A harmadik ypres-i csata az első világháború egyik legvéresebb ütközete volt, amely egyik oldalon a brit, ausztrál és új-zélandi (ANZAC), kanadai és dél-afrikai erők, másik oldalon a német császári hadsereg közt folyt 1917-ben, alapvetően a nyugat-flandriai Ypres város közelében lévő Passendale falu birtoklásáért. A faluról az ütközetet passchendaele-i csata néven is emlegetik.

A második ypres-i csatától eltérően a védekező fél ezúttal Németország volt, a vele szemben álló szövetségesek abból a célból indítottak támadást, hogy a belga tengerpartig előrehaladva elfoglalják az ottani német tengeralattjáró-bázisokat, és egyúttal csökkentsék a francia csapatokra nehezedő nyomást. Korábban a francia hadsereg által indított és lényegében sikertelen Nivelle-offenzíva után a francia csapatok harci morálja mélypontjára esett, lázadások törtek ki, és az elégedetlenség egész hadosztályok harcképességét veszélyeztette. A szövetségesek ezért lényegében le akarták kötni a német erőket, hogy azokat ne tudják átcsoportosítani a front más pontjaira. Az 1917. július 31. és november 6. közt lezajlott harcokban a két oldalon összesen több mint hétszázezer ember esett el, vagy sebesült meg.

Nem az egész, több hónapra nyúló csatát vívták sárban és esőben, a sár azonban borzalmas nehézségeket állított a küzdő felek elé ebben az összecsapásban. A németek az itt harcoló katonákat Dreckfessernek, azaz sárzabálónak nevezték.Bihari, 2014 Többnyire lecsapolt mocsarak adták a küzdelem helyszínét, amelyek még eső nélkül is nedvesek voltak. A támadást előkészítő nagyon intenzív brit ágyútűz ráadásul felszaggatta a felszínt, az augusztustól lezúduló esők pedig olyan, mély, folyékony sárral borított terepet alakítottak ki, amelybe sok katona belefulladt, és elakadtak benne az újonnan kifejlesztett harckocsik is.

A németek lövészárkok és egymást támogató fedezékek, bunkerek jól kiépített rendszerével rendelkeztek, amelyet a támadást megelőző tüzérségi előkészítés nem pusztított el. Három hónapos küzdelem után, 1917. november 6-án a Kanadai Hadtest elfoglalta Passendalét, és ezzel hivatalosan véget ért a csata, azonban erre az időre . A csata eredményeként azonban a szövetségesek elfoglalták az Ypres körüli magaslatokat, ahonnan megfigyelés alatt tudták tartani a német állásokat.

A csata során hozott áldozatok végül mégis hiábavalónak bizonyultak, mivel alig 4 hónappal később a német tavaszi offenzíva miatt a szövetségeseknek fel kellett adniuk minden ekkor elfoglalt területet, hogy az innen kivont hadosztályokat délebbre, a Lys-völgyi csata során be tudják vetni a német áttörés megakadályozására.

Passendale az ipari hadviselés borzalmainak szimbólumává vált. A falut a csata eltörölte a föld színéről, és a britek parancsnoka, Sir Douglas Haig marsall hírnevét jelentősen megtépázták a csata során elszenvedett borzalmas veszteségek.

Taktikai háttér, előzmények thumb|left|A csata során a küzdő felek kiindulás (barna) és végső (vörös) pozíciói Az első világháborúnak ebben a szakaszában már a szembenálló főparancsnokok – Douglas Haig marsall (Brit Birodalom és Philippe Pétain tábornok (Franciaország), illetve a másik oldalon Erich Ludendorff (Német Birodalom) – úgy tekintettek a nyugati frontra, mint egyetlen folytonos csatára, amely a somme-i csatával kezdődött 1916 júliusában. Így mihelyt a front egyik szektorában véget ért a küzdelem, egy másik szakaszon már új támadás indult. A szövetségesek célja az volt, hogy állandó nyomás alatt tartsák a német császári hadsereget, amely ugyanakkor a keleti fronton is harcolt. A Somme óta mindkét oldalon jelentős fejlődésen mentek keresztül a felek által alkalmazott harceljárások.

