A hímzés olyan díszítő eljárás (illetve az így elkészített mű), amely valamilyen alapanyagot (pl. vászon, szövet, bőr) tűbe fűzött fonállal varrással készített mintával ékesít."Hímzés, a szövetek díszítésének az a módja, amely egyes fonalak bevarrása által áll elő. A díszítő fonalak bevarrásának számos módozatai 3 csoportra oszthatók, ú. m. a lapos vagy párhuzamos öltés, a lánc- vagy hurkosöltés és a keresztöltés csoportjára. A párhuzamos v. lapos öltést az 1. ábra mutatja. Ebből kitűnik, hogy a fonalak a szövet színén egymás mellé párhuzamosan illeszkednek. A hurkos öltés jellemzőjét a 2. ábra tünteti fel; ennél a díszítő fonal hurokszemekből álló láncot alkot. A keresztöltés szintén laposöltés, csakhogy két-két öltés keresztet alkot és a keresztek csoportozata képezi a mustrát." Révai Nagy Lexikon X. kötet 103. oldal "Hímzés" szócikk A varrás során az anyagot oda-vissza át kell szúrni, és az így vezetett fonal adja a mintát az alapanyag felületén. A szálak és a hímzés szélének eldolgozása a munkadarab hátoldalán (fonákján) történik.
A hímzés magában foglalhat más anyagokat, tollakat, gyöngyöket, flittereket. A fonalak anyaga és színe sokféle lehet. Gyakran ajándéktárgyak vagy ruhadarabok személyessé tételére szolgál. A legrégibb technikák a láncöltés, a lapos öltés, a slingöltés és a keresztszemes hímzés. Ezek azóta is a kézi hímzés alaptechnikái.
Történet
A hímzés eredete a ruhadarabok részeinek összeállítására (varrás, erősítés, foltozás) vezethető vissza. A varrás díszítő lehetőségeinek fejlesztéséből jött létre. Ezt nevezik varráshímnek is. A másik fajta hímzést a szövésből származtatják, aminek lényege, hogy a szőttes mintarészét egy hosszabb, kb. arasznyi vastűvel felszedték (ún. szedettes). Az alapvető hímzéstechnikák évezredeken át stabilak maradtak.Marie Schuette and Sigrid Muller-Christensen, The Art of Embroidery translated by Donald King, Thames and Hudson, 1964, quoted in .
A népi hímzésminták gyakran a kommunikációt is szolgálták, mivel sok helyen a nők, vagy legalábbis a közrendű nők (de gyakran a közrendűek általában) nem tudtak írni-olvasni; így hímzéssel dokumentálták életüket. Így a népi hímzés tanulmányozása a történészek számára is hozzáférést nyújt a marginalizált csoportok, mint például az Amerikai Egyesült Államokban a színesbőrű nők történelmének megismeréséhez. Ókor
A hímzést régészeti leletek alapján már az ókorban is művelték a Föld minden részén. A sírleletekben talált tűk finomsága enged arra következtetni, hogy a hímzés elterjedt lehetett abban az időben már Egyiptomban, Mezopotámiában és Kínában. Római feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a szálszámolásos, laposöltéses és rátétes hímzésmódok ismertek voltak. Ezeket gyűjtőnéven opus barbaricumnak nevezték, ami arra utal, hogy a hímzés őshazája Ázsiában lehetett."A H. egykorú a ruházattal. Megjelenik már az első ember bőrruházatának összevarrásain. Az egyiptomi előkelőek ruházata épp úgy hímzett volt, mint az asszíroké. Az egyiptomiak még a hajóvitorlákat is hímezték. Babilónia ősidőktől fogva híres volt színes és fehér hímzett szöveteiről. Az indiai, a zsidó, a feniciai hímzett templomkárpitok ismeretesek." Révai Nagy Lexikon X. kötet 103. oldal "Hímzés" szócikk Kínában, Indiában és Egyiptomban nem jutottak tovább a geometrikus mintáknál. Az első hímzésre utaló adatok Kínából a harcoló fejedelemségek korából kerültek elő (i. e. 5-3. század). Először az asszírok díszítették ruházatukat állatfigurákkal és emberalakokkal. Tőlük tanulták a görögök, tőlük meg a rómaiak, és frígiai műnek nevezték.Stickerei. In: Meyers Konversations-Lexikon. 4. Auflage. Verlag des Bibliographischen Instituts, Leipzig/Wien 1885–1892. Az ókori görögök inkább szövéssel díszítettek textileket; a klasszikus korban a hímzés barbárnak számított.
