thumb|300px|Michelangelo: Utolsó ítélet, Sixtus-kápolna thumb|250px|Krisztus második eljövetele – üvegablak-ábrázolás egy angliai templomból
Krisztus második eljövetele, más néven parúzia vagy az Úr dicsőséges eljövetele a keresztény eszkatológia egyik központi tanítása. A kifejezés arra a bibliai ígéretre utal, hogy Jézus Krisztus földi élete, halála, feltámadása és mennybemenetele után újra megjelenik dicsőségben.
Jézus első követői meg voltak győződve arról, hogy saját szemükkel láthatják majd a Messiás visszatérését. Kétezer évvel később, ma a keresztény világ jelentős része még mindig várja ezt a pillanatot, a világvége végső, történelmet lezáró eseményeként. A keresztények hite szerint Krisztus beteljesíti Isten országát, feltámasztja a holtakat, és megtartja az utolsó ítéletet.Vö. Apostoli hitvallás: „onnan jön el ítélni élőket és holtakat”; Nikaia–konstantinápolyi hitvallás: „újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat”. A nikaia–konstantinápolyi hitvallás a katolikus, ortodox, anglikán, lutheránus, református és több más keresztény közösség közös hitvallási alapja.
A második eljövetel nem azonos a keresztény ember egyéni halálát követő különítélettel. A különítélet az egyes ember halála utáni sorsára vonatkozik, a parúzia viszont egyetemes és nyilvános eseményként szerepel a bibliai és hitvallási hagyományban. A tanítás összefügg Krisztus feltámadásával, a halottak feltámadásával, az új ég és új föld bibliai képével, valamint azzal a keresztény reménnyel, hogy a teremtett világ története nem puszta megszűnésben, hanem isteni beteljesedésben végződik.
A keresztény eszkatológia egyik kulcsa a „már igen, de még nem” feszültsége. Krisztus feltámadásával Isten országa már elkezdődött, a hívők a kegyelem és a szentségek által már részesednek az új életben, de a bűn, halál és szenvedés tapasztalata még nem szűnt meg. A parúzia ennek a már megkezdett üdvösségnek a végső és nyilvános beteljesedése. A történelmi egyházak tanítása szerint időpontja nem számítható ki; a Máté evangéliumában és Pál apostol leveleiben visszatérő felszólítás ezért nem a dátumkeresés, hanem az éberség, a megtérés és a hűséges élet.Kenny Ang: „A Treatise in Disguise: Eschatological Themes in Aquinas’s Commentary on the Parables of Matthew’s Gospel”. Religions 16 (2025), 1023. DOI: 10.3390/rel16081023.
A keresztény felekezetek többsége vallja Krisztus jövőbeli eljövetelét, de eltérően értelmezik annak kapcsolatát az ezeréves ország, az Antikrisztus, az „elragadtatás”, Izrael szerepe vagy a végidők jelei kérdésével. A szócikk tárgya elsősorban a keresztény tanítás és annak történeti értelmezése. Az iszlám és egyes új vallási, illetve ezoterikus irányzatok Jézus visszatéréséről szóló elképzelései a keresztény hittől eltérő keretben tárgyalják a témát; ezekről a cikk külön, rövid összehasonlító szakaszban szól.
Elnevezése és terminológiája
A magyar keresztény szóhasználatban több kifejezés fordul elő: Krisztus második eljövetele, az Úr második eljövetele, Jézus visszatérése, második advent, dicsőséges eljövetel, megjelenés, illetve a görög eredetű parúzia. A megnevezések nem mindig teljesen azonos hangsúlyt hordoznak. A „második eljövetel” az első, alázatban történt megtestesüléssel állítja szembe a dicsőséges megjelenést, a „parúzia” pedig az Újszövetség és a hellenisztikus világ nyelvében is ismert „megérkezés”, „jelenlét” és „hivatalos látogatás” fogalmi köréhez kapcsolódik.Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1983. Eszkatológia, 122. §.
A görög παρουσία (parousia) általános jelentése „jelenlét”, „megérkezés”, „eljövetel”. A hellenisztikus és római korban uralkodó, király vagy császári képviselő ünnepélyes városlátogatására is használták. A városok ilyenkor előkészületeket tettek: utakat javítottak, ünnepségeket rendeztek, panaszokat vagy kéréseket terjesztettek az uralkodó elé, és a látogatás politikai, jogi vagy vallási következményekkel járhatott. A keresztény használat ezt a köznyelvi és politikai-vallási hátteret nem egyszerűen átvette, hanem Krisztus megjelenésére alkalmazta: nem egy földi uralkodó látogatásáról, hanem a feltámadt és megdicsőült Úr nyilvános megjelenéséről beszélt.