Az Ypres körül kialakult kiszögellés a nyugati front egyik legkritikusabb szakasza volt és mint az utolsó, szövetséges kézen maradt belga város, szimbolikus jelentőséggel bírt a szövetségesek számára. A németek számára Ypres az Yser folyótól délre fekvő első nagyobb közúti csomópont volt, amelyet mindenképpen el kellett volna foglalniuk, ha sikerrel akartak támadást indítani a Csatorna partján fekvő kikötők ellen. A város elfoglalására két kísérletet tettek a németek, az első ypres-i csata (1914) és a második ypres-i csata (1915) során.

Az első csata során, 1914-ben a britek elvesztették a várostól keletre és délre fekvő magaslatokat, míg a várost sikerült megtartani a briteknek és ezzel létrejött a kiszögellés. A magaslatokra telepített német tüzérség viszont kiválóan rálátott a városra és a magaslatok száraz talajában könnyű volt a tüzelőállásokat kialakítani. A várost körülvevő, agyagos talaj azonban meglehetősen nehéz körülményeket teremtett a szövetséges katonáknak.

Éppen ezért a Brit Expedíciós Haderő főparancsnoka, Sir Douglas Haig tábornok úgy döntött, hogy megkísérli az áttörést a német vonalakon, némileg kitágítja a kiszögellést és elfoglalja a német tüzérség magaslati állásait. Haig még azt is megvalósíthatónak látta, hogy a német vonalak áttörésével a szövetségesek kijutnak a belga tengerpartra és elfoglalják a német tengeralattjárók támaszpontjait. A sikeres áttörés eredményeként jelentősen csökkent volna a szövetséges haditengerészetet és az utánpótlást szállító hajókat, lerövidítette volna a szövetségesek vonalait és német csapatokat zárt volna körbe. Haig a támadás kivitelezését Sir Hubert Gough tábornokra bízta, amit általában hibának tekintenek a hadtörténészek, mivel Gough előélete alapján agresszív lovassági parancsnok volt, akit sem tapasztalatai, sem temperamentuma nem tettek alkalmassá a kapott feladat végrehajtására.

A szövetséges csapatok felfejlődése és a támadásra tett előkészületek a németeket is gyors cselekvésre ösztökélték. A német vezérkar főnöke Erich Ludendorff egyik stratégiai tanácsadóját, von Lossberg ezredest küldte a helyszínre a britekkel szemben kiépített állásokat védő német 4. hadsereg parancsnoka mellé. Lossberg kivonta a német katonákat a lövészárkokból és egy erős védelmi vonalat épített ki hátrább, amelynek fedezékei képesek voltak ellenállni az erős tüzérségi tűznek is és oldaltűzbe tudták fogni az előrenyomuló gyalogságot.

Az első összecsapás: a messines-i csata (1917. július 7-14.) thumb|right|A Hill 63 nevű magaslaton telepített, fának álcázott megfigyelőpont, amelyet ausztrál katonák használtak a messines-i csata során

Az Ypres városától délkeletre található Messines (hollandul: Mesen) városa mellett egy természetes kiemelkedés található, amelyet a németek foglaltak el 1914-ben és egy jól védett támaszpontot építettek ki. A támaszpont elfoglalásáért indított hadművelet a nyugati front egyik legsikeresebb támadó hadművelete volt.The Battle of Messines, 1917 Herbert Plumer brit tábornok 2. hadserege június 7-én 19 akna felrobbantásával indította meg a támadást. A támadás a harmadik ypres-i csata egyik előzményének tekinthető, bár Plumer tábornok már 1916 elején felvázolta terveit a messinesi magaslat elleni támadáshoz.

Az előkészületek során 22 aknát ástak a német vonalak alá és a terv szerint mind a 22-t egyszerre, június 7-én hajnali 03:10-kor kellett volna felrobbantani. A robbanást a gyalogság támadása követte volna, amit tüzérségi támogatás, harckocsik és gáztámadások egészítettek volna ki. Az aknákat a támadás kitűzött napja előtt 18 hónappal elkezdték kiásni. Azonban az egyik aknát, Petite Douve Farm közelében a németek felfedezték és megsemmisítették. Két másik aknát nem robbantottak fel, mivel a támadási frontszakaszon kívülre estek. A német ellenaknák miatt összesen 8 km hosszúságú járatokat vájtak a német vonalak alá, amikor a brit műszakiak összetalálkoztak a németekkel, föld alatti kéziharc tört ki.

left|thumb|Ausztrál katonák a támadás megindulása előtt a messines-i német védelmi állások makettjét tanulmányozzák A robbanás után 9 gyalogos hadosztály indult támadásra mozgó tüzérségi tűz, harckocsik és gáztámadások kíséretében. A támadás összes kezdeti célkitűzését három óra alatt elérték, míg a Sir Hubert Gough parancsnoksága alatt álló 5. hadsereg, valamint a francia 1. hadsereg alakulatai a nap végére elérték a támadás távolabbi céljait is. A német ellentámadás június 8-án indult meg, de sikertelen volt és a brit ellentámadások révén a szövetségesek még mélyebben behatoltak a német vonalak mögé. Június 14-ére a teljes messines-i kiszögellés a szövetségesek kezén volt.

