280px|bélyegkép|Magyar zsidók szelekció után Auschwitzban. Percekkel az elgázosításuk előtt a kislány egy virágot nyújt egy idősebb fiúnak
A magyarországi zsidó holokauszt (a magyar emlékezetpolitikában ritkábban használatos megnevezése: vészkorszak) az 1940-es évek első felében lezajlott népirtás, amelynek során az ország zsidó (valamilyen, az akkori jog értelmében zsidónak minősülő) lakossága jogfosztott lett, majd vagyonát, lakhelyét, szabadságát és az esetek több mint felében életét vesztette.
Az 1941-es népszámlálás szerint, valamint a Központi Statisztikai Hivatal legújabb elemzéseit is figyelembe véve, a kikeresztelkedettekkel együtt a magyarországi zsidók száma megközelítette a 800 ezer főt. A trianoni béke utáni Magyarországon mintegy 480 ezer, az 1938-1941 között Magyarországhoz került felvidéki, erdélyi, délvidéki részeken és Kárpátalján összesen 320 ezer fő élt.A magyarországi zsidóság statisztikája településenként. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1993.Dolányi Kovács Alajos: A keresztény vallású, de zsidó származású népesség a népszámlálás szerint. In: Magyar Statisztikai Szemle, 1944. 4–5. 95-103. 1941 és 1945 között több mint 400 000, a mai országterületről 200 000Stark Tamás: A magyar zsidóság a vészkorszakban és a második világháború után, statisztikai áttekintés magyarországi zsidó halálos áldozata volt a holokausztnak. Az áldozatok nagy része német haláltáborokban, megsemmisítési szándékú tömeges kivégzésekben veszítette életét, de már megelőzőleg a magyar hatóságok deportálások alatti brutalitása is sok életet követelt, és egyáltalán a holokausztot aljas jogszabályok, és emberéleteket tömegesen követelő erőszakcselekmények előzték meg, már az ország német megszállása előtt. Európai összevetésben a holokauszt minden tizedik, a legnagyobb megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau minden harmadik halálos áldozata magyar állampolgár volt.A magyar holokauszt
bélyegkép|jobbra|280px|Letartóztatott zsidó nők menete a budapesti Wesselényi utcában (1944. október 20./22.) bélyegkép|280px|Cipők a Duna-parton. Emlékmű a pesti Duna-parton, Pauer Gyula és Can Togay alkotása
A holokauszt alapjaiban változtatta meg a magyarországi zsidóság demográfiáját. Az ország nem csak a meggyilkolt zsidókat veszítette el, de a túlélők jelentős része is inkább Magyarországon kívül kereste a biztonságos jövőjét. A vidéki zsidóság szinte teljesen eltűnt, és a jelenkori, magukat zsidónak valló magyar állampolgárok 85%-a Budapesten él.
A magyarországi holokausztot a jelenkori magyar társadalom és a hivatalos államhatalom túlnyomórészt elítéli (még a holokauszt tagadása vagy relativizálása is a törvény által üldözött cselekmény). A felelősség kérdésében ugyanakkor megoszlanak a vélemények.
A közvélemény, a politikusok és a történészek egy része azt tekinti döntő ténynek, hogy a magyarországi holokauszt halálos áldozatainak többségét Magyarországon kívül, a német állam szervezésében német állampolgárok ölték meg. A magyar társadalom és a magyar politika felelősségét enyhíti az is, hogy a népirtás német nyomásra történt meg, és egy olyan időszakban csúcsosodott ki, amikor Magyarország német megszállás alatt volt. Ezt a nézetet tükrözi az Alaptörvény is, amely „Nemzeti hitvallás” című részében kimondja, hogy Magyarország az 1944. március 19-i német megszállással elvesztette állami önrendelkezését.
Tény azonban az is, hogy a zsidók jogfosztását a magyarországi hatalom különösebb külföldi befolyás nélkül foglalta törvénybe már 1938-tól, és a zsidókat ezután a magyar hatóságok hathatós közreműködésével magyar emberek rabolták ki, alázták meg, kényszerítették embertelen körülmények közé és verték meg. A gyilkosságok tettesei is több tízezer esetben magyarok voltak, főleg, de nem kizárólag a nyilasok budapesti és vidéki vérengzései során, és a külföldön megölt zsidókat is a magyar hatóságok fogdosták össze és küldték a határ túloldalára a halálba.
A népirtás személyes felelőseinek egy részét a második világháborút követő években bíróság elé állították, és sokuk halálbüntetést kapott. Rudolf Höss auschwitzi táborparancsnokot 1947-ben Auschwitzban végezték ki, Adolf Eichmannt, aki 1944-ben német részről vezette a magyarországi zsidók haláltáborba szállítását, 1962-ben Izraelben.
A holokauszt előzményei a magyar törvényhozásban Numerus clausus
Az 1920. évi XXV. tc. (A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról) az egyetemekre való beiratkozást a nemzetiségek országon belüli arányához kötötte. A törvény végrehajtási része nemzetiségnek minősítette a zsidókat annak ellenére, hogy 1867 óta jogilag nem idegen etnikumnak, hanem izraelita vallású, egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgároknak számítottak. 6%-os alsó korlátot és 15,4%-os felső korlátot állapított meg a törvény rendelkezése. A törvény nem vonatkozott visszamenőlegesen az egyetemistákra, valamint nem érvényesült az 1919 előtt keresztény hitre tértekre, illetve az első világháborúban résztvevőkre sem. A következő nyolc évben a törvény hatására a zsidó származású hallgatók aránya 10,4%-ról 8,4%-ra csökkent. 1928-ban nemzetközi nyomásra eltörölték a törvény nemzetiségekre vonatkozó kitételét.Varannai Zoltán: Numerus clausus , Rubicon
Az első zsidótörvény Az 1938. évi XV. törvénycikk (A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról) első zsidótörvény néven lett ismert. A törvény kimondta: a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni.
