A McLaren Racing Limited egy brit autóverseny-csapat, mely leginkább Formula–1-es szerepvállalásáról ismert. Központja az Egyesült Királyságban, Wokingban található, jelenlegi tulajdonosa a McLaren Group. A Formula–1 második legrégebbi aktív istállója, és a második legsikeresebb is, amely 200 győzelmet aratott, tizenkét egyéni és kilenc konstruktőri bajnoki cím megszerzése mellett. A csapat a Formula–1 mellett részt vett már az indianapolisi 500-on és a Le Mans-i 24 órás autóversenyen is, valamint megnyerte a Can-Am sportautó-bajnokságot. Az egyetlen csapat, amely meg tudta szerezni az autósportok tripla koronáját (Indianapolis 500, Le Mans-i 24 órás és Formula–1-es monacói győzelem).
Az új-zélandi Bruce McLaren alapította 1963-ban Bruce McLaren Motor Racing néven, saját maga versenyeztetésére. A csapat 1966-ban, a monacói nagydíjon debütált, első győzelmét az 1968-as belga nagydíjon aratta. Eleinte nem a Formula–1-ben, hanem a Can-Am szériában arattak nagy sikereket 1967-1971 között. Miután Bruce McLaren meghalt egy tesztbalesetben 1970-ben, a csapatot Teddy Mayer vitte tovább, és ezután szerezték meg az első konstruktőri bajnoki címüket 1974-ben, valamint Emerson Fittipaldi révén az első egyéni bajnoki címüket is. Ugyanebben az évben kezdődött a Marlboro cigarettamárkával való hosszú szponzori kapcsolatuk, melynek jellegzetes festése összefonódott a csapattal.
1981-ben a McLaren összeolvadt Ron Dennis Project Four Racing nevű csapatával. Dennis lett a csapatfőnök, aki szép lassan kivásárolta az eredeti tulajdonosi kört. Ekkor kezdődött a csapat legsikeresebb időszaka: a Porsche és a Honda motorokkal Niki Lauda, Alain Prost és Ayrton Senna hét egyéni és hat konstruktőri bajnoki címet szereztek. A csapat legnagyobb riválisa ebben az időben a Williams volt. Az 1990-es évek közepén megállapodást kötöttek a Mercedesszel, a West cigarettamárkával mint főszponzorral, és Adrian Newey tervezővel, amellyel egy újabb sikeres időszak vette kezdetét.
Ron Dennis 2009-ben visszavonult a csapat éléről, a helyét Martin Whitmarsh vette át, és elkezdődött egy lassú hanyatlás. Ugyan Whitmarsh-ot kirúgták a rosszul sikerült 2013-as év végén, a McLaren problémái nem oldódtak meg, amit csak tetézett a Hondával kötött, katasztrofálisan sikerülő partnerségi megállapodásuk. A csapat felívelése a 2020-as években elkezdődött, és 2024-ben hosszú idő után újra világbajnoki címet tudtak szerezni.
Arrow McLaren néven csapatot üzemeltetnek az Indycar szériában, 2022-2024 között részt vettek az Extreme E, 2022-23-ban pedig a Formula-E küzdelmeiben is.
A csapat története A kezdetek A Bruce McLaren Motor Racing alapítója az új-zélandi Bruce McLaren volt, aki előtte a Cooper csapat versenyzője volt, három futamot is nyert, 1960-ban pedig bajnoki második helyezést ért el. Szeretett volna a Tasman Series bajnokságban indulni, a csapat tulajdonosa, Charles Cooper azonban csak 1,5 literes Formula–1-es specifikációjú motorokkal tudta volna őket ellátni, a megkövetelt 2,5 literesekkel szemben, McLaren ezért úgy döntött, hogy saját csapatot indít, egyedileg átépített Cooper-kasztnikkal, barátja, Timmy Mayer segítségével. McLaren meg is nyerte az 1964-es Tasman Series-t, Mayer azonban életét vesztette a szezon utolsó versenyének szabadedzésén a Longford Circuit-en. Ezután megkereste elhunyt barátja bátyját, Teddy Mayert, aki bevárásolta magát a Bruce McLaren Motor Racing-be. Az új-zélandi gyökerű, de a kezdetektől brit licensz alatt versenyzőhttp://www.racingsportscars.com/covers/_Zeltweg-1970-08-16e.jpg csapat első főhadiszállása Felthamben volt 1963-64 között, innen költöztek át Colnbrookba 1965-ben, 1981-től pedig a mai helyükre, Wokingba. A brit licensz ellenére McLaren nem akarta az autóit a hagyományos brit versenyzöld színekre festeni, hanem olyan színösszeállításokat keresett, amelyek elszakadtak a nemzeti színektől. Első Formula–1-es autója, a McLaren M2A például fehér alapon zöld csíkokat kapott, amellyel a fiktív Yamura csapatra utalt az 1966-os "A nagy verseny" (Grand Prix) című filmből.