Haig ekkor arra utasította Plumer tábornokot, hogy folytassa az előrenyomulást, de végül letettek erről és inkább a Messines környéki állások megerősítésére összpontosították erőiket. Az első világháború során gyakran fordult elő, hogy a védőnek sokkal könnyebb volt megerősíteni pozícióit, mivel az előre elkészített második-harmadik védelmi állás felé tudott visszavonulni és utánpótlását az érintetlen vasutakon és közutakon tudták szállítani. A támadónak viszont mindent ki kellett építeni, hogy tüzérségét és a gyalogság utánpótlását előre tudja mozgatni.

1917. július–augusztus

A támadás második szakaszában Sir Hubert Gough tábornok kapta a feladatot, hogy irányítsa a Gheluvelt-fennsík elfoglalását. A brit tüzérség ágyúit a körzetbe telepítették át és négy napos tüzérségi előkészítést hajtottak végre a német állások ellen. A németek felismerték, hogy újabb brit támadás várható és jelentős tartalékokat csoportosítottak át a térségbe. Az előrenyomulás útjában jelentős akadályt jelentett az Yser-csatorna, de ezen július 27-én átkeltek a szövetséges katonák, akik üresen találták a csatorna partján kialakított német állásokat.

thumb|right|Brit 18 fontos tüzérségi eszközök új állást vesznek fel Boesinghe falu közelében, 1917. július 31.

A Pilckem Ridge-i csata (1917. július 31.)

Négy nappal az Yser-csatorna keleti partjának elfoglalása után a szövetségesek a Pilckem Ridge nevű magaslat elleni támadással indították a csata következő szakaszát. A támadás következtében a britek kb. 1800 métert nyomultak előre, miközben halottat, sebesültet és hadifoglyot vesztettek csak ebben az ütközetben. A csata mégis eredményesnek volt mondható, mivel a britek sikeresen nyomultak be a német állásokba és tartották meg a várható ellentámadással szemben (a bite-and-hold taktika). A németek is jelentős veszteségeket szenvedtek, mivel a brit tüzérség sikeresen támadta az ellentámadásokra felvonuló német gyalogságot.

Csata Langemarck környékén (1917. augusztus 16–18.)

Az egész ypres-i csata során a talaj meglehetősen rossz állapotban volt, mivel 1914 óta folyamatos harcok folytak ezen a mélyen fekvő, agyagos, rossz vízelvezetéssel rendelkező terepen. A heves brit ágyútűz felszaggatta a talajt és lerombolta a korábban kiépített vízelvezető-rendszereket, míg a szokatlanul korán érkező őszi esők mélyen feláztatták a talajt és helyenként átjárhatatlan sártengerré változtatták a csatateret.

A katonák a hátországból a sártenger és az vízzel töltött kráterek fölött lefektetett pallókon közelítették meg a frontot, helyenként jelentős súlyú (kb. 45 kg) felszerelést cipelve. Ilyen körülmények között igen könnyen előfordult, hogy megcsúsztak és leestek a pallóról és a nehéz felszerelés alatt megfulladtak, elsüllyedtek a sárban, mielőtt ki tudták volna menteni őket. A csatatéren található erdőket a folyamatos tüzelés csonkokká változtatta, és az eső vagy a gránátok által felforgatott talajból az előző években megölt katonák holttestei bukkantak elő.

1917. szeptembere

A Plumer tábornok által favorizált bite-and-hold taktika széles körű alkalmazására került sor a szeptember és október folyamán végrehajtott támadásokban, mivel a július – augusztus során végrehajtott nagyszabású támadások nem jártak sikerrel. Ezzel együtt Sir Herbert Plumer átvette a csata irányítását Gough tábornoktól.

A Menin Road-i csata (1917. szeptember 20–25.) thumb|left|150px|Ausztrál katonák Ypres romjai között, 1917