A parúzia politikai és vallási jelentéshátterét a római császárkultusz is erősítette. A császár jelenléte a birodalmi propagandában a rend, a béke és az új korszak jele lehetett. Az Újszövetségben Krisztus parúziája ezzel szemben nem a császári hatalom teológiai igazolása, hanem annak a hitnek a megfogalmazása, hogy a történelem végső bírája nem földi uralkodó, hanem a megfeszített és feltámadt Krisztus.
A parúzia mellett az Újszövetség más kifejezéseket is használ: epifánia (görögül ἐπιφάνεια, epiphaneia): „megjelenés”, „fölragyogás”, dicsőséges megnyilvánulás; a pásztori levelekben Krisztus megjelenésére és dicsőséges eljövetelére is vonatkozik (1Tim 6,14; 2Tim 4,1.8; Tit 2,13); apokalüpszisz (görögül ἀποκάλυψις, apokalypsis): „leleplezés”, „feltárulás”, a fátyol eltávolítása; Krisztus dicsőségének nyilvánvalóvá válását jelöli (2Tesz 1,7; 1Pt 4,13); az Úr napja: ószövetségi eredetű kifejezés, amely a prófétáknál Isten ítéletes és szabadító beavatkozását jelölte, az Újszövetségben pedig Krisztus eljövetelével és az ítélettel kapcsolódott össze (1Tesz 5,2; 2Pt 3,10); advent (latinul adventus): eljövetel; a liturgikus évben elsősorban a karácsonyi előkészület ideje, de teológiai értelemben tágabb: Krisztus test szerinti születésére, kegyelemben való jelenlétére és dicsőséges parúziájára is utalhat.
A katolikus dogmatikai irodalom gyakran előnyben részesíti a „dicsőséges eljövetel” megnevezést, mert Krisztus első, szolgai alakban történt eljövetelétől megkülönbözteti a történelem végén bekövetkező, mindenki előtt megnyilvánuló dicsőségét. Ugyanakkor a katolikus olvasat szerint a megdicsőült Krisztus eljövetelét nem puszta helyváltoztatásként kell elképzelni: a keresztény tanítás szerint a feltámadt Krisztus már most él és uralkodik, a végső eljövetel pedig ennek nyilvános, egyetemes kinyilvánítása lesz.
„Ha valaki ... nem vallja ... hogy [Jézus Krisztus] fölment a mennybe, és ül az Atyának jobbján, és újra el fog jönni az atyai dicsőségben, éspedig a felvett és értelmes lélekkel elevenített testével ítélni élőket és holtakat, legyen elítélve.”Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, 502.
Bibliai alapjai
Ószövetségi és zsidó apokaliptikus háttér
A keresztény parúzia-tan közvetlenül az Újszövetségben jelenik meg, de nyelvi és gondolati háttere az Ószövetségben és a második templom korának zsidó apokaliptikus irodalmában található. A prófétai könyvekben az „Úr napja” egyszerre jelenti Isten ítélő fellépését és szabadító beavatkozását. Ámosz, Izajás, Joel, Szofoniás és más próféták szövegeiben ez a nap nem pusztán nemzeti diadal, hanem az emberi gonoszság, bálványimádás és igazságtalanság számonkérésének ideje is. Ámosz különösen erősen figyelmeztet arra, hogy az Úr napja saját népe számára is ítélet lehet, ha az igazságosságot és a megtérést elutasítja.Előd István: Katolikus dogmatika. Eszkatológia, 122–123. §.
Különösen fontos Dániel könyve 7. fejezete, ahol az „Emberfiához hasonló” alak az ég felhőin érkezik, és hatalmat, dicsőséget, valamint örök országot kap. Az Újszövetségben Jézus több helyen az „Emberfia” címet alkalmazza magára, és a felhőkön való eljövetel képe is ebből az apokaliptikus hagyományból kapja jelentőségét (Mk 13,26; Mt 24,30; 26,64). A keresztény értelmezés szerint Dániel látomása nem egyszerű politikai királyságot jelöl, hanem Isten végső uralmának és Krisztus királyi hatalmának képét adja.
A második templom korában a zsidó apokaliptikus nyelv különösen olyan közösségekben és mozgalmakban volt erős, amelyek a politikai elnyomást, a templom sorsát, az idegen uralmat és Izrael helyreállítását vallási távlatban értelmezték. Az esszénusok, a zelóták és más korabeli zsidó irányzatok nem azonos módon gondolkodtak a végidőkről, de közös történeti háttérként hozzátartoznak ahhoz a világhoz, amelyben Jézus és az első keresztények apokaliptikus képei érthetővé válnak.