Középkor Egy népvándorlás kori (300-700) svéd ruhadarabon az anyagot a kibomlástól előöltés, hátöltés, száröltés, gomblyuköltés és huroköltés védte és erősítette; de ez szolgálhatta a díszítést is.Coatsworth, Elizabeth: "Stitches in Time: Establishing a History of Anglo-Saxon Embroidery", in
Az Európában fennmaradt legrégibb hímzések a 11-12. században keletkeztek. Ezek kultikus rendeltetésű darabok: koronázási palástok, miseruhák, koporsótakarók, melyeket kolostorokban hímeztek. Valamennyi a bizánci kultúra jegyeit viseli magán. Legtöbbször bíborszínű selyem alapanyagon arany- és selyemszállal, laposöltéssel hímeztek. Az aranyszálat gyakran zsinórszerűen vezették, szakaszosan leöltötték, s ez szintén a díszítmény része volt. Ebből a korból való a bayeux-i faliszőnyeg is, amely fél méter széles és több mint 68 m hosszú. (Hódító Vilmos Anglia feletti győzelmét ábrázolták rajta 58 jelenetben).
Már a 11. században felülmúlták őket az arab műhelyek. Ritka darabok, mint például egy német császári koronázási palást mutatják az akkori hímzésművészet magasságát. A képzés terjedésével a hímzés is eljutott világi kezekbe. Először Angliában, majd a 14. századi Burgundiában élte virágkorát; attól kezdve hanyatlik. Helyét más technikák vették át, például a gobelin, amivel nagyobb műhelyek is foglalkoznak.
A kora középkorban nagy divat volt az arany- és ezüsthímzés, amit a hímzőszál anyaga után neveztek el. Angliában professzionális céhek és műhelyek az Opus Anglicanum technikát használták egyházi textíliák díszítésére. A 13-14. századi román és gótikus stílusú hímzéseken gyakori a bibliai jelenetek ábrázolása. Ekkor kezd terjedni a selyemszál, mivel így több színárnyalattal tudtak dolgozni. Szintén ebben az időszakban jelenik meg a Távol-Keletről érkezett tűfestés. A reneszánsz idején a hímzésben használt színek erősebbeké válnak, erős színkontrasztokkal határozott körvonalakat alakítanak ki. Mozgalmas mintákat, gazdag növényornamentikát, gyakran groteszk állatelemes kompozíciókat készítenek. Mindez összefügg a hímzett díszítmények iránti világias igények megjelenésével.
Ekkor jönnek létre az első hímzéssel foglalkozó céhek, mint pl.: Párizs, 13. század, Köln, 1525, Milánó, 1584.
A 16. században könyvkötéseket is készítettek hímzéssel. Oxfordban a Bodleian Library őriz egy példányt, amelyet 1583-ban I. Erzsébet királynő kapott ajándékba. Ugyanitt őriznek egy másik könyvet Szent Pál leveleivel, amelynek borítóját a királynő hímezte.
A középkor végén, a barokk idején egyre gyakoribb, hogy festők tervezik a hímzésmintákat, így elsősorban az a hímzéstechnika (gobelin, tűfestés) fejlődik, ami alkalmas ezek megjelenítésére. Ebben a korban a különböző rendeltetésű papi palástokat szinte teljes felületükön ellepik az erősen domborított arany és selyemhímzések. A világi ruházatokon terjed a gyöngyrátétes hímzés és az aranyflitter. A rokokó hímzett kelmék díszítése szórt virágcsokrok, kígyózó szalagmotívumok. Ekkor jelennek meg a kétoldalán hímzéssel díszített egyházi ruhák és az apró gobelinöltésekkel kivarrt bútorkárpitok. A későbbi korstílusokban egyszínű vagy alig színezett, jelentéktelen szegélydíszek kivitelezésében él ez a típusú hímzéstechnika tovább.
A középkori iszlám világban a hímzés fontos művészet volt, ami a társadalmi állást is szimbolizálta. Evliya Çelebi 17. századi török utazó a két kéz művészetének nevezte. Damaszkuszban, Kairóban és Isztambulban kendőkön, egyenruhákon, zászlókon, kalligráfiákon, cipőkön, köpenyeken, tunikákon, lószerszámokon, papucsokon, tokokon, zacskókon, borítókon és bőröveken lehetett látni. A mesteremberek aranyat és ezüstöt használtak a hímzéshez. Az egyes háziipari műhelyek akár 800 embert is foglalkoztattak az igények kiszolgálására.
Akbar mogul uralkodóról feljegyezték, hogy élénken érdeklődött a különféle anyagok iránt, és több helyről szerezte be ruhadarabjait, mint Iránból, a Török Birodalomból, Mongóliából. Különösen a Nakshi, Saadi, Chikhan, Ari, Zardozi, Wastli, Gota és Kohra mintákat kedvelte. A birodalmi műhelyek Lahore, Agra, Fatehpur és Ahmedabad városokban ontották a mestermunkákat, amelyek divattá váltak.