A jogszabály alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra.
Bár a törvény még vallási alapon definiálta a zsidó fogalmát, az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette.
A második zsidótörvény
Az 1939. évi IV. tc. (A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról) már elsősorban faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A törvény 6%-ban maximálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.
Számos esetben ún. aladárokkal,Olyan nem zsidó személy, aki pénzért vagy más előnyökért vállalta, hogy formálisan átveszi a zsidótörvények miatt a gazdasági tevékenységből kizárt zsidók cégét vagy más vállalkozását, ezzel lehetővé téve, hogy a valódi tulajdonos továbbra is működhessen. strómanokkal meg tudták tartani üzemeiket, boltjaikat, újságaikat stb. Erre több példa volt a fővárosban és vidéken is.Végső István: A zsidótörvények hatása a kiskunhalasi zsidóság életére, In: Századok, 2003. 1. sz. 179-217. p.
A harmadik zsidótörvény
Az 1941. évi XV. tc. (A házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről) már mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Megtiltotta a vegyes házasságokat és a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot.
A magyar végrehajtó hatalom kegyetlenkedései a német megszállásig A zsidótörvényeket beterjesztő kormányok: Imrédy Béla kormánya 1938. május 14. és 1939. február 16. között és Teleki Pál kormánya 1941. április 3-ig, Teleki öngyilkosságáig, ill. Bárdossy László kormánya 1942. március 9-ig. Mindhárom kormányzat erősen zsidóellenes politikát folytatott, ami a zsidótörvények kikényszerítésében ill. a katonai munkaszolgálat kegyetlenkedéseiben mutatkozott meg. Bárdossy idején történt a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság, amit az állampolgárság nélküli zsidók lelkiismeretlen deportálásával a magyar hatóságok készítettek elő, ill. az újvidéki razzia is.
1942 márciusában Magyarország miniszterelnöke Kállay Miklós lett. Vele bizonyos enyhülés állt be. Kállay el szeretett volna szakadni a németektől és kilépni a háborúból, valamint elutasította a nácik zsidópolitikáját. Két évig tartó miniszterelnöksége alatt mindvégig ellenállt a német nyomásnak, így Európa többi részeivel ellentétben Magyarországon a zsidó lakosság biztonságban érezhette magát. A Kállay-kormány 1942-1943 folyamán összesen nyolc alkalommal állapodott meg a németekkel a külföldön élő magyar zsidók hazahozataláról. Kállayék azonban többnyire csak a vagyonos, ismert, vagy jó kapcsolatokkal rendelkező zsidóknak engedélyezték a hazatérést, a többséget a nácik deportálták.Kállay-korszak 1942-1944 (holokausztmagyarorszagon.hu) Kállaynak viszont folyton bizonyítania kellett a németek előtt a zsidókkal szembeni negatív hozzáállását, ezért ezekben az időkben az Országgyűlés több zsidótörvényt is megszavazott.
Bár személyesen Kállay nem tehető felelőssé a doni katasztrófáért, az ő idejére, 1943 januárjára esik a Magyar 2. hadsereg összeomlása, ami egyben kb. 16 000 fegyvertelen munkaszolgálatos halálát is okozta.
A kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság
bélyegkép|jobbra|250px|Magyarország 1941 és 1944 között
1939 és 1941 között körülbelül 10-20 ezer zsidó menekült Magyarországra Cseh- és Lengyelországból, Ausztriából, Németországból és Szlovákiából. Ezek az emberek többnyire hamis papírokkal bujkáltak, mások a Belügyminisztérium alá tartozó Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) nyilvántartásába kerültek és internálótáborokban vagy szabadlábon voltak. A „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat Kárpátaljára kezdték áttelepíteni. Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa támogatta a betelepítést és nemsokára megszerezte Horthy Miklós kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök hozzájárulását is. Júliusban, a Szovjetunió elleni háború megkezdésével párhuzamosan megkezdődött a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók összegyűjtése. Az összegyűjtött, körülbelül 18 ezer embert először a kárpátaljai Kőrösmezőre, majd innen több hullámban a Kárpátok túlsó oldalára, a magyar hadsereg műveleti területéhez tartozó ukrajnai területre szállították. Augusztus második felében a deportáltakat a magyar határtól mintegy 100 kilométerre lévő Kamenyec-Podolszkij környékére szállították, ahol Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer alakulatai a helyi zsidó lakossággal együtt augusztus 27-28-án tömeges kivégzésekben legéppuskázták őket. A magyar hatóságokat nem érdekelte a deportáltak sorsa, de már maga a deportálás olyan brutálisan zajlott, hogy több neves közéleti személyiség, mint Rassay Károly, Slachta Margit és mások tiltakozásba kezdtek.
A további kiszállításokat a térség irányítását átvevő németek leállították. A deportáltak közül körülbelül 2-3 ezer ember sikeresen visszajutott Magyarországra. Összesen körülbelül 15-16 ezren haltak meg a kivégzésekben illetve a deportálás során velük szemben tanúsított embertelen bánásmód következtében.Geyer Artur: Az első magyarországi deportálás. In: Új Élet Naptár 1960-61, Budapest 1960. 77.
Az újvidéki razzia