Az ószövetségi háttérben az is lényeges, hogy Isten eljövetele nem kizárólag büntető ítélet. A prófétai szövegekben az ítélet és a helyreállítás összetartozik: Isten megítéli a népeket, de igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, megtisztítja népét, és békét ígér. Ez a kettős, ítélő és üdvözítő jelleg a keresztény parúzia-tanban is megmarad.
Az evangéliumok
Az evangéliumokban Jézus eljöveteléről szóló tanítás különösen Máté, Márk és Lukács, vagyis a szinoptikus evangéliumok apokaliptikus beszédeiben jelenik meg (Mk 13; Mt 24–25; Lk 21). Ezek a szövegek összekapcsolják Jeruzsálem pusztulásának történelmi horizontját, az Egyház üldöztetését, a megtérésre szólító figyelmeztetést és az Emberfia végső eljövetelét. A beszédek nyelvezete prófétai és apokaliptikus: háborúkról, földrengésekről, üldöztetésekről, kozmikus jelekről, az Emberfia jeléről és az angyalok gyűjtéséről beszél.
A Kr. u. 66–70 közötti zsidó háború és a jeruzsálemi templom pusztulása a korai keresztény közösségek számára nem pusztán politikai katasztrófa volt, hanem olyan esemény, amelyet Jézus prófétai beszédeinek fényében értelmeztek. Ez magyarázza, hogy a szövegekben két horizont gyakran egymásba kapcsolódik: Jeruzsálem történeti ítélete és a világ végső megítélése. A keresztény hagyomány ezért általában elkerüli azt az egyszerűsítést, hogy e beszédeket pusztán egyetlen eseményre kellene vonatkoztatni.
A „nemzedék el nem múlik” mondat (Mt 24,34 és párhuzamai) értelmezése régóta vitatott. Egyes magyarázók Jeruzsálem Kr. u. 70-es pusztulására vonatkoztatják; mások a Jézust elutasító nemzedék tipologikus képét látják benne; megint mások a végidők nemzedékére vagy a hívő közösség történelmi tapasztalatára értik. A preterizmus azoknak az értelmezéseknek a gyűjtőneve, amelyek az apokaliptikus szövegek jelentős részét már az első század eseményeiben látják beteljesedni. A részleges preterista elemek több keresztény magyarázatban is előfordulhatnak, a teljes preterizmust azonban sok történelmi egyház a hitvallási kereszténységgel összeegyeztethetetlennek vagy eretneknek tartja, mert kiüresíti vagy tagadja a jövőbeli parúziát.
A tíz szűzről, a talentumokról és a juhok és kecskék szétválasztásáról szóló példázatokban Jézus nem időpontot ad, hanem a készenlét, az irgalmasság és a felelősség életformáját követeli meg (Mt 25). Aquinói Szent Tamás szerint a példázatokban a vég ismeretlensége nem a remény gyengítése, hanem a vigyázó életre nevelés: az embernek azért nincs tudomása a vég pontos idejéről, hogy állandó éberségben, jó cselekedetekben és hűségben éljen.
A János-evangéliumban az eszkatológia részben „jelenvaló” hangsúlyt kap. Az örök élet már most elkezdődik abban, aki hisz Krisztusban (Jn 5,24), ugyanakkor a világvégi feltámadás és ítélet sem tűnik el (Jn 5,28–29; 6,39–40). A keresztény teológia ezt gyakran a „már igen, de még nem” feszültségeként írja le: Krisztus feltámadásával az új korszak már elkezdődött, de teljessége a parúziában mutatkozik meg.
Pál apostol levelei
Pál apostol leveleiben a parúzia az apostoli igehirdetés egyik visszatérő témája. Az első tesszalonikai levél a meghalt hívők sorsát és a feltámadás reményét kapcsolja Krisztus eljöveteléhez. A tesszalonikai közösség egyik lelkipásztori kérdése az volt, hogy az időközben meghalt keresztények „lemaradnak-e” Krisztus eljöveteléről. Pál válasza megnyugtató: az Úr eljövetelekor „először a Krisztusban elhunytak támadnak fel”, majd az élők velük együtt részesednek az Úrral való találkozásban (1Tesz 4,13–18). Ugyanennek a levélnek az 5. fejezete a váratlan eljövetelt a „tolvaj éjszaka” képével írja le, és józanságra buzdít.