Az úri hímzés (arany- és ezüsthímzés) mellett érintetlenül maradt a népi hímzés. Annak hagyományos formái, és ami a legfontosabb archaikus motívumkincse. Az keresztszemes hímzéseken megjelenő ősi motívumok (életfa, csudaszarvas tulipános, gránátalmás motívumok stb.) az északi sarkkörtől a közép-ázsiai sztyeppékig szinte változatlan formában maradtak fenn, ahogy ezt a 19. század végén elkezdett gyűjtő munkák alapján összegyűjtött anyag mutatja. MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKONRussian embroidery: Traditional motifs. The Museum of Folk Art Moscow. (Moszkva 1990 Szovjetszkaja Roszija kiadó)
Újkor Angliában és gyarmatain a 18. századtól a kereskedők meggazdagodása és a luxusanyagok szélesebb elérhetősége kiterjesztette az igényt a gazdagon hímzett textíliákra. Így a hímzés igazodott a gazdag polgárok háztartásának igényeihez, habár megőrizték a vallási tematikát. Ezeket már a gazdag családok lányai hímezték selyemmel, ami a társadalmi helyzet és a rang mellett a lány nővé érését is szimbolizálta.
A népi hímzés terjedése az ipari forradalom után kezdődött igazán a közlekedési hálózatok, a gyáripar és a kereskedelmi ellátó hálózatok kiépülése miatt (amelyek megkönnyítették az alapanyagok beszerzését), valamint a felvilágosodás eszmei hatására. Néhány nemzetközi példa: Magyarországon is a 18. században kezd terjedni a hímzés. A terjedést kívánta elősegíteni, hogy Mária Terézia „az 1772-es Ratio Educationisban a kötelező tantárgyak közé sorolta, majd az 1806. évi királyi rendelet is kötelezővé tette az oktatását a főrendiek leányiskolái számára.” Sedlmayr Krisztina: Kiállítás a kézimunka tanításáról A gyakorlatban kötelező tantárgyként a felső-népiskolákban 1868-ban, a polgári iskolákban 1869-ben, a népiskolákban pedig 1905-ben vezették be a hímzés oktatását a kézimunka tárgy körében.
A kézi hímzés mellett az ipari forradalom idején elindult a gépi hímzés és tömegtermelése. Az első hímzőgép a kézi hímzőgép volt, melyet Franciaországban 1832-ben talált fel Josué Heilmann. Ezt a Schiffli-hímzőgép, a varrógépen és a Jacquard-szövőszéken alapuló teljesen automatikus eszköz követte. A St. Gallen-i hímzés a 19. század második felében virágzott. Mind St. Gallen, mind Plauen a gépi hímzés és a hímzőgépfejlesztés központjai voltak. Sok svájci és német vándorolt a New Jersey-i Hudson megyébe, elindítva ott is a gépi hímzőipart. A Schiffli-gépek tovább fejlődtek és továbbra is használatosak az ipari mértékű hímzéshez.
A hímzéssel díszített népi tárgyak legszebbjei a menyasszonyi kelengyék darabjai. Ez nem véletlen, hiszen még a 20. század utolsó harmadában a hagyományőrző falvakban a kelengyét közszemlére tették esküvő alkalmából („Viszik a menyasszony ágyát!”). Így különösen gazdag hímzés került a felvetett ágyra helyezett lepedőkre, a párnák rövidebb oldalélére varrt úgynevezett csúpokra, a derékaljak, szalmazsákok kilátszó végére, a lakás mennyezetgerendái alá rögzített tároló rudat takaró rúdravalókra, a falakat díszítő törülközőkre, keszkenőkre, függönyökre, abroszokra, falvédőkre. A lakástextileken kívül a ruhadarabok kopásnak kitett részeit is díszítették hímzéssel. Ezért kerültek a hímzések az ingek, blúzok nyakára, kézelőire, összezáruló részeire, a vállakra, vagy az ingujj külső összevarrásának vonalára; a szoknyák, kötények, bőgatyák alsó szélére, valamint a ráncolt részek rögzítésére; a fejkendők, főkötők széleinek kiemelésére.
A népi hímzés más országokban is elterjedt, olyan alapanyagokkal, amelyek széles körben hozzáférhetők voltak. Például a hardanger Norvégiában, a merezhka és a wyschywanka a keleti szláv népeknél, mountmellick Írországban, nakshi kantha Bangladesben és Nyugat-Bengáliában, vagy a sashiko Japánban. Brazíliában is kialakult egy saját hímzésstílus. Több technika is praktikus célt szolgált, mint például az anyag megerősítése.
Jelen kor