Milevei Szent Optatus vagy Optatus Milevitanus (latinul: Optatus episcopus Milevitanus; meghalt valószínűleg a 4. század végén) numidiai püspök, latin nyelvű ókeresztény egyházi író és a donatizmus egyik legfontosabb katolikus bírálója volt. Mileve püspökeként működött, a mai Algéria területén fekvő Numidiában.
Egyetlen biztosan fennmaradt műve a donatista Parmenianus ellen írt értekezés, amelyet a modern kiadások többnyire De schismate Donatistarum adversus Parmenianum, Contra Parmenianum Donatistam vagy egyszerűen Adversus Donatistas címen közölnek. A mű fontos forrás a donatista szakadás történetéhez, az ókeresztény egyháztanhoz, a keresztség érvényességéről folytatott vitához, valamint az egyházi egység 4. századi latin értelmezéséhez.Optatus: Against the Donatists, ford. és bev. Mark Edwards, Liverpool, Liverpool University Press, 1997.Optat de Milève: Traité contre les donatistes, szerk. és ford. Mireille Labrousse, Sources Chrétiennes 412–413, Paris, Cerf, 1995–1996.
A szócikkben a „katolikus” kifejezés a 4. századi vita nyelvhasználatát követi: azt az egyházi közösséget jelöli, amely magát az egyetemes, az egész világra kiterjedő Egyházzal közösségben állónak tekintette, szemben a donatista párhuzamos egyházi szervezettel. Optatust nem szabad összetéveszteni a donatista Optatus thamugadi püspökkel, aki a 4. század végén, más történeti összefüggésben szerepel a forrásokban.
Élete
Optatus életéről kevés biztos adat maradt fenn. Születési helye, családi háttere és fiatalkora ismeretlen. Szent Jeromos afrikai püspökként említi, Ágoston pedig olyan keresztény szerzők között sorolja fel, mint Lactantius, Victorinus és Hilarius. Ebből a kutatás rendszerint arra következtet, hogy Optatus valószínűleg pogány háttérből tért keresztény hitre, és rétori műveltséggel rendelkezhetett.Szent Jeromos: De viris illustribus, 110.Augustinus: De doctrina christiana, II, 40.
Mileve püspöke volt Numidiában. A város az észak-afrikai kereszténység egyik jelentős központja volt; később, 402-ben és 416-ban zsinatokat is tartottak itt. Optatus működési ideje a 4. század második felére esik, abba a korszakba, amikor az észak-afrikai egyházat továbbra is mélyen megosztotta a donatista szakadás.Paul Monceaux: Histoire littéraire de l’Afrique chrétienne depuis les origines jusqu’à l’invasion arabe, V, Paris, Leroux, 1920, 241–306.
Halálának pontos éve bizonytalan. Egyes összefoglalók 385 vagy 387 körülre teszik, mások óvatosabban csak annyit állapítanak meg, hogy 397 előtt halt meg. Ágoston már elhunytként, „tiszteletre méltó emlékezetű” katolikus püspökként hivatkozott Optatusra, és a donatista szakadás történetének fontos tanújaként kezelte.The Work of St. Optatus, Bishop of Milevis, Against the Donatists, ford. O. R. Vassall-Phillips, London, Longmans, Green and Co., 1917.
Tisztelete a későbbi nyugati hagyományban szilárdult meg. A római martirológium június 4-én emlékezik meg róla. A hagyomány Numidia püspökeként tartja számon, aki írásaival az Egyház egyetemességét és a keresztény egység szükségességét védte.Martyrologium Romanum, június 4.
A donatista vita háttere
Optatus főműve csak a donatista vita összefüggésében érthető. A szakadás a Diocletianus alatti üldözések után bontakozott ki Észak-Afrikában. Az üldözés idején a hatóságok szent könyvek, liturgikus iratok és egyházi javak átadását követelték. Azokat, akik engedtek a nyomásnak, a latin források traditores néven emlegették; a szó egyszerre jelenthet „átadókat” és „árulókat”.W. H. C. Frend: The Donatist Church: A Movement of Protest in Roman North Africa, Oxford, Clarendon Press, 1952.
