereket elsősorban kémiai és nem farmakológiai tulajdonságuk alapján csoportosították. Az első orvosoknak szánt farmakológiai tankönyvet 1910 körül Hans Horst Meyer és Rudolf Gottlieb írja amelyben már élettani és kórtani szempontok szerint, valamint egyes szervrendszerekre gyakorolt hatásuk alapján csoportosították a gyógyszereket.Szekeres L.: Orvosi gyógyszertan. Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1980. 19-20. oldal A 21. század ismereteihez igazítva, ezt a beosztást alkalmazzák a mai farmakológia tankönyvek is.Smith, C. M., Reynard, A. M.: Textbook of pharmacology. Philadelphia, London, Toronto, Montreal, Sydney, Tokyo, W. B. Saunders Company, 1992. 73-964. oldal, Brunton, L.L.: Goodman & Gilman's The Pharmacological Basis of Therapeutics. New York, McGraw-Hill Medical publishing Division, 2006. 11. kiadás, 137-1737. oldal, Óriási áttörést hozott a farmakológiai kutatásban Sydney Ringer brit származású orvos-farmakológus azon felismerése, hogy kísérleti állatok szerveit közel fiziológiás körülmények között, izotóniás tápoldatban (Ringer-oldat) tartva, órákon át életben és működésben lehet tartani. Ezek az izolált szervkészítmények (izolált békaszív, izolált bél, méh vagy izom) farmakonokkal kezelve működés közben közvetlenül tanulmányozhatók voltak.
A huszadik század