Ebben az időben a csapat részt vett brit és amerikai sportautó-versenyeken, valamint Phil Hill-lel beneveztek az 1965-ös Tasman Series-be is, különösebb sikerek nélkül. Ezalatt továbbra is a Cooper pilótája volt a Formula–1-ben, de mivel úgy látta, hogy a csapat szerencsecsillaga leáldozóban van, úgy döntött, hogy itt is megjelenik önálló konstruktőrként.
1966-1969 A csapat 1966-ban debütált a Formula–1-ben, a monacói nagydíjon – a ma is aktív csapatok közül egyedül a Scuderia Ferrari van még náluk is régebben a sportágban. A kezdeti motorbeszállító a Ford volt. A csapatnak első két szezonjában csak egy versenyzője volt, maga az alapító Bruce McLaren, aki az első versenyen olajszivárgás miatt kiesett. Legközelebb csak az amerikai nagydíjon vett részt, ahol azonban új motorral, a Serenissimával indult. A versenyen ötödik helyével a McLaren első pontjait szerezte. Az első szezonban a csapat két ponttal a kilencedik lett. 250px|bélyegkép|Bruce McLaren 1969-ben a Nürburgringen
1967-re a csapat új motorbeszállítója a BRM lett. A motor késlekedése miatt átmenetileg egy átépített Formula–2-es autót kellett M4B néven versenyeztetniük egy V8-as BRM-motorral, és csak később vethették be az M5A-t, amiben már V12-es egység volt. McLaren az évben egyszer lett negyedik a monacói nagydíjon, és egyszer hetedik. A többi nagydíjon kiesett, főként az autó megbízhatatlansága miatt. A McLaren csapat három ponttal a tizedik lett a konstruktőri bajnokságban.
1968-ra Bruce McLaren csapattársa az előző évi világbajnok Denny Hulme lett, aki 1974-ig a csapat versenyzője maradt. Hulme ekkor már a McLaren versenyzője volt a Can-Am szériában. Az új autót, az M7A-t a Ford-Cosworth DFV motorok hajtották, amelyek később széles körben elterjedtek a sportágban (maga a csapat 1983-ig használta). Hulme megnyerte az olasz és a kanadai nagydíjat, míg McLaren a belga nagydíjat nyerte meg, amely a csapat első futamgyőzelme volt. Bruce emellett megnyerte az az évi Race of Champions-t, melyet Brands Hatchban rendeztek. A csapat 1968-tól több kiscsapatnak adott kasztnit, és közben kísérleteztek egy összkerékmeghajtású autóval is.
1969-ben Bruce három dobogós helyével és 26 pontjával a harmadik helyen zárt az egyéni világbajnokságban. A csapat ötödik győzelmét azonban Hulme szerezte a mexikói nagydíjon. A csapat a negyedik helyen zárt a konstruktőri bajnokságban.
1970–1979 150px|balra|bélyegkép|Bruce McLaren, a csapat alapítója
Az 1970-es év nagyon szerencsétlenül kezdődött a csapat számára. Az az évi indianapolisi 500-on, egy gyakorláson megégtek Denny Hulme kezei az autójából kifolyt és meggyulladt metanol miatt. Peter Revson helyettesítette a futamon. 1970. június 2-án Bruce McLaren meghalt Goodwoodban, mikor az új M8D Can-Am kategóriájú autót tesztelte. A McLaren 1970-ben és 1971-ben nem nyert versenyt, az években Jochen Rindt és Jackie Stewart dominált. McLaren halála után a csapat első győzelmét Hulme 1972-ben szerezte, a dél-afrikai nagydíjon, az M19C-vel. Hulme harmadik lett az év végén a versenyzők között, csapattársa Peter Revson volt. 1970-ben egyes nagydíjakon Alfa Romeo motoros autókkal is neveztek. bélyegkép|250px|Emerson Fittipaldi 1974-ben a McLarennel A McLaren M23, melyet Gordon Coppuck tervezett alapvetően az 1973-as, M16 elejét, és az M19 hátulját tartalmazta. A modell már szintén ék alakú volt, hasonlóan a Lotus 72-höz. A modellel Revson a brit és a kanadai, Hulme a svéd nagydíjon tudott győzelmet aratni. 1974-re Emerson Fittipaldi csatlakozott a csapathoz, aki korábban a Lotusnál versenyzett. A csapat ez évben megnyerte a konstruktőri-és az egyéni címet (Fittipaldi) is. A McLaren ez évben szerezte első indianapolisi 500-as győzelmét is, Johnny Rutherforddal. Az évben a Yardley helyére új főszponzor érkezett a Marlboro személyében, mely egészen 1996-ig maradt a csapat főszponzora. Ennek következtében az addig használt papajaszín helyett piros-fehér lett az autók festése. 1975 is sikeres év volt a McLaren számára, Emerson Fittipaldi a második lett Niki Lauda mögött a bajnokságban. Jochen Mass első győzelmét szerezte Spanyolországban, Rutherford második lett Indianapolisban.
Fittipaldi az év végén elhagyta a csapatot, és testvére csapatához, a Fittipaldi Automotive-hez igazolt át. Helyére a csapat a nem éppen jó hírnévnek örvendő James Hunt-ot igazolta le, aki 1976 végén egyetlen ponttal nyert Niki Lauda előtt. Eközben Rutherford a McLaren második indianapolisi 500-as győzelmét szerezte. Hunt 1977-ben még három futamgyőzelmet aratott, ám ezek sokáig a csapat utolsó győzelmei voltak. A sikeres M23 után az M26 modell már nem tudta felvenni a harcot az erősebb csapatok autóival, a leváltására bevezetett M28-as és M29-es autók pedig még rosszabbak voltak, így a McLaren válságba került. 1979-ben a rossz eredmények miatt kivonultak a CART sorozatból.
1980–1989 300px|bélyegkép|Prost 1985-ben a McLarennel 1980-ban a McLarennél debütált Alain Prost a Formula–1-ben, csapattársa John Watson volt. Prost hamar elhagyta a csapatot, 1981-ben már a Renaultnál versenyzett. A hosszantaró sikertelenségek és a Marlboro főszponzor nyomására leigazolták Ron Dennist, aki előtte a Formula–2-ben Project Four Team néven versenyzett, és ugyancsak a Phillip Morris volt a főszponzoruk. Egyesítették a két csapatot – innen származik a McLaren autók nevében az MP4 jelzés – Marlboro (a dohányreklámok tiltása óta McLaren) Project 4. Dennis hozott magával egy mérnököt is, John Barnard személyében, akinek forradalmi elképzelései voltak: az addig széles körben használt alumíniumötvözet helyett szénszálból építette meg az új autó karosszériáját. Ugyan a Team Lotus is próbálkozott hasonlóval, de a Lotus 88 típusú autót betiltották, így a McLaren lett az első csapat amely ilyen autóval versenyzett. A McLaren MP4/1-gyel Watson megnyerte a brit nagydíjat és még háromszor dobogóra állhatott. 1982-ben Teddy Mayer elhagyta a csapatot, miután az új tulajdonosi kör kivásárolta őt.
1983-tól turbófeltöltős Porsche-motorokat kapott a csapat, amelyet a Techniques d'Avant Garde (TAG) segítségével építhettek meg. A TAG alapítója, Mansour Ojjeh idővel a csapat egyik fő részvényesévé vált. 1984-re visszatért Alain Prost, Niki Lauda mellé, aki 1982 óta volt a csapatnál és megnyerte 1984-ben a világbajnokságot. Prost mindössze fél ponttal végzett mögötte. Ebben az idényben a McLaren dominált, összesen 12 győzelmet arattak. 1985-ben a francia végzett az élen, 1986-ban azonban komoly kihívót kapott a Honda-motoros Williams pilótáinak személyében. Habár a visszavonuló Niki Lauda helyére érkező Keke Rosberg nem érezte annyira az autót, Prost kezére játszott a Williams pilótáinak egymással való rivalizálása, és meg tudta védeni címét. Jack Brabham 1960-as bajnoki címe óta ez volt mindössze a második címvédés. 1987-ben a svéd Stefan Johansson érkezett a McLarenhez, a tervező John Barnard pedig távozott. Az évadban a Williamsek domináltak, az egyéni világbajnokságot Nelson Piquet nyerte, Prost csak a negyedik, Johannson a hatodik lett.