A közvetlen konfliktus Caecilianus karthágói püspökké választása körül robbant ki. Ellenfelei azt állították, hogy felszentelése érvénytelen volt, mert egyik felszentelője, Felix abthugni püspök traditor volt. A Caecilianusszal szemben álló csoport előbb Majorinust, majd Donatus Magnust tekintette Karthágó törvényes püspökének. A szakadás hamar túlnőtt a püspökválasztási vitán: külön püspöki hálózattal, saját zsinatokkal, vértanúemlékezettel és fegyelmi gyakorlattal rendelkező párhuzamos egyházi szervezetté vált.Aurelius Augustinus: Levelek a donatisták ellen, ford. Hamvas Endre Ádám és Szabó Ádám Ágoston, Budapest, Szent István Társulat – BTK Moravcsik Gyula Intézet, 2022.
A donatisták önértelmezése szerint ők őrizték meg az üldözések alatt tisztán maradt vértanúk és hitvallók egyházát. A Caecilianusszal közösségben álló katolikusok viszont azt hangsúlyozták, hogy a donatisták elszakadtak az egész világon elterjedt egyházi közösségtől, és a szentségek érvényességét tévesen kötötték a kiszolgáltató erkölcsi állapotához. A vita ezért egyszerre volt történeti, fegyelmi, szentségtani és egyháztani jellegű.Joshua Caminiti: Inventing Catholicity: Transmarine Churches in the Donatist Controversy, PhD-disszertáció, University of Oxford, 2025.
Optatus korában a donatista közösség vezető alakja Parmenianus volt, Donatus Magnus utóda a karthágói donatista püspöki székben. Parmenianus teológiai védőiratot írt a donatista álláspont mellett; ennek pontos címe és formája nem maradt fenn teljes bizonyossággal, de Optatus műve erre az iratra válaszolt.A. Stuiber: „Optatus of Milevis, St.”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 10. kötet, Detroit, Gale, 2003, 611–612.
Rövid kronológia
303–305: Diocletianus üldözése; a szent könyvek és egyházi javak átadásának kérdése később a donatista vita egyik alapja lett. 311 körül: Caecilianus karthágói püspökké választása, majd Majorinus ellenpüspöki állítása. 313–314: római püspöki döntés, majd az arles-i zsinat Caecilianus javára. 347 körül: Constans császár egységkísérlete Paulus és Macarius megbízottak útján; a donatista emlékezetben ez üldözésként maradt fenn. 364–375 között: Optatus művének első változata valószínűleg ebben az időszakban keletkezett. 384 után: a fennmaradt, hét könyves forma feltehetően későbbi átdolgozás vagy bővítés nyomait őrzi. 411: a karthágói konferencia a donatista vita egyik nagy fordulópontja lett.
Műve Parmenianus ellen
Címe, keletkezése és szöveghagyománya
Optatus művének eredeti címe nem maradt fenn teljes bizonyossággal. A kézirati és kiadástörténeti hagyományban több címváltozat szerepel, köztük a De schismate Donatistarum, a De schismate Donatistarum adversus Parmenianum és a Contra Parmenianum Donatistam. A modern szakirodalom mindhárom megjelölést használja.Optatus von Mileve: Contra Parmenianum Donatistam – Gegen den Donatisten Parmenianus, ford. és bev. Hermann-Josef Sieben, Fontes Christiani 56, Freiburg im Breisgau, Herder, 2013.
Szent Jeromos szerint Optatus műve hat könyvből állt, és Valentinianus, illetve Valens császárok uralma alatt készült. A fennmaradt szöveg viszont hét könyvet tartalmaz. Mivel az első könyvben felvázolt szerkezet hat könyvben teljesnek látszik, a hetedik könyvet a kutatás többnyire későbbi kiegészítésnek, függeléknek vagy egy második, bővített kiadás részének tekinti. A fennmaradt forma mindenesetre 384 utánra utal, mivel a római püspöki lista már Siriciusig jut el.A. C. de Veer: „À propos de l’authenticité du livre VII d’Optat de Milève”, Revue des études augustiniennes 7, 1961, 389–391.
A mű első változatát rendszerint Valentinianus és Valens uralkodásának idejére, vagyis 364–375 közé teszik. A végső, hét könyves forma valószínűleg 385–390 körül keletkezhetett. A kronológiai kérdésekben azonban a kutatás nem teljesen egységes, ezért a dátumokat hozzávetőlegesnek kell tekinteni.
A mű célja és jellege
Optatus írása vitairat, nem semleges történeti krónika. Célja Parmenianus donatista érveinek cáfolata, a katolikus álláspont igazolása és a donatisták visszatérésének elősegítése volt. Hangvétele több ponton kemény, különösen a donatista erőszak és a katolikus templomokkal szembeni fellépések tárgyalásakor, ugyanakkor más ókeresztény vitairatokhoz képest több helyen mérsékeltebb és békülékenyebb. Parmenianust olykor „testvérként” szólítja meg, és a donatistákat nem egyszerűen eretnekeknek, hanem elsősorban szakadároknak tekinti.
A mű érvelési rendje tudatos: Optatus először a szakadás történeti eredetét próbálja tisztázni, majd az Egyház ismertetőjegyeiről, a szentségekről, a vértanúságról és a keresztény egységről szóló teológiai kérdésekre tér át. Ezzel azt kívánta megmutatni, hogy a donatista álláspont nemcsak történeti tényállításokban, hanem egyháztani következtetéseiben is téves.
A mű különösen értékes, mert Optatus történeti érvelésében hivatalos iratokra, zsinati és peres dokumentumokra, valamint korábbi egyházi-jogi anyagokra támaszkodott. Ezeket a forrásokat is körültekintően kell olvasni, mivel a katolikus-donatista vita polemikus összefüggésében maradtak fenn, mégis nélkülözhetetlenek az észak-afrikai szakadás korai történetének megértéséhez.Optatus Milevitanus: De schismate Donatistarum, szerk. Karl Ziwsa, CSEL 26, Vindobonae, F. Tempsky, 1893.
A mű felépítése
A mű első könyve a donatista szakadás eredetét és történeti előzményeit tárgyalja. Optatus itt Caecilianus megválasztását, a vele szemben felhozott vádakat, a donatista fél felelősségét és a korai császári, illetve egyházi döntéseket ismerteti. A történeti elbeszélés célja annak kimutatása, hogy a szakadásért nem a Caecilianusszal közösségben álló katolikusok, hanem a donatista vezetők voltak felelősek.
A második könyv az Egyház ismertetőjegyeivel foglalkozik. Parmenianus az Egyház hat dotes, vagyis „adomány” vagy „ismertetőjegy” alapján való felismeréséről beszélt. Optatus ezek közül többet átvett, de azt állította, hogy az első és alapvető jegy, a cathedra, vagyis a püspöki szék, a katolikus közösségben található meg. Itt fejti ki legrészletesebben Róma, Péter széke és az egyházi egység kapcsolatáról szóló érvelését.
A harmadik könyv a katolikusokat ért donatista vádakra válaszol, különösen az állami beavatkozások és a Macarius-féle események kapcsán. A donatisták a császári kényszerintézkedéseket saját vértanúságuk és üldözöttségük bizonyítékaként értelmezték; Optatus ezzel szemben a donatista ellenállást, a circumcelliók erőszakát és a közrend helyreállításának szükségességét hangsúlyozta.Ernst Ludwig Grasmück: Coercitio: Staat und Kirche im Donatistenstreit, Bonn, Röhrscheid, 1964.
A negyedik könyv Parmenianus bibliai érveit cáfolja. Parmenianus olyan szentírási helyekre hivatkozott, amelyek szerinte bizonyították, hogy a bűnös vagy tisztátalan ember áldozata és szolgálata beszennyezi a szent cselekményt. Optatus válasza szerint a donatista értelmezés kiragadja a szövegeket összefüggésükből, és tévesen alkalmazza őket a katolikusokra.
Az ötödik könyv a keresztség érvényességéről szól. Optatus itt fejti ki szentségtani érvelésének központi gondolatát: a keresztségben nem a kiszolgáltató személyes erkölcsi állapota, hanem Isten cselekvése a döntő. A keresztségben jelen van a Szentháromság, a hívő és a szolgálattevő; Optatus értelmezésében e három közül a szolgálattevő szerepe a legkevésbé döntő.
A hatodik könyv a donatisták katolikus templomokkal, oltárokkal és szent tárgyakkal szembeni magatartását bírálja. Optatus különösen élesen elítéli azokat az eseteket, amikor a donatisták katolikus oltárokat eltávolítottak vagy megtisztítás címén meggyaláztak. E részek egyben értékes tanúságot nyújtanak a 4. századi észak-afrikai liturgikus és egyházi gyakorlatról is.
A hetedik könyv főként az egység, a megbocsátás és a visszafogadás kérdésével foglalkozik. Optatus itt enyhébb hangon szól a traditores megítéléséről, és azt hangsúlyozza, hogy az Egyház egysége nem szakítható szét minden vitatott múltbeli bűn vagy vád alapján. A könyv különösen fontos, mert jól mutatja, hogy Optatus célja nem pusztán a donatisták legyőzése, hanem az egyházi egység helyreállítása volt.
A dokumentumfüggelék